Azt hitte, könnyebb a brit orvosoknak? Akkor tévedett!

"Rettenetes a munkaidő, rettenetes a fizetés, rettenetesek a körülmények; az embert nem becsülik, nem támogatják, nem tisztelik, nemegyszer még testi inzultusnak is ki van téve. És még sincs a világon olyan szakma, amit érdemesebb lenne csinálni" - ezek az orvosi hivatásról szóló sorok Adam Kay Ez fájni fog című könyvében olvashatók, amely most magyarul is megjelent. (Fordította: N. Kiss Zsuzsa, Athenaeum Kiadó, 2019)

A 2017-ben Nagy-Britanniában bestsellerré váló könyv szerzője 12 évet áldozott az életéből arra, hogy orvos lehessen. Végigcsinálta a hat év orvosi egyetemet, majd a hihetetlenül kemény rezidensi és a szakorvos-jelölti éveket, szülész-nőgyógyászként 1200 gyermeket segített világra, aztán egy nehezen feldolgozható, tragikus orvosi eset után úgy döntött: nem alkalmas orvosnak, és otthagyta a pályát. A könyv anyagát a kisdoktori éveiben 2004 és 2010 között írt naplóbejegyzései adják. Fanyar humor és vicces sztorik keverednek itt vérrel, hányással, ürülékkel, halállal, tragédiákkal, abszurd és felemelő helyzetekkel.

A könyv nemcsak általában az orvosi pályára készülőknek nyújt kijózanító élményt a kórházi orvosok mindennapjairól. Miután magyar és közép-kelet európai orvosok százai mennek az itteni körülmények és alacsony fizetések miatt angliai kórházakba dolgozni, Kay könyve minden bezzegezőnek is tanulmányos olvasmány, aki szerint szervezetlenség, bürokrácia, hierarchia, emberhiány, műszerhiány, alacsony fizetés, orvoselvándorlás csak a magyar egészségügyben van.

Honnan tudná előre az ember, hogy szeretni fogja az orvosi hivatást?

A könyv Angliában azután jelent meg, hogy a brit kormány 2015-ben szigorítani akarta a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál (NHS) dolgozó fiatal orvosok szerződését, óradíjukat emelte volna, de a hétvégi munkáért nem adtak volna nekik pótlékot. Az orvosok sztrájkoltak, a kormány pénzéhséggel vádolta meg őket. Kay szerint minden hasonló esetben az összes egészségügyi dolgozónak és orvosnak világgá kellene kiáltania a munkája valóságát, hogy a társadalom lássa: épeszű ember biztosan nem pénzért adja a fejét erre a munkára.

A dolog épp itt kezdődik. Aki a gimnáziumban jól tanul, családi hagyományból, idealizmusból vagy a valósággal alig-alig konvertáló kórházsorozatok hatására indul neki az orvosi egyetemnek. Az egyetemek a túljelentkezés miatt a legjobb diákok közül válogatnak. A kiválasztás alapja azonban nem az alkalmasság. Senki nem kérdezi meg, hogy az illető bírja-e a vér látványát. Az ideális hallgató a megye úszóbajnoka, az ifjúsági zenekar vezetője vagy az iskolaújság szerkesztője. De a jelentkezőknek sincs sok fogalmuk arról, mit jelent orvosnak lenni. Olyan ez, mint amikor október elején kell nyilatkozni arról, hogy mit kérsz majd a munkahelyi karácsonyi vacsorán a menüválasztékból, csakhogy addig megutálhatod a csirkét, vegetáriánussá válhatsz, végső soron senki sem tudhatja, mire fáj majd a foga hatvan vacsora múlva, írja Kay.

A végzősök szinte rögtön a mélyvízbe kerülnek, és Kay könyvében sorakoznak az abszurd helyzetek. A kanülözés lenne a rezidens egyik fő feladata, de ezt az egyetem alatt egyszer sem próbálhatták ki. Ezért első kórházi napja előestéjén a lakótársával egymáson gyakorolják a műveletet, és össze-vissza szurkálják egymást. 

A kórházak valósága

Nagyon hamar megtapasztalják, hogy az éjszakai ügyelet olyan, mintha dőlne a hajóba a víz, és azt egy kontaktlencsével próbálnák meg kimerni. Egy élet megmentése pedig sokszor banális véletleneken múlik. Kay egyik betege például azért maradt életben, mert nem működött a Snickers-automata, így a fiatal orvos idejében odaért az ágyhoz. A tankönyvek tiszta kórleírásai után a kezdő orvosok a valóságban az alapbetegséget tetéző egyéb kóros állapotok szeszélyes tünetegyütteseivel találkoznak. Közben a vércukormérő sosincs kéznél az osztályon, ezért az angol orvos is úgy dönt, inkább saját pénzén vesz magának egyet.

És jönnek a klasszikus kórházi sztorik, orvosi feladványok. Na vajon miért nem vizelt már 9 órája a nemrég műtött beteg? Vérvesztés vagy a vesék purcantak ki? Nem, csak a katéter csöve szorult be az ágykerék alá. Vajon milyen súlyos bajra utalhat, hogy a szülés előtt álló nő széklete csúnya véres? Balról jobbról megvizsgálják, aztán kiderült, hogy az nem vér, csak a nő előző este két teljes üveg cékla-salátát evett.

Az orvosi egyetemen nem tanítják, hogyan kezelje az orvos azt, ha a beteg lehányja, vagy hogyan ne hányja el magát ő maga, ha egy flakont, egy kupakot vagy egy karácsonyi izzósort kell eltávolítani egy vaginából. A fiatal orvos hamar megtapasztalja, hogy az orvoslás nem a nagy tudású héroszok kiemelkedő teljesítményén, hanem csapatok összehangolt tevékenységén múlik. A médiában gyakran mutogatott professzorokról sincs túl jó véleménnyel: "A profot nem keresed nappal, nem hívod éjjel – túl fontos ember ő ilyen csacskaságokhoz".

Közben rezidensként azt számolja, hogy az órabére 6 font 60 penny, kicsivel több csak, mint a McDonald's pultosaié, és a kórház előtt álló parkolórák is többet keresnek nála. A kereset köszönőviszonyban sincs azzal, hogy mekkora az orvos felelőssége, aki szó szerint életről-halálról dönt, folyamatos posztgraduális képzéseken vesz részt, de a túlórákat a kórház nem bírja (vagy nem akarja) megfizetni. És amikor az orvos már régen túl van a rendes munkaidején, és még mindig dolgozik, elgondolkodhat azon, hogy magával csesszen ki vagy a beteggel.

A legendás brit Nemzeti Egészségügyi Szolgálat is adófizetői pénzekből működik, de hatékonysági okokból a létszám minimális, a terhelés maximális. Persze ha éppen hivatalos munkaidő-ellenőrzést tartanak az intézményben, akkor minden rendben van - papíron. Közben az állami pénzből fenntartott kórháznak nincs személyzeti parkolója, így az orvos maga fizet óránként 3 fontot a parkolásért. Míg a magánszférában dolgozó Kay barátjának a cég állja a továbbképzési díjakat, munkaidő kedvezményt és egy hónapos tanulmányi szabadságot kap, neki az emberhiány miatt az egyhetes tanulmányi szabadságát is visszamondják, és összesen 1300 fontba, azaz havi nettó fizetése kétharmadába kerülnek a tankönyvek, a tanfolyam, a netes anyagok és a vizsgadíj. Közben a fizetés minden pennyje számít a jelzáloghitel törlesztésénél. Mi lesz ebből? Hát az, hogy a fiatal orvos dézsmálja a betegek kajáját (mert nincs ideje rendesen enni), és néha hazavisz magának egy műtősruhát pizsamának.

Túlterheltség és stressz

Közben a magánélete esik szét darabokra. Egy héten összesen 97 órát tölt munkával, és csak kettőt a barátnőjével. Rendszeresen ügyel karácsonykor, a megbeszélt találkozókra soha nem ér oda, a színházi előadásoknak legfeljebb a második felvonására tud beülni, és nincs ideje elmenni a postára sem, hogy felvegye az oda küldött csomagot benne a barátnője karácsonyi ajándékával. 

A szigorú és nehezen cserélhető beosztások miatt orvos kolléganője az esküvője napján sminkben és komplett frizurával megy be inkább dolgozni, más orvosok nem érnek oda családtagjaik temetésére vagy saját gyermekük műtétjére.  A fiatal orvos apák állandó bűntudattal küzdenek, hogy csak telefonos jóéjtpuszit tudnak adni gyerekeiknek és nem ők olvassák nekik a mesét elalvás előtt. A bűntudat akkor is üldözi őket, amikor betegek lesznek, és nem tudnak bemenni dolgozni. Vajon melyik beteg hal meg amiatt, ha nem tudják megoldani a helyettesítést, és mennyire kell betegnek lennie egy orvosnak ahhoz, hogy ne érezze magán állandóan a felelősség nyomasztó súlyát? De abban sincs sok köszönet, ha a fiatal orvos kivételes esetben mégis otthon tud lenni egy hétvégére. Kimerült és ingerlékeny a napi hajsza után, és ha partnere netán belekezd a saját (nem egészségügyi) munkahelyi problémáinak taglalásába, hát akkor ő visszakézből hatszor durvább horrorsztorikkal tud előállni bármikor.

Kay közben egyre több tapasztalatot szerez, araszol a ranglétrán. A szülészet-nógyógyászat felé fordul, felsőfokú rezidens, majd szakorvosjelölt lesz. Jellemzően az első dicséretet nem feletteseitől, hanem egy vele együtt dolgozó szülésznőtől kapja, aki egy zűrös szülés levezetése után kimondja: maga jó orvos. Kay egy idő után már magánkórházban is vállal éjszakai ügyeleteket. A terhelés itt sokkal kisebb, de látja, milyen a mezőny. Az orvosok egy részét ijesztően felkészületlennek látja a súlyos, váratlan helyzetekhez, amelyekben ő évek óta edződik. És persze ott is az a helyzet, mint Magyarországon: ha egy szülésnél igazán nagy baj van, azonnal hívják a mentőt, és vitetik a pácienst valamelyik állami kórházba.

A kemény évek után a cél mindenki számára a szakorvosi pozíció elérése, amikor a fizetés emelkedik, a munkaidő csökken, viszont a felelősség egyre nagyobb. Kay eljut a szakorvosaspiránsságig, neki referálnak a fiatal orvosok, minden kicsit is bonyolult esethez őt hívják. Innen már nehéz visszafordulni: az ember éveken át strapálta magát, hogy eljusson idáig, másrészt mégiscsak felemelő érzés, hogy nagyon hasznos munkát végez, emberek, újszülöttek élete múlik rajta.

Megbecsülést várnak az orvosok

Végül egy tragikusan végződő szülés traumáját nem tudja feldolgozni. Hiába állapítja meg az orvosi bizottság, hogy nem történt műhiba, minden orvos ugyanazt tette volna az adott helyzetben, mint ő, mégiscsak meghalt egy baba. Kay csak azon rágódik, mi lett volna, ha egy órával korábban néz be arra a szülésre, talán észrevehetett volna árnyalatnyi elváltozásokat a CTG-n. Végül fél év gyász után 2010-ben úgy dönt, elhagyja az orvosi pályát. Kay ezután sorozatok forgatókönyveit kezdte el írni, és humoristaként lépett fel, előadott Harry herceg 30. születésnapján is.

A Kay könyvében is vázolt nem éppen kielégítő feltételek miatt a brit állami egészségügynek is meg kellett küzdeni az orvoshiánnyal, a brit orvosok Kanadába, Ausztráliába vándoroltak el, vagy a jobban fizető gyógyszercégeket választották. Amikor 2015-ben a brit egészségügyi miniszter szigorúbb szerződést akart rákényszeríteni az állami egészségügyben dolgozó fiatal orvosokra, ők nem tudták megvédeni magukat. Nem tudták megértetni a társadalommal, hogy milyen körülmények között és mennyit dolgoznak. Kay ekkor döntött úgy, hogy régi naplói alapján megírja könyvét, ami 2018-ban az év könyve lett az Egyesült Királyságban.

A könyvben egy nyílt levél is olvasható a brit egészségügyi miniszterhez, amelyet minden ország minden egészségügyi miniszterének érdemes lenne megfontolnia. A miniszterek általában szeretnek modern és jól felszerelt kórházakban fényképezkedni, de az egészségügyet nem kórházak, gyógyszertárak, rendelők alkotják, hanem az ott dolgozó emberek, akik sokszor hihetetlen stressz közben látják el a legképtelenebb feladatokat, és ezért cserébe figyelmet, elismerést, megbecsülést, normális munkafeltételeket szeretnének.

Ahogy Magyarországon, Angliában is nagyrészt az adófizetők pénzéből működik az egészségügyi ellátás gerince. Zárásként álljon itt egy jellegzetes kórházi folyosói beszélgetés Kay könyvéből:

Kiviharzik egy nő a nőgyógyászati ambulanciáról, és ordít a nővérrel:

– Tőlem kapja a fizetését! Tőlem kapja a fizetését!

A nővér visszaordít:

– Akkor lesz szíves emelni?!