Szarvasbőgés ez, nem háború

Csatazajtól visszhangzik a világsajtó azóta, hogy a múlt héten több sajtójelentés is beszámolt róla: az amerikai hadseregnek kész tervei vannak egy Irán elleni légicsapásra. Ez már az elkerülhetetlen világháború előjele? – kérdeztük Tálas Pétert, de a biztonságpolitikai szakértő hamar eloszlatta aggodalmainkat.

Az lenne a meglepő, ha nem lenne tervük

Ahogy arról a múlt héten beszámoltunk, az amerikai vezetés nagy része elhamarkodottnak és elhibázottnak tartana egy katonai akciót, Robert Gates hadügyminiszter, Condoleezza Rice külügyminiszter és Bush elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója is a diplomáciai megoldás mellett érvelt.

Az amerikai vezetésből csak az általában is harcias Dick Cheney alelnök beszélt a katonai megoldásról, de ő is csak mint el nem vetendő opciót említette a csapásmérést. Tálas szerint érdemes a kérdést két részre bontani.

Mint mondta, az, hogy az amerikai hadseregnek konkrét haditerve van egy Irán elleni csapásra, az inkább természetes, mint aggasztó. Ha jól belegondolunk, valójában az lenne a megdöbbentő, ha az amerikai hadseregnek nem lenne haditerve Irán ellen – ahogy nyilvánvalóan még számos eshetőségre felkészülve számos egyéb ország ellen is kész terveik lehetnek.

Mindazonáltal abból, hogy a haditerv kész, még nem következik az, hogy politikai döntés is született, vagy a közeljövőben születni fog a csapásmérésről.

Erőt kell fitogtatni

Ugyanakkor az Egyesült Államok vezetői jelenleg kommunikációs kényszerben vannak. A nemzetbiztonság, mondta Tálas, nem egy objektív kategória. A biztonságérzet igazából percepció kérdése. Márpedig az elmúlt időszakban több elemző és szakértő is megállapította, hogy az amerikai hadsereg igencsak leterhelt Irakban és Afganisztánban, nyilván nem áll módjában egy harmadik – ráadásul 70 millió lakosú, mindkét hadszíntérrel határos – ország ellen háborút indítania.

Ez pedig nyilván ront az amerikaiak biztonságérzetén, így hát nincs más lehetőség, harcias nyilatkozatokat kell tenni.

Pedig az elemzők és a szakértők véleménye ebben a kérdésben megalapozott. Irán megtámadása hatalmas kockázat mellett igen kicsi nyereséget hozhatna csak. Az iraki és az afganisztáni háborúnál nem kell ékesebb példa annak igazolására, hogy csupán a levegőből immár nem lehet háborúkat nyerni – márpedig a területe alapján a világ 18. legnagyobb országát még az Egyesült Államok sem tudja lerohanni, a haditervek kizárólag légi csapásmérésről szólnak. Azaz, egy légicsapás semmi esetre sem bénítaná le Iránt annyira, hogy ne tudjon borsot törni az amerikaiak orra alá.

Túl nagy kockázat túl kicsi sikerért

Elég csak ránézni a térképre. Irán bombázásával az Egyesült Államok több száz kilométernyi frontvonalat nyitna meg Irakban és Afganisztánban úgy, hogy a front egyik oldala sem biztosított. Afganisztánban a tálibok köszönnék szépen, hogy az amerikaiaknak hirtelen fontosabb dolga akadt, Irakban pedig az ország lakosságának a fele állhatna át azonnal Irán oldalára, egyesülve a most is az amerikai jelenlét ellen kűzdő szunnita lázadókkal.

Az atomlétesítmények elleni légitámadásoknak ráadásul azért sem lenne értelme, mert legalább tucatnyi, jól védett létesítményt kéne úgy lebombázni, hogy a csapás után nem szerezhető be megbízható adat a támadás eredményességéről. Az atomlétesítményeket föld alatti bunkerek rejtik, tehát a támadás hatékonyságáról igazán csak a helyszínen lehetne meggyőződni, de ahogy Irakban, úgy Iránban sem erős az amerikai HumInt, azaz a klasszikus, kémekkel végzett felderítés. A csapással a legjobb esetben is legfeljebb hátráltatni lehetne az atomprogram technikai megvalósítását. Ugyanakkor Irán keresve sem találhatna jobb indokot arra, hogy miért is akar atombombát.

Így szoktak beszélgetni

Valóban sok mindent el tudunk képzelni George W. Bushról, Dick Cheneyről pedig még azt is, amit Bushról nem, de a két államférfi környezetében azért vannak néhányan, akik felhívhatják a figyelmet a katonai csapás öngyilkos jellegére. Ugyanez még inkább elmondható az elmúlt hetekben szintén kardcsörtető Izraelről is. Hiszen Izrael szintén egy súlyos katonai kudarcból, a balul sikerült libanoni háborúból lábadozik a harcias nyilatkozatokkal. Ugyanakkor a Hezbollahhal a szomszédban és a Hamasszal a házon belül nem vitézkedhetnek.

Akkor végül is miért fenyegetőznek az amerikaiak? Mert nincs nagyon más lehetőségük. Valahogy el kell hitetni, hogy ha nagyon akarnák, odacsaphatnának. Közben pedig abban bíznak, hogy diplomáciai megoldást találnak a problémára, de egyre többen beszélnek arról is, hogy az Egyesült Államok jobban tenné, ha hozzászokna az atomfegyverklub bővüléséhez. Hiába tény, hogy az atomjátszma többi szereplőjének, Oroszországnak és Kínának sem érdeke, hogy Irán atomhatalommá váljon, azt sem néznék jó szemmel, ha tovább nőne az amerikaik térségbeli befolyása. Ráadásul reálisan attól sem kell tartani, hogy Irán beveti az atombombát. Mert ha igen, akkor már joggal retteghet egy – ez esetben nyilván tényleg elsöprő erejű – amerikai válaszcsapástól.

Összességében, az amerikai kardcsörtetés és az erre adott iráni válaszok joggal töltik el aggodalommal a világ közvéleményét. De aki járt már közel-keleti piacon, az tudja, hogy az anyánk és családunk kiirtásával fenyegetés része lehet az alkufolyamatnak, és még csak nem is befolyásolja a sikerét.