Fekete György menti meg a magyar művészetet?

Megdöbbentő élmény magyar embernek nyugat-európai vagy amerikai művészeti múzeumban járni. Nem csak azért, mert a termekben egymás után látni olyan munkákat, amelyeknek nálunk vagy sztárkiállítást rendeznek, vagy nem soha semmit, mert néhány fanatikuson kívül senki nem ismerné őket.

A fejlett nyugat múzeumai azért is furcsák, mert tömve vannak látogatókkal. Nincs különösebb alkalom, ingyenes nap, múzeumok éjszakája: a világ jelentős városaiban az emberek szimpla érdeklődésből járnak kiállításra.

Bukta Imre csütörtök esti performanszán tömve volt a Műcsarnok, ami Budapesten olyan meglepő jelenség, mint az önkritikát gyakorló politikus. Bukta Imre jelentős művész, de kiállításon, pláne performanszon legutóbb a nyolcvanas években vettek részt ennyien, amikor pinceklubokban és lakásgalériákon gyűlt össze a rendszerellenes értelmiség, hogy akciókkal, felolvasásokkal, heppeningekkel tiltakozzon a rendszer ellen.

A hetvenes-nyolcvanas évek a kortárs képzőművészet virágzó időszaka volt, igaz, főleg nem az állami múzeumokban sziporkázott a tehetség. Miközben a hivatalos kiállításokon az állampárt által engedélyezett művészek éltették a rendszert, a szabad képzőművészek, filmesek, írók, különböző médiumok keverésével, új formanyelvvel kísérleteztek. A siker pedig biztos volt, ha volt értelme a műnek, ha nem. Önmagában a forma elég volt ahhoz, hogy az alkotás a szabadság melletti protest jelképévé váljon.

Bukta Imre mostani performanszának előzménye is egy hetvenes évekbeli akciója volt. A Tiszteletadás elődeimnek sarlós boldogasszony napján című performanszon a művész egy méregraktár előtt állt vigyázban, nem a templomban, hanem „az isten ege alatt”, hogy így emlékezzen őseire. A performanszban nem volt rendszerellenes töltet, a róla készült fotódokumentációt mégsem engedték bemutatni, mert nem passzolt a szocialista művészetfelfogásba. Amelytől az rögtön jelképpé, demonstrációvá, jelentéssel teli munkává vált. Ez a dinamika töltötte meg csütörtök este a Műcsarnokot is.

A kormány döntésével a magyar kultúra urává tett Fekete György, a Művészeti Akadémia vezetője a közelmúltban világossá tette: januártól nem lesz a Műcsarnokban olyan művészet, ami nem passzol a politikai és egyházi meggyőződéséhez. Az MMA-vezér szerint ezek az elvek vezérlik hamarosan az ország minden állami múzeumát.

Beleképzelik a vágyképeiket

Bukta Imre, aki felvilágosult művész, ugyanakkor MMA-tag is, bejelentette, művészeti akcióval válaszol. A performansz a következőképpen nézett ki:

A csuhébabákkal borított falról, az Okos táj című munkájáról levett annyi csuhébabát, hogy embermagasságú szabad falfelület jöjjön létre. Ebbe a résbe vetítették a 70-es években betiltott performansza két fotóját, amelyen maga a művész látható. Bukta beállt a két kép elé, és a csuhébabák pózát utánozva egy zacskóban maga elé tartott néhány ruhadarabot. Aztán lelépett a pódiumról, a háta mögött már csak a sziluettjét vetítették, és sorban felmentek a nézők, beleálltak a fénybe, majd átadták a dobogót a következőnek. Eközben két bemondó jelenleg is alkotó, vagy a közelmúltban elhunyt képzőművészek neveit olvasta fel.

Mit jelent mindez? Hogy senkit nem szabad kirekeszteni a művészetből? Hogy megelevenedik a szomorú múlt? Hogy fel kell áldoznunk magunkat? Lehet persze az is, hogy blöff az egész, olyan, amiről Wahorn András beszélt egy korábbi interjújában: "Akkoriban azt hittem, mivel én vagyok az, aki mindenen túl lenyúl önmagába, és önmagán keresztül a nagy közöst keresi, ezért bármi, ami feljön, még ha én magam nem is értem, fontos lehet. Valóban nem értettem, miért rajzolok ilyeneket, de azt láttam, az emberek tolonganak a rajzaim előtt. Hát elhittem, hogy ez nagyon fontos nekik. Most már látom, azért volt nekik fontos, mert egy érthetetlen dolgot láttak, amibe beleképzelhették saját hiányzó vágyképeiket."

Bukta performansza csütörtök este mindenesetre rendszerellenes kiáltvány lett: rengetegen nézték meg, aztán értelmezték, beszélgettek, azaz a művészet működni kezdett. Cikkünk írásának pillanataiban ragasztották ki fiatal képzőművészek Fekete Györgyre reflektáló plakátjaikat a Lövölde téren.

A magyar képzőművészet hosszabb ideje működik takaréklángon. A kiállításokat bennfentes közönség látogatja, a művek sok esetben önmagukkal foglalkoznak, befelé tekintenek, saját létjogosultságukon merengenek. Vagy ha izgalmas kérdéseket feszegetnek, akkor képtelenek eljuttatni létezésük jeleit a külvilágba. Ez a helyzet Fekete György színrelépésével mintha megváltozott volna. Ritka, kegyelmi állapotba került a magyar képzőművészet.

Az embereket egyszeriben érdekli, hogy mi a művészek véleménye. A sajtó odafigyel. Az üzenet szimpatikus, világos, és érthető. A nézők, látogatók szinte követelik, hogy a művészet szerepét, alapállását tisztázó alkotásokat lássanak. Mindez Fekete Görgynek, és barbár megnyilatkozásainak köszönhető. Most tehát eldől, hogy érdemes-e a hazai képzőművészet arra, hogy megmentsük, vagy csak olyan csökkentett kreativitástartalmú, műfajidegen megoldásokra futja, mint legutóbb a Műcsarnokban eljárt Gangnam style-tánc. Addig is, köszönjük Fekete Györgynek a segítséget.