Metál, ülve, lágy tanninokkal

Úgy képzelem, hogy a kilencvenes évek elején Seattle-ben mindenki úgy nézett ki, mint Eddie Vedder a Pearl Jamből, a nonkonformista lázadók pedig legfeljebb úgy, mint Matt Dillon a Facérok című filmben. Grunge-ot játszott az egész város, és óriási felvevőpiaca volt a kockás ingnek.

Képek

Pedig még a Seattle Sound legsötétebb éveiben is léteztek olyan zenekarok, akik csak röhögtek a Ten vagy a Nevermind melankolikus dalain, keményen felvették a metálban nélkülözhetetlen alappozíciót (bal láb kitámaszt, jobb láb kissé elől) és nagy amplitúdójú fejrázással válaszoltak a mindent elsöprő grunge-őrületre.

Mint mondjuk az 1991-ben összerántott Nevermore, amely állítólag szép csendben (na, ez azért erős képzavar) megújította a klasszikus metált. (Állítólag a zenekar puszta létezését is az új Seattle-i hangzásnak köszönheti, a két alapító tag ugyanis a power metált játszó Sanctuaryból távozott, egész egyszerűen azért, mert a banda többi tagja megélhetési szempontokat mérlegelve inkább Pearl Jam-es grunge-ra váltott volna).

Jim Sheppard basszusgitáros és Warrel Dane énekes tehát nemet mondtak a grunge-ra, nem lettek milliomosok, de legalább egyikük sem lőtte még fejbe magát egy vadászpuskával, és azt sem kellett megélniük, hogy egy popkulturális korszak jelképeként formalinba áztassák, és csak nagyobb jótékonysági- és segélykoncerteken vegyék elő őket.

Lassan tizenhét éve játsszák azt, amit a precíz címkézéshez még a vidéki könyvtárosoknál is jobban vonzódó metálkritikusok csak power metal alapú progresszív metálnak (nyomokban thrasht és doomot is tartalmaz!) vagy egyszerűen (muhaha) neoklasszikus metálnak hívnak. Utóíze gyümölcsös, animális és röszt aromák keveréke.

Hogy milyen is akkor az a progresszív neoklasszikus? Mintha a Metallica nem hagyta volna abba a metált tizenöt éve a pénz kedvvért. Akusztikus gitárral kezdődő balladák, súlyos dalok, thrash dübörgés és az énekes, akinek még az is megbocsátható, hogy a Szigeten, a Hammer World Színpadon pont úgy gesztikulált, mint egy túlhevült műdalénekes.

Precíz, pontos játék, klasszikus zenei hagyományok, virtuozitás, mintha mondjuk Richard Wagner szaggatná a húrokat. Meglepő, hogy a félig megtöltött metálsátorban csak a legelszántabbak (és persze a legrészegebbek) rázzák a fejüket, a többiek csendben, áhítattattal műélveznek? (Már ha a hangosítás ezt lehetővé tenné, hiszen a Nevermore-hoz egyértelműen kevés a Metal World Színpad, az erősítők küszködnek a torzított gitárfutamokkal és a maradékot pedig darabokra törve veri vissza a sátortető).

Mondjuk kérdés, hogy ennek miért pont itt a helye, miért a sáros fadeszkákon toporogva kell hallgatni részeg punkok óbégatása közben? Miért nem, mondjuk a Művészetek Palotájában vagy a Zeneakadémián? Aztán meg tapsolhatnánk, persze nem tenyérrel, hanem finoman, az ujjvégekkel, és azt kiabálhatnánk illedelmesen, ahogy műértőkhöz illik, hogy Bravo, Bravissimo! (B)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!