Európa Schröder bukásában reménykedik

Még Tony Blair brit miniszterelnök, Schröder egykori puszipajtása, aki a németben egykor fegyvertársát látta, mint a harmadik út, az új, blairi szociáldemokrácia legnagyobb reményét a kontinensen, is abban reménykedik, hogy az októberi informális uniós csúcstalálkozón, ahol az európai szociális modell jövőjéről lesz szó, már egy CDU-s kancellárral ülhet egy asztalhoz. Kisujját sem mozdította azért, hogy "Gerdet", ahogy még régen hívta, újraválasszák.

Ellendrukkerek

Párizsban, az EU másik kulcsfővárosában, Nicolas Sarkozy, a liberális jobboldal üdvöskéje és a 2007-es elnökválasztások legnagyobb esélyese, egyenesen egy Merkel-győzelemtől teszi függővé saját és az európai gazdasági újbóli beindításának, a kontinens dinamizálásának esélyeit. Neelie Kroes, az Európai Bizottság versenyügyekért felelős biztosa egy holland lapnak adott interjújában a minap Merkel mellett tette le voksát, és bár ez állítólag inkább Kroes feminista nézeteinek tudható be, mint bármi másnak, nem titok, hogy a meglehetősen jobboldali, piacpárti Bizottság is a konzervatívok győzelmében reménykedik.

Schröder totálisan lejáratta magát és országát Európában hétéves kormányzása alatt. Az azelőtt mindig megbízható partner Németországból kiszámíthatatlan, de jellemzően inkább reakciós, Brüsszel alázásában mindig jeleskedő államot csinált. Arról nem beszélve, hogy a romhalmaz német gazdasággal se nagyon tudott mit kezdeni. Az évtizedeken keresztül szilárd német külpolitika prioritásait teljesen felforgatta, és egészen hihetetlen tehetséggel idegenítette el magától még a kisebb kelet-európai államokat is. Azokat az országokat, amelyekről tíz évvel ezelőtt mindenki azt hitte, hogy elkerülhetetlenül Németország szatellitjáivá fognak válni, és amelyek e történelmileg természetes szövetséges helyett most Londonra és Washingtonra tekintenek vezetésért és támogatásért.

Hogy Németország százszázalékosan integrációbarát, megbízható Európaiból normális, mindennapian önző, a nemzeti érdeket mindenek felé helyező állammá vált, az persze nem csak Schrödernek köszönhető. Ilyen a történelem. A németek felnőttek, háborús lelkiismeret-furdalásuk múlóban, láthatólag kezdenek ráunni, hogy folyton nekik kell állniuk mindenért a cehhet, és széles vállukra épül az egész európai projekt. Normális országgá válnak lassan, kicsit méla, az orránál fogva vezethető óriásból. Kitalálják, hogy mi a jó nekik, és utánuk az özönvíz. A német gazdaság ráadásul romokban, vagy egy évtizede stagnál, nincs pénz arra, hogy minden EU-s balhét egy szép kövér csekk kiállításával oldjanak meg. A problémák egy jó részét ráadásul Schröder megörökölte.

Csak a baj

Ennyiben talán elkerülhetetlen, hogy Berlinnel csak baj legyen az európai porondon. Mint a legtöbb gazdaságilag-politikailag stagnáló ország, Németország ösztönei is reakcióssá, defenzívvé váltak. Európa motorjából Európa egyik legfontosabb fékjévé vált az elmúlt években, legyen szó bármilyen gazdasági vagy politikai reformról. Hagyján: önzése a már meglévő intézményeket és struktúrákat is megkérdőjelezi, jórészt neki köszönhető például az eurózóna alapszabályának tekintett stabilitási és növekedési paktum szétverése, ami nagy kérdőjeleket hagyott az euró hosszútávú jövőjét illetően. Nem túlzás azt állítani: Berlinnel az EU-ban (és Európában) szinte csak a baj van.

De hogy a történelem hogyan csordogál, az önmagában nem elég jó kifogás egy politikus felelőtlenségére. Schröder vacillálása és következetes vezetésre való képtelensége az átalakuló és strukturális problémákkal küzdő Németországból csak még nehezebb partnert csinált. Noha a történelem valószínűleg kedvezőbben fogja megítélni bizonytalankodó, de hosszútávon talán nem teljesen eredménytelen otthoni gazdasági reformpróbálkozásai miatt, az európai közfelfogás, különösen a többi fontos állam fővárosában, hogy a kancellár nem a megoldás, hanem a probléma. A német és az európai gazdaság nehézségei megoldásának, az EU lendületbe hozásának csak útjában áll.

Borzalmas tagság

Hogy mindenki abban reménykedik, hogy az összevissza, kitartásra és keménységre szinte képtelen, a populizmusnak igen könnyen engedő Schrödert a CDU-s Angela Merkel váltja, az jórészt érthető. A CDU-nak, jobboldali pártként, nem kell folyton a háta mögé tekintgetnie, mint az SPD-nek, amelynek legfőbb támogatója a német munkásosztály és a szakszervezetek, a liberális reformok legnagyobb ellenségei. A CDU elméletileg jobb helyzetben van ahhoz, hogy a radikális piacpárti reformokat, amelyekre Németországnak szüksége van, átnyomja.

Ezt várja tőle mindenki: hogy újra lendületet tud adni a német gazdaságnak és ezen keresztül Európának is. És hogy nem akadálya lesz az EU-ban a reformnak, hanem motorja. Fontos szövetségese a liberális, piacpárti brit elnökségnek és az Európai Bizottságnak, nem ellensége. Továbbá mindenki nosztalgiázik, hogy majd ha a CDU visszajön, akkor majd megint olyan lesz mint rég, Helmut Kohl alatt, aki soha nem balhézott sokat, ha Európáról volt szó. Persze nem lesz olyan, mert Németország is megváltozott, nem csak a vezetői. De, kalkulálnak a legtöbben Brüsszelben és a fővárosokban, Schrödernél csak jobb lehet.