Santorum Paulnak, Obamának is odasózott

Idézzük fel ismét a hétvégi elnökjelölti vitát a republikánus jelöltek között, ezúttal elsősorban a Barack Obama erősségének számító külpolitikai kérdésekre koncentrálva. A New Hampshire-i Manchesterben rendezett televíziós vitában a versenyben lévő jelöltek leporolták, és ismét közszemlére tették külpolitikai állásfoglalásaikat. Az iowai eredmények fényében Mitt Romney, Rick Santorum és Ron Paul nézeteinek áttekintése különösen időszerű lehet valamiféle mérlegvonáshoz.

A külpolitika szempontjából a vitában felmerült első releváns kérdés a kormányzat mérete volt, többek között az adósságplafonnal összefüggésben. Az óriási külpolitikai gépezet nélkül nem lehet globális külpolitikát folytatni, viszont nagyon sokba kerül – a republikánus jelöltek szinte mindegyike ettől függetlenül a globális külpolitikára voksol. Másik közös pont az Iránnal szembeni kötelező kardcsörtetés, bár azért egyik aspiráns sem akarna automatikusan háborút kezdeni Teherán ellen.

Ron Pault ki kell emelni, hiszen mindkét kérdésben eltér a többiektől. A kormányzat kívánatos megnyirbálását illetően ő azt is figyelembe veszi, hogy ahhoz elengedhetetlen a védelmi költekezés és a katonai műveletek visszafogása is. Más kérdés, hogy az utóbbi lépések az amerikai érdekeket szolgálnák-e.

A mostani vitában Paul elég pontatlanul fejtette ki „unortodox” nézeteit, melyekre az egyik moderátor is az Achilles-sarkaként utalt. „Most bent vagyunk Pakisztánban” – mondta például, miközben az amerikai jelenlét Pakisztánban jóval régebbre nyúlik vissza, és éppen a közelmúltban vált macerásabban fenntarthatóvá. Az iráni olajcsap – szankciók bevezetésével történő – elzárásáról pedig, talán Görögországra gondolva, kijelentette: „Kelet-Európát destabilizálná, ha nem jutnának hozzá ehhez az olajhoz”. A kongresszus hozzájárulása után ő is kész lenne egyébként háborút indítani, de inkább az iráni tengerészek szomáliai megmentését nevezte jó példának az elmúlt napokból, és a történteket Nixonék pingpongdiplomáciájához hasonlította.

Santorum ezen a ponton leütötte a magas labdát, és közbevágott: ha Ron Paul külpolitikáján múlna, szerinte nem is lenne ott Szomália partjainál az amerikai haditengerészet. Az addig meglehetősen halovány Santorum ezzel lendült igazán formába, és kicsivel később már Obamának is odasózott. A 2009-es iráni elnökválasztások miatt támadta, amiért az elnök szerinte „legitimnek ismerte el” az eredményeket és Ahmadinezsád győzelmét. „Érthető, hiszen chicagói politikus!” – vágta oda, majd mindjárt Irak és Szíria ügyében is gyengeséggel vádolta Obamát. Végül a „radikális iszlámot” vette célba a retorikájával, mondván, szerinte ki kell nyilvánítani, ki vagy mi az ellenség, és cselekedni ellene.

Romney is egyértelműen a globális cselekvés híve, de ehhez képest kevésbé harciasan szólalt meg a mostani vitában. Utalt a friss védelmi stratégiára is, hogy Obama csökkenti a haderő méretét, és hogy a jövőben nem áll majd készen két háború egyidejű megvívására. Ez a kijelentés egyébként részben alaptalan – igazság szerint Obamáék sem fogalmaztak pontosan ebben a kérdésben. Az Egyesült Államok nem szívesen vívna egyszerre két, iraki vagy afganisztáni jellegű gerillaháborút a végtelenségig, és alapvetően ez a tapasztalat hatott a friss védelmi stratégiára. Csakhogy ez korábban is így lett volna. Ellenben az Egyesült Államok viszonylag rövid időközzel képes volt elsöpörni a tálib rezsimet és Szaddám Huszein rendszerét 2001-2003-ban, konkrétan ilyen képességű ellenfelek hagyományos értelemben vett és egyidejű legyőzésére pedig a jövőben is képes lesz.

Romney közben általában azért is aggódott, mert szerinte a katonaság csökkentése csak arra kell Obamának, hogy jóléti programokra mehessen a pénz. Ez véleménye szerint Európához teszi hasonlóvá az Egyesült Államokat, miközben „Európa Európában sem működik”. Romney Obama elnökségét és külpolitikáját önmagában Irán miatt is kész bukottnak nevezni. Álláspontja régóta ismert: szerinte Irán ellen már korábban is bénító szankciók kellettek volna az atomprogramjuk megfékezéséhez. Úgy véli, 2009-ben nagy hiba volt nem támogatni határozottabban a Zöld Mozgalom tüntetőit Iránban. Afganisztán esetében óvatosságra intette a gyors csapatkivonásokat sürgető Jon Huntsmant, 2014-ig mindenképpen megfontoltabban haladna.

A kereskedelmi kérdésekkel összefüggésben Romney az amerikaiak állásait és a kereskedelmi mérleget féltette, majd felhívta rá a figyelmet, hogy Huntsman pekingi nagykövetként Obamáék politikáját képviselte. Tulajdonképpen Donald Trump tavaly februári, népszerű kritikája találta meg itt Huntsmant újra, persze kevésbé elfogult megfogalmazásban – Trump annak idején annyira hasztalannak nevezte az amerikai diplomatákat, hogy kilátásba helyezte, elnökként inkább „a Wall Street-i gyilkosokat” ültetné le tárgyalni Kínával. Huntsmannek ezen a ponton nem igazán segített, hogy a közönség megdöbbenésére mandarin kínaiul is érvelt védekezésképpen.

Romney az amerikai külkereskedelem lehetőségeinek bővítését, pontosabban annak elmulasztását általában is számon kérte Obamán, aki szerinte nem hozott létre új kereskedelmi kapcsolatokat. Ezen a ponton megfeledkezett például a Dél-Koreával 2010-re újratárgyalt szabadkereskedelmi megállapodásról. Pedig az ottani ellenzék azt annyira az amerikai fél számára tekinti előnyösnek, hogy az egyik dél-koreai képviselő tavaly novemberben könnygázgránátot dobott a kormánypártiak közé a megállapodás nemzetgyűlési ratifikálásakor.

Összességében, a vita külpolitikai részét szemlélve, Huntsman nettó vesztesnek, Ron Paul izgalmasan különutasnak, de helyenként botladozónak, Gingrich nagystratégiai kérdésekben a többiekhez képest kreatívnak, Perry túl óvatosnak, Romney óvatosan harciasnak, Santorum pedig az idő nagy részében haloványnak, kisebb részében viszont harciasnak és csípősnek bizonyult New Hampshire-ben.