Valami bűzlik Oroszországban

George W. Bush keményen beleszállt Vlagyimir Putyinba. "A demokráciákban bizonyos dolgok közösek. Stabil a jogrendjük, tiszteletben tartják a kisebbségek jogait és a sajtó szabadságát, valamint életképes ellenzékük van", jelentette ki az orosz elnökkel folytatott pozsonyi tárgyalásai után a közös sajtóértekezleten. "A demokrácia nem anarchia", Putyin ennyit tudott kontrázni az amerikai felvetésekre.

Pedig Putyin és Bush kapcsolata egészen másképp kezdődött. Első, 2001-es szlovéniai találkozásuk után Bush még lelki társát vélte felfedezni Putyinban. Az orosz elnök a Nyugat nagy reménységeként indult, aki majd véget vet a Jelcin-éra visszásságainak, az oligarchák uralmának, rendet teremt és kiépíti az orosz demokráciát. Valami mégis félrecsúszott.

Zavaros határvidék

Igazságtalan lenne mindent Putyinra kenni. A legsúlyosabb problémát, Csecsenföldet örökölte. Igaz, a megoldásért semmit sem tudott tenni, mi több, a probléma inkább terjed, semmint megoldódik. Az öt éve kezdődött második csecsen háború mellett az erőszak már az összes környező kaukázusi tagköztársaságra átterjedt. A beszlani túszdráma csak a kezdetet jelentette, legutóbb már a háború gócpontjától meglehetősen távoli Kabard-Balkáriában és Cserkeszkben is zavargásokról, merényletekről, gyilkosságokról érkeztek hírek.

Ráadásul a térségben nehezen határozható meg az orosz rendfenntartók szerepe. A KGB-utód FSZB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat) kommandósai maszkokban, rendszám nélküli autókkal közlekedve rabolnak el embereket. Az elraboltak egy részét megölik, másik részét váltságdíjért elengedik, nagyrészük nyomtalanul eltűnik. A Memorial nevű emberjogi szervezet, mely Csecsenföld negyedéről rendelkezik adatokkal, közel négyszáz elraboltról tud, közülük százhetvennél többnek veszett nyoma.

Egymással is harcoló biztonságiak

A térség biztonsági helyzetére talán a legjelemzőbb az a nemrég történt eset, amikor Ahmad Kadirov tavaly meggyilkolt csecsen elnök miniszterelnök-helyettes fia retteget Kadirovci nevű különítménye élén rajtaütött a szomszédos Dagesztán egyik rendőrségén, mert azok letartóztatták egyik húgát.

Bár Csecsenföld az orosz káosz legdurvább pontja, mégis az itt történteket nézi el leginkább az Egyesült Államok és vele együtt Európa is. Putyin sikerrel hivatkozik a terrorizmus elleni nemzetközi harcra, mondván a csecsen szakadárok oldalán iszlámisták, al-kaidások is harcolnak. Ez kétségtelenül igaz, de nem ad okot teljes városok szisztematikus szétbombázására.

Kritikátlan uralom

Busht mégis jobban aggasztja a sajtószabadság és a jogbiztonság helyzete. A két kérdés némileg összefügg. Hatalomra kerülése óta Putyin egyre keményebb kontrol alá akarja vonni a tájékoztatást. Az állami média gyakorlatilag a Kreml szócsöve. A kicsit is függetlenebb médiát a hatalom ahol tudja, nyírja. A független sajtónak nem nyilatkoznak az állami tisztviselők, a független tévék tulajdonosai pedig bizton számíthatnak az orosz pénzügyi felügyeletek kiemelt figyelmére.

Így járt az NTV is. A független tévécsatorna akár sikersztori is lehetett volna. Valóban színvonalas hírműsorai - pont függetlenségük, és így a Kremllel szembeni kritikus hozzáállásuk miatt - azonban hamar kivívták Putyin rosszallását. A hatalom a tulajdonosra csapott le, Borisz Berezovszkij jól belátható érdekéből inkább önként Nagy-Britanniába költözött.

Koncepciószag, vérbosszú

Mihail Hodorkovszkij már kevésbé volt szerencsés. A Jukosz vezére nem tudott időben elmenekülni Oroszországból, Putyinnak címzett halk bírálatai után nemsokkal adócsalás miatt őrizetbe vették. Kétségtelen, hogy Berezovszkij és Hodorkovszkij nem a legtisztábban szerezték vagyonukat, Jelcin kegyeltjeiként jó áron jutottak cégbirodalmukhoz. A vállalataik elleni nyomozásoknak azonban koncepció-szaga van. Főleg, hogy a Jukoszt csődbe vivő adóhatósági beavatkozás után a valaha huszonötmilliárd dollárosra értékelt vállalat gyakorlatilag újra állami tulajdonba került.

A leglátványosabb konfliktus azonban az orosz érdekszféra kitágítására tett próbálkozások miatt tört ki Putyin és Bush között. A grúziai demokratikus forradalom még csak szálka volt Moszkva szemében, Putyin egész békésen nézte végig az orosz bábnak számító Eduard Sevarnadze szégyenteli bukását. Ukrajnában azonban meleggé vált a helyzet.

Harc a birodalomért

A novemberi választások eredményét Moszkva a nyilvánvaló csalások ellenére sietve elismerte, és felszólította a Nyugatot, hogy ne avatkozzon bele az ukrán belpolitikába. Tette mindezt azután, hogy személyesen kampányolt a Moszkva-barát Janukovics miniszterelnök megválasztása mellett. Grúzia elvesztése a kaukázusi tagköztársaságok szempontjából volt veszélyes precedens, az ukrajnai forradalom azonban joggal arra figyelmeztette a Kremlt, hogy az amerikai demokráciaexport végcélja nem egyszerűen az orosz szatellitállamok leválasztása Oroszországról. Az amerikaiak végcélja Oroszország liberalizálása.

"Megkérdezem Vlagyimirtól, mit miért csinál", nyilatkozta Bush még a csúcstalálkozó előtt. A fültanúk szerint meg is kérdezte, bár azért túl sokat nem erősködött. "Nem lett volna eredményes a keménykedés", nyilatkozta a Bloomberg hírügynökségnek Pavol Demes, a Marshall Alapítvány pozsonyi irodájának az igazgatója. Az elemzők szerint Oroszország egyelőre túl fontos partner a direkt szembenálláshoz.

Főleg, hogy Putyin is érzi a veszélyeket. Ebben az évben eddig számos intézkedéstervet jelentett be, amivel kizárná a civil szervezeteket a politizálásból. Nem véletlenül: Ukrajnában és Grúziában is az alapítványi támogatásból élő civilek robbantották ki a forradalmat. A modell itt, Magyarországon ismerős lehet. Ahogy nálunk 1988-89-ben, úgy Ukrajnában, Grúziában, illetve most Moldáviában és Fehéroroszországban is a Soros Alapítvány támogatásával kezd kiépülni az alternatív társadalom.