Feketék a luxusautókban, a fehérek az utcán kéregetnek

Dél-Afrika 1948-tól, az afrikáner nacionalisták győzelme után vezette be fokozatosan az apartheid-rendszert. Az 1961-es függetlenné válás után a fajüldöző rezsim miatt az ország nemzetközileg elszigetelődött: gazdasági- és sportbojkott alatt állt, ENSZ-tagságát felfüggesztették.

A dél-afrikai rendszerváltás – a kelet-európai diktatúrák megdöntésének árnyékában – 1989-ben kezdődött, amikor a hatalom tárgyalni kezdett az illegálisan működő Afrikai Nemzeti Kongresszussal (ANC). 1990-ben kiengedték a börtönből az 1964-ben életfogytiglanra ítélt Nelson Mandelát, és újra engedélyezték az ANC működését.

Az 1994-es első szabad választáson az Afrikai Nemzeti Kongresszus győzött, a parlament pedig Nelson Mandelát választotta a köztársaság elnökévé. És mi van ma, a rendszerváltás után tizennyolc évvel? (Sorozatunk összes részében ugyanazokat a kérdéseket járjuk körül.)

Mi a helyzet a diktatúra utódpártjával? Egyáltalán: van-e utódpárt, illetve olyan párt, amelyik valamilyen szinten közösséget vállal a diktatúra pártjával?

Az apartheid vezető ereje, és annak lebontásában is nagy szerepet játszó a Nemzeti Párt már nem létezik. Az első szabad választáson (1994) még több mint húsz százalékot szereztek, 1999-ben hetet, 2004-ben két százalék alatt teljesítettek, majd a pártot beléptették az 1994 óta mindig győztes Afrikai Nemzeti Kongresszusba.

Új formációkat alapítottak azok, akik nem értettek egyet a Nemzeti Párt új politikájával, de számottevő bázisuk nincs. A fehérek felsőbbrendűségét már ők sem hirdetik (az alkotmány szerint tilos a faji alapú politizálás), de előfordulnak kirívó esetek: például vidéki polgármester, aki a feketék nagy barátjának hirdeti magát, de a bűnözőket kitiltaná a város bizonyos helyeiről. A 400 tagú dél-afrikai parlamentben jelenleg a Szabadság Front Plusz vállal leginkább közösséget a múlttal, de mindössze négy képviselőjük van a házban – 15,6 millió szavazóból 139 ezren szavaztak rájuk.

Hogyan ítélik meg a diktátor személyét?

Dél-Afrikában, szemben a legtöbb rendszerváltáson átesett országgal, nincs egy olyan diktátor, akinek nehéz örökségétől szabadulni kellene. Az ország vezetői a nyugati demokrácia szabályai szerint megválasztott vezetők voltak, egy-két-három cikluson keresztül voltak hatalmon. Az afrikáner nacionalizmus megteremtője Daniel Francois Malan volt, aki az apartheid programjával nyerte az 1948-as választást (74 éves volt már akkor), és 1954-ben vissza is vonult. Sok jót ma már nem mondanak róla.

Milyen az életszínvonal az országban?

A dél-afrikai rendszerváltás jellemzője a pozitív diszkrimináció a feketékkel szemben. A kormány lakásépítési programot indított, a fejlesztések után majdnem mindenki tiszta ivóvízhez juthat, négyötödük áramhoz is. (Az más kérdés, hogy az arany árának emelkedése miatt az energiaigényes mélyművelésű – 3-4 ezer méter mélyen fekvő – bányákat újra megnyitották, ezért gyakran kikapcsolják a lakóterületeken az elektromos áramot.) A vagyoni különbségek is nőttek, a fekete elit meggazdagodott, luxuskocsikba ült át, szigorúan őrzött lakóövezetekben él. Az apartheid felszámolása után megjelent a fehér szegénység, korábban elképzelhetetlen lett volna kéregető fehér ember Dél-Afrikában, most már nem az.

Az életszínvonallal összefügg a közbiztonság romlása. Bizonyos negyedekben nem szabad megállni még a piros lámpánál sem, a gyilkosságok és nemi erőszakok száma az egyik legmagasabb a világon. Az apartheid idején a rendőrség keményebben lépett fel, a rendszerváltás után, akárcsak nálunk, elbizonytalanodott.

Felnőtt az úgynevezett elveszett korosztály; azok, akik az apartheid alatt jártak iskolába és a rendszer ellen úgy tiltakoztak, hogy felgyújtották az iskolák padjait, tantermeit, összetörték a WC-csészéket. Egy osztályban elég volt két-három olyan diák, akik lehetetlenné tették a tanítást, már az sem tudott tanulni, aki akart volna. Több millió fekete fiatal került ki úgy az iskolákból, hogy gyakorlatilag semmilyen képzésben nem részesült, és az apartheid összeomlása után rászakadó szabadsággal sem tudott mit kezdeni.

Van-e olyan nagyformátumú vezetője az országnak, aki a széles közvélemény körében nagy közmegbecsülésnek örvend?

A kilencvenedik születésnapját a napokban ünneplő Nelson Mandela egyértelműen ilyen formátumú politikus. Az 1994-ben elnökké választott politikus stabilizálta Dél-Afrikát, és politikusi nagyságát olyan szimbolikus lépések bizonyítják, mint Hendrik Frensch Verwoerd özvegyének felkeresése. Verwoerd abban az időben volt miniszterelnök (1958-64), amikor Mandelát életfogytiglani börtönre ítélték.

Mennyire vannak jelen a politikai életben, a közéletben, a közigazgatásban olyan személyek, akik a diktatúra alatt is befolyásos pozícióban voltak?

Dél-Afrikában a politikai elit teljesen kicserélődött. Az apartheid egykori képviselői teljesen visszavonultak, pozíciójukat a Nemzeti Párt és utódpártja jelentéktelenné válásával elvesztették.

Van-e valamiféle nemzeti megbékélés a diktatúra támogatói és az új rend hívei között?

A spanyolországi Moncloa-paktumhoz hasonló nem volt. (A békés átmenet útját jelölte ki a diktatúrából a demokráciába Franco halála után két évvel.) Létrehoztak viszont Igazságtételi és Megbékélési Bizottságot a Mandélához hasonlóan szintén Nobel-békedíjas Desmond Tutu fokvárosi anglikán érsek vezetésével. A bizottságnak büntető jogköre nem volt, pusztán erkölcsileg ítélhette el vagy menthette fel a beidézetteket – mindkét oldalon. A fehérek közül jellemzően katona- és rendőrtisztek, ritkábban politikusok álltak a bizottság elé, míg a feketék közül az ANC külföldi táboraiban a kényszersorozásért felelősnek tartott emberek vagy köztörvényes bűnök elkövetői. Nelson Mandela elvált felesége is állt a bizottság előtt az általa bandavezérként elkövetett vagy elrendelt gyilkosságok vádjával. Az eljárás végén sajnálkozásának adott hangot az egykor elkövetett szörnyűségek miatt. Ha a bizottság elé idézettek nyilvánosan megbánták tettüket, akkor a katartikus folyamat végén lényegében feloldozást kaptak a bizottságtól.

Van-e nosztalgia a múlt iránt?

Az ötmillió fehérből egymillió kivándorolt az apartheid összeomlása után, sokan az Egyesült Államokban, Ausztráliában vagy Nagy-Britanniában élnek. Ők azok, akik nosztalgiáznak, de az egykori disszidens, és azóta visszatelepült magyarok körében is sűrűn lehet hallani: a hetvenes években a négerek még a helyükön voltak, most bezzeg a járdáról is letaszítják a fehéreket.