Természetesen az idén is a pénzről szól az elnökválasztás

GettyImages-613704312
2016.11.08. 13:56
3 hozzászólás

Kevés olyan, széles körben örök érvényű igazságként kezelt dolog van az amerikai elnökválasztással kapcsolatban, mint az, hogy ez az egész hajcihő végső soron a gazdaságról szól. Hiszen az átlag amerikait (mint bármelyik más ország átlagpolgárát) a nap végén nem az foglalkoztatja, hogy mi van a Közel-Keleten vagy házasodhassanak-e a melegek, hanem hogy mennyi pénz van az ő (és szomszédja) zsebében.

Hiába ad idén egy kicsit összetettebb színezetet a voksolásnak, hogy Donald Trump személyében egy elég rendhagyó figura a két esélyes jelölt egyike, a fenti axiómát még ez sem írhatja teljesen felül. Így ahogy négyévente mindig, most is sokan azt hangoztatják, hogy

[it’s] the economy, stupid,

azaz hogy a legfontosabb téma a gazdaság, ahogy azt Bill Clinton akkori kampányguruja híresen lényegre törően megfogalmazta az 1992-es választás előtt. (Bár a rend kedvéért meg kell jegyezni, hogy Karl Marx egy évszázaddal megelőzte őt ezzel a megfigyeléssel.)

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érezhető gazdasági téren is a Trump-hatás. Nem véletlen, hogy amikor a republikánus jelölt a múlt héten hirtelen elkezdett feljönni a közvélemény-kutatásokban, a piacok rögtön bepánikoltak. Hiába szelídült ugyanis rengeteget Trump programja az utóbbi hónapokban, két legradikálisabb ígéretét megtartotta.

Ezek, illetve kiszámíthatatlansága miatt pedig úgy tűnik, továbbra sem tudta meggyőzni a pénzvilágot arról, hogy nem hozna teljes kataklizmát elnökké választása az Egyesült Államok és a világgazdaság számára.

Same old shit, different year

Öt fontos ígéret

  • Adózás

Trump leegyszerűsítené az adórendszert és jelentősen csökkentené az adókulcsokat; Clinton inkább növelné az adókat a gazdagokon.

  • Szabályozás

Trump hadat üzent az üzleti szabályozásnak és a pénzügyi rendszer fölötti kontrollt is lazítaná. Clinton erősítené az állami beavatkozást a piacok működésébe.

  • Közszolgáltatások

Trump eltörölné Barack Obama egészségügyi reformját és a védelmi és társadalombiztosítási kiadásokon kívül mindenből lefaragna. Clinton növelné a büdzsét és a közszolgáltatások körét.

  • Kereskedelem

Clinton össze-vissza ugrál a kérdésben, Trump viszont radikálisan kereskedelemellenes.

  • Konszenzus 

Egyetértenek a minimálbér növelésében és az infrastrukturális fejlesztések felpörgetésében.

Az “it’s the economy, stupid” tétel legfőbb igazolása, hogy végső soron a Trump-jelenség is a gazdaságról szól: az egész kampánya arra épült, hogy az amerikai gazdaság hatalmas slamasztikában van, amiből csak radikális lépésekkel lehet kihúzni. A mexikóiak elveszik a munkát, a nagyvállalatok külföldre viszik a pénzt és a termelést, a kínaiak fényes nappal kirabolják Amerikát, az állami szabályozás és a magas adóterhek megfojtják a növekedést – nagyjából így hangzottak a legfőbb szólamok Trump kampányrendezvényein, ezek pedig mind egy szálig a gazdaságról szólnak

Gazdaságpolitikai téren pedig a tekintetben nem kifejezetten rendhagyó a mostani kampány, hogy Trump ide vagy oda, végül is egy-két fontos kivétellel ugyan, de a hagyományos republikánus és demokrata párti elképzelések csatájáról van szó. Az egyik oldalon a Ronald Reagan óta megdönthetetlen jobboldali ortodoxia áll:

  • az adócsökkentés,
  • az állami kiadások visszafogása,
  • az üzletnek ártó szabályozások eltörlése (dereguláció).

A másik oldalon Hillary Clintont hiába vádolta Bernie Sanders és tábora az előválasztási kampány során azzal, hogy a Wall Street és a nagytőkések érdekeit képviseli, hivatalos programja alapvetően az amerikai baloldal fő gazdasági alapvetéseire épül (amely alapvetések egyébként az utóbbi időben egyre inkább balra tolódtak a balközépről). Azaz

  • az állami kiadások növelését,
  • a közszolgáltatások kiterjesztését,
  • az alsóbb jövedelmi rétegek segítését
  • és a gazdagok megsarcolását,
  • a bankok megregulázását hangoztatja.

Emiatt pedig a bírálatok is a szokásosak: Trumppal szemben elsősorban azt szokták felhozni, hogy adócsökkentési tervei hatalmas lyukat ütnének a költségvetésen és/vagy növelnék az államadósságot; Clintonnal szemben pedig azt, hogy az adónövelés megfojtaná a növekedést, amúgy meg már jelenleg is fenntarthatatlan az amerikai társadalombiztosítási rendszer, ő mégis tovább növelné.

Tündérmese habbal

Minden amerikai választási kampány sarokköve az adórendszer feletti vitatkozás, és itt a leginkább szembetűnő a különbség a két jelölt között: míg Trump hétről négyre csökkentené a személyi jövedelemadó kulcsainak számát, és jelentősen leszorítaná az adóterheket, addig Clinton inkább behozna egy új kulcsot, és a jelenleginél jobban megvágná a leggazdagabbakat. 

Trump saját állítása szerint terve 4,4 ezer milliárd dolláros bevételkiesést okozna az államkasszának, de ezt egy az egyben ellensúlyozná, hogy az adócsökkentéstől irtózatos vágtába kezdene az amerikai gazdaság: konkrétan

évi 3,5-4 százalékos GDP-növekedést és 25 millió új munkahelyet ígér.

Ez már első ránézésre is elég furcsán hangzik, hiszen még a jóval fejletlenebb, és emiatt elvben gyorsabb felzárkózásra képes Magyarországon is csupán 3 százalékos növekedésről álmodik a kormány, és a világgazdaság egésze döglődik.

Republikánus közgazdaságtan

Az amerikai jobboldal gazdasági alapgondolata nagyjából abból áll, hogy a lehető legjobb és legigazságosabb világot a gazdasági tevékenység minél nagyobb szabadsága hozza el. Semmi szükség arra, hogy az állam belebarmoljon mindenbe, a felnőtt és felelősségteljes állampolgárok saját sorsuk javítása érdekében felvirágoztatják magukat és a hazát, akinek pedig semmije sincs, az annyit is ér.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy csökkenteni kell az adókat, mert akkor több marad az emberek és a cégek zsebében, amitől nagyobb lesz a fogyasztás és a beruházási szint, és ettől pörög a gazdaság, mint az örökmozgó. Az állami szabályozástól meg tartózkodni kell, mert az csak drágábbá és körülményesebbé teszi a vállalkozást. Ennek valamelyest ellentmond, hogy bár a legfelsőbb vagyoni rétegek elég rendesen gazdagodtak az utóbbi időben, a vagyonnövekmény messze nem kizárólag hatékony reálgazdasági befektetésekben landolt.

A másik baj, hogy azért bőven van példa szabad piaci kudarcokra és olyan dilemmákra, ahol az egyéni haszonmaximalizáló magatartás a közösség számára károk, például az ipar elharapódzó környezetszennyezése pont ilyen.

 A nagyobb baj, hogy független szakmai szervezetek számításai szerint Trump terve valójában nem 4,4, hanem 6,2 ezer milliárdos lyukat ütne az amerikai költségvetésen, és nemhogy nem gyorsítaná, hanem kifejezetten visszafogná a növekedést. Mivel a kieső bevételnek nem lenne máshonnan fedezete, az államadósság elszállna, ráadásul az adócsökkentéssel elsősorban a leggazdagabbak járnának jól, nem a Trump kampányrendezvényein csápoló mérges és szegényedő tömegek. 

Tehát hiába hozza Trump a republikánus ortodoxiát, konkrét javaslatai pont annyira túlzóak, mint amennyire azt egy Trump kaliberű nagyotmondótól várni lehet.

Obama 2.0 vagy Sanders-light?

Clinton terve ezzel szemben 1,4 ezer milliárddal növelné az adóbevételeket, és az adóemelések szinte kizárólag a felső egy százalékot érintenék. A demokrata jelölt közgazdászok szerint egyébként lényegében ott folytatná, ahol a leköszönő Barack Obama abbahagyja majd.

Ez pedig a többségi vélekedés szerint már csak azért is a jobb opció lenne a kettő közül, mert az amerikai gazdaságnak per pillanat nincs szüksége radikális beavatkozásra: a 2008-as válság óta folyamatosan növekszik, ez az egyik leghosszabb konjunktúra az amerikai gazdaságtörténetben, még ha messze nem is a legerősebb. A munkanélküliség 5 százalék alatt, a fundamentumok alapvetően rendben vannak, sok európai ország megirigyelné az amerikai helyzetet.

Ez persze az amerikai baloldal egy jelentős részét sem tántorította el attól, hogy radikális reformokat követeljen, mivel őket elsősorban nem az érdekli, hogy mekkora a növekedés, hanem hogy annak gyümölcsei hogyan oszlanak el a vagyoni osztályok között, amire pedig nagyjából az a válasz, hogy egyre egyenlőtlenebbül. Erre hivatkozva a Demokrata Párt Bernie Sanders farvizén erőre kapott balszárnya kemény fellépést vár a bankok, a nagyvállalatok, az egy százalék ellen, és egy sor területen akar jóval nagyobb állami szerepvállalást, a felsőoktatástól kezdve az egészségügyön át a környezetvédelemig. 

Demokrata közgazdaságtan

A balos kiindulópont manapság az, hogy egyrészt az egyenlőtlenség mesterséges és rossz, és ezért meg kell próbálni államilag fellépni ellene, tehát a szemét gazdagokat meg kell sarcolni, és a szegény szegényeket támogatni kell.

Másrészt az amerikai liberálisok szerint a piaci megoldás nem mindig a leghatékonyabb, azaz a cégek mindig át akarják verni és ki akarják zsákmányolni az embert, igenis helye van az államnak a gazdaságban mind szabályozóként, mind közszolgáltatóként.

A probléma ezzel csak az, hogy az állami szerep növeléséhez pénz kell, amihez adóemelés, ami pedig elvben a növekedés ellenében hat, mert az állam elszívja a piacról a befektethető tőkét, és jellemzően rosszabb hatékonysággal invesztálja (ld. republikánus érvek). Az állam szabályozói és közszolgáltatói teljesítménye pedig nem magától értetődően pozitív, sőt gyakran rendkívül káros tud lenni, de ezt Magyarországon nem igazán kell magyarázni.

Clinton ebből a kampányban sok mindent megígért, kérdés, hogy kormányon mennyiben összpontosít majd programja populista balos elemeire, és mennyiben hozza majd a kiszámítható balközép politikát, amit a piacok várnak tőle. Előbbi esetben az üzleti szféra nem igazán fog örülni, és a fősodorbeli közgazdászok félelmei szerint az esetleges túl agresszív adóztatás és szabályozás rövid távon biztosan hoz majd valamiféle visszaesést az amerikai gazdaságban. 

A másik kérdés, hogy mennyire fenntartható az állam szerepének növelése egy olyan gazdaságban, ahol a társadalombiztosítási kiadások még úgy is fékezhetetlenül növekednek, hogy messze nem egy európai jellegű jóléti államról van szó. A balos verzió szerint mindez finanszírozható az egy százalék megadóztatásából, bár ennek nyilván lennének járulékos költségei is. És politikailag sem tűnik teljesen reálisnak a gazdagok legatyásítása, főleg egy Clinton-kormánytól.

Az elefánt a szobában

Bizonyos dolgokban hasonló ígéreteket tett Trump és Clinton, bár ez azért nem jelenti azt, hogy egyetértenének. Például

  • mindketten emelnék a szövetségi minimálbért, bár Clinton jobban;
  • mindketten az infrastruktúra-fejlesztés fontosságát hangsúlyozzák, bár Trump jóval nagyobb költést ígér;
  • Trump és Clinton is a Wall Street, azaz a pénzvilág megregulázásáról beszél, bár ez egyikük szájából sem valami őszinte (sőt Trump egyszerre ígéri a pénzvilág rendbetételét és a pénzügyi szabályozás lazítását);
  • és egyikük sem támogatja a Csendes-óceáni Partnerség (Trans-Pacific Partnership) nevű szabadkereskedelmi egyezményt, amelyet Japánnal, Ausztráliával és 9 másik gazdasággal kötne Amerika, és amelynek lezárása Barack Obama egyik fő (bár egyre kevésbé reális) célja;

Azonban a kereskedelmi egyetértés igazából itt véget is ér, sőt talán itt vannak a legfeltűnőbb különbségek. Clintonnak nincs kifejezett stratégiája a témában, és amikor pozícióban volt first ladyként, szenátorként és külügyminiszterként, akkor támogatta a dolgot. A TPP ellenzése is inkább arról szól, hogy a kampányban gazsulálni akart pártja balszárnyának.

Trump viszont ebben a témában a legradikálisabb: szerinte a kereskedelem tehet az amerikai gazdaság minden bajáról, mert azon keresztül más államok átverik Amerikát. Ezért szakítana a szabadkereskedelem-párti republikánus ortodoxiával, és újratárgyalná az összes kereskedelmi szerződést, védővámot vetne ki a “csaló” kínaiak és mexikóiak termékeire, és büntetné azokat az amerikai vállalatokat is, amelyek külföldön gyártatnak, hogy megvédje a hazai munkahelyeket. 

Ezzel csupán két baj van. Egyrészt az alapvetése legfeljebb féligazság: tény, hogy az Egyesült Államok sok ipari munkahelyet vesztett a globalizáció miatt, de még többet vesztett a technológiai fejlődésből kifolyólag. Az amerikai cégek pedig elég jól jártak a globalizációval, hiszen a gyártási költségeik csökkentek, a piacaik nőttek, így elég nagy profitot szakítottak, ami nem kizárólag tulajdonosaik, hanem a kínai gyári munkásokhoz képest elképesztően jól fizetett amerikai dolgozóik zsebében is landolt. Nem véletlen, hogy pont az Egyesült Államok szokott lenni a szabadkereskedelem egyik nagy élharcosa, és pont hogy ő erőszakolja rá ezt másokra is, nem őt verik át.

Ettől még a probléma, azaz hogy a leépülő amerikai ipar rengeteg helyen nyomort és elkeseredést hagy maga után, valós, és a következő elnöknek valahogy kezelnie kell majd a dolgot. Azonban Trump ezt a világkereskedelmi rendszer felrúgásával akarná megtenni, ami nem jelentene gyógyírt az Egyesült Államok gondjaira. Cserébe viszont minden bizonnyal kereskedelmi világháborút szítana, amivel mindenki rosszul járna, az amerikaiak ugyanúgy, mint az kínaiak vagy akár a világ legnagyobb exportőreként mi európaiak is.

Az olcsó ipari termelésre berendezkedett Magyarországnak pedig különösen nem jönne jól egy ilyesfajta globális földindulás, hiszen mi vagyunk a világ hetedik leginkább kereskedelemfüggő gazdasága.

Ki fog dolgozni?

Trump másik fő kampánytémája a bevándorlásellenesség: a mexikóiak elveszik a munkát, ezért nem szabad beengedni őket. Amiben csak az az érdekes, hogy akkor mégis kivel töltenék fel azt a 25 millió új munkahelyet, amit Trump ígér, ha a határokat hermetikusan lezárnák.

A bevándorlásnak elég jelentős hatása van az amerikai gazdaság kilátásaira, és az elemzők körében relatíve széleskörű egyetértés van azt illetően, hogy a több e szempontból jobb. Különböző számítások szerint ha Trump valóban kitoloncolja a papír nélküli mexikóiakat és bezárja az ország kapuit, azzal évtizedes távlatban 0,5-2 százalék közti GDP-növekedést dob ki az ablakon.

Ennek az az oka, hogy bevándorlás nélkül az Egyesült Államok társadalma öregedne, a munkaképes korú lakosság pedig csökkenne, és egy idő után ott találnák magukat, ahol Japán, amely 25 éve nem képes növekedni. Clinton részben pont erre hivatkozva nagyjából Obama bevándorlási politikáját akarja folytatni, azaz legalizálná a már Amerikában dolgozó mexikóiak helyzetét, és nem zárná be az ország kapuit, bár nem is igazán lazítana a mostani szabályokon.

Trump ezzel szemben azt hangoztatja, hogy ha kirúgnák az olcsón dolgozó illegálisokat, akkor az amerikai állásokat amerikaiak kapnák meg, és a bérszínvonal is növekedne. Kérdés, hogy a most munkanélküli amerikaiak mennyire szívesen végeznék el azokat a munkákat, amiket most az illegális mexikóiak csinálnak, ami jellemzően a szolgáltatási szektor legalja (kertészkedés, mosogatás, stb.).

Meneküljön ki merre lát

A harmadik nagyobb különbség a jelöltek között a zöld kérdésekben van: Clinton egyrészt erősítené az Obama alatt megindult környezetvédelmi szabályozói tevékenységet, másrészt a megújuló energiákat támogatná.

Ezzel szemben Trump szerint a klímaváltozás valami baloldali (vagy a B-verzió szerint egyenesen kínai) összeesküvés , a környezetvédelmi szabályok pedig "munkahelygyilkos" hülyeségek, amiket el kell törölni ahhoz, hogy erőre kapjon az amerikai gazdaság.

Lehetne rosszabb

Trump programja sokat szelídült tavasz óta, a republikánus jelöltség elnyerése után ugyanis még olyanokat mondott, hogy Amerika nem tud csődbe menni, mert ha elfogy az állam pénze, majd nyomtat még (hogy ez miért baromság, arról itt egy rövid magyarázat).

Azt is felvetette, hogy egyébként sem fizetné vissza a lejáró amerikai államkötvényeket, hanem rábírná a hitelezőket, hogy a névértéken alul vásárolják vissza a papírokat tőlük. Ezt egyfelől technikai államcsődnek hívják, és ha az Egyesült Államok ilyet csinálna, az beláthatatlan és a világ minden szegletébe elérőpánikot okozna a globális pénzpiacokon. Másfelől Trump nagyvonalúan megfeledkezett arról, hogy az amerikai államadósság 70 százaléka belföldi befektetők kezében van, tehát végső soron ez kicsit olyan lenne, mint a magyarországi magánnyugdíj-államosítás, csak kicsit körmönfontabban.

 A republikánus elnökjelölt egyenesen felmondaná a sokak által a bolygó utolsó utáni, és amúgy már így is elég halvány reményének tartott párizsi klímaegyezményt, úgyhogy e téren is jelentős nemzetközi felbolydulást okozhat, ha őt választják az amerikaiak.

És hogy mennyire félnie annak, aki akár félve, akár örömteli izgatottsággal, de Trumptól (vagy akár Clintontól) várja az apokalipszist? A politikai gazdaságtani modell szerint, amely az "it's the economy, stupid"-tétel alapján a gazdaság aktuális helyzetének fényében jósolja meg a választás kimenetelét, bármi lehet, és nagyon szoros lesz a befutó Trump és Clinton között.

Mindazonáltal gazdasági szempontból egy nappal a voksolás előtt azért két dolgot nagy valószínűséggel már lehet tudni a következő négy évről. Egyrész a következő amerikai elnök alatt jó eséllyel lesz egy recesszió az Egyesült Államokban, függetlenül attól, hogy kit választanak meg; a mostani, majdnem rekord hosszúságú konjunktúrának egyszer véget kell érnie a ciklikusság vastörvényei szerint. 

Másfelől bárki is lesz az elnök, úgysem fogja megvalósítani az utolsó betűig a programját. Nemcsak azért, mert a politikusok hazudnak és túlígérik magukat a kampányban, hanem azért is, mert hiába hatalmas az amerikai elnök hatalma, a legtöbb fontos gazdasági kérdés a kongresszus hatáskörébe tartozik.