Lukács
8 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

A fénykép nem a valóság. Nahát!

2015.03.07. 08:36
Csalás miatt visszavette díját a World Press Photo az egyik kategóriagyőztesétől, az olasz Giovanni Troilotól, aki értetlenül áll az eset előtt, hiszen tényleg ellentmondásos a helyzet. A kamera mindig beavatkozik a szituációba, a fotós mindig szelektálja a valóságot, és ezzel alakítja is.

A hét közepén robbant a hír, hogy megfosztották díjától az idei World Press Photo egyik kategóriagyőztesét, Giovanni Troilót, aki a Brüsszelhez közeli, posztindusztriális Charleroi várost bemutató fotósorozatával nyerte meg a Contemporary Issues Story (Korunk problémái) kategóriát. Az ügy azzal kezdődött, hogy a belga város polgármestere panaszos levelet küldött a WPP-nek azt kifogásolva, hogy az Európa sötét szíve című, tíz képes fotósorozat rossz fényben tünteti fel a várost, és hogy a fényképek egy része manipulált.

A vitatott sorozatot a fotós oldalán, a képre kattintva lehet megnézni
A vitatott sorozatot a fotós oldalán, a képre kattintva lehet megnézni

A World Photo Press első körben megvédte az anyagot, amikor az olasz fotós támadói azt kifogásolták, hogy azon a képen, amelyen unokatestvére szeretkezik egy nővel egy autó hátsó ülésén, a pár megvilágításával beavatkozott a valóságba. A kizárást azonban végül nem ez okozta, hanem hogy kitudódott: a sorozat egyik darabja nem a feltüntetett városban készült, hanem az egyébként nem is olyan távoli Brüsszelben. Troilo tehát valótlant állított, ez pedig a verseny szabályzatának megszegésével csakugyan kizáró ok lehet.

Troilo azonban azt állítja, hogy az egész hercehurca azzal kezdődött, hogy a World Press Photónál valaki vagy valakik átírták a képei leírását.

Mérhetetlenül szomorú vagyok. Úgy tűnik, ez egy óriási igazságtalanság

A fénykép nem a valóság! Nahát.

Az eset számos kérdést felvet, kezdve azzal, hogy okkal van-e felháborodva Troilo, egészen odáig, hogy joggal fosztották-e meg díjától a nyertest. Eleve ott kezdődik, hogy a fotó soha nem adja vissza a teljes valóságot, csupán konstruálja azt.

A fotó a tárgyát nem reprodukálja, sokszor nem is csak rekonstruálja, hanem megkonstruálja; másrészt nem is az a kérdés, hogyan alkot valóságot, hanem az, hogy milyen üzenetet közvetít

– írja Hazudik-e a sajtófotó? című tanulmányában Vitéz Ferenc, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Kommunikáció- és Társadalomtudományi Intézetének vezetője.

A helyzetet csak tovább bonyolítja, hogy – bár a név azt sugallja – a sajtófotók nem lehetnek egészen objektívek, és már maga a megnevezés is félrevezet, hiszen tények helyett véleményeket közölnek, a fotós eleve szelektál azzal, hogy mit és milyen szemszögből örökít meg, hogy mit láttat, és mit nem, illetve hogyan ábrázolja azt, amit viszont igen.

Paolo Pellegrin 2013-as anyaga, amit a New York állambeli Rochester utcáin duló erőszakról fotózott és három rangos pályázaton (World Press Photo, POYi, Photographer of the year) is első, illetve második helyezést ért el, szintén nagy port kavart, miután a képen szereplő férfi előállt azzal, hogy Pellegrin a képaláírásban valótlanságokat állított róla és a kép sem ott készült ahol Pellegrin állítja (a város legerőszakosabb , Crescent néven elhíresült részén). Pellegrin díjait nem vonták vissza.
Paolo Pellegrin 2013-as anyaga, amit a New York állambeli Rochester utcáin duló erőszakról fotózott és három rangos pályázaton (World Press Photo, POYi, Photographer of the year) is első, illetve második helyezést ért el, szintén nagy port kavart, miután a képen szereplő férfi előállt azzal, hogy Pellegrin a képaláírásban valótlanságokat állított róla és a kép sem ott készült ahol Pellegrin állítja (a város legerőszakosabb , Crescent néven elhíresült részén). Pellegrin díjait nem vonták vissza.
Fotó: Paolo Pellegrin

Már eleve az is megváltoztatja a valóságot, kizökkenti a fotó esetleges szereplőjét, ha az a közelében fényképezőgépet vagy kamerát észlel, hiszen, ahogy Vilém Flusser, a cseh filozófus, író és újságíró is írja A fotográfia filozófiájában, a fotógesztus már önmagában is valóságos vadászmozdulat.

Ha egy fényképezőgéppel fölszerelt ember mozdulatait figyeljük (illetve egy emberrel fölszerelt fényképezőgépet), akkor az lesz a benyomásunk, hogy lesben áll: ez a kőkorszaki vadász ősrégi, cserkésző gesztusa a tundrában

– írja arra utalva, hogy a kamera mindig beavatkozik az adott szituációba. És nem ő az egyedüli, aki a tárgyilagosságot és az elfogulatlanságot olyan hamis mítosznak tartja – még az olyan egyébként objektívnak gondolt műfajoknál is, mint a sajtófotó –, amit le kell dönteni.

Azt gondolom, hogy az ilyen pályázatokon szereplő anyagok nagyon nagy része valamilyen szempontból megrendezett, de minimum instruált, ez alól a hírkép és sport kategória természetesen kivétel

– mondja az Index fotórovatának vezetője, Barakonyi Szabolcs is, aki szerint a WPP a tisztaságot elsősorban nem a díjak visszavonásával, hanem a megfelelő odaítéléssel tudná biztosítani. A fotósnak épp akkora felelőssége van, amikor egy témához nyúl, mint egy újságírónak: egyik sem gondolkodhat felkészületlenül.

A kérdés csak az, hogy mennyire piszkál bele a fotós valóságba. Jól ismert például a természetfotósok mindkét szélsősége: az egyik tábor eteti az állatokat, szokásaikat kifigyelve avatkozik bele az életükbe, stb., míg a másik az abszolút érintetlenségben hisz. Neves fotósok dolgoznak úgy, hogy akár asszisztensekkel, és ha kell, akár tolmácsokkal utasítgatják a potenciális modelljeiket, de akár a helyszínt is berendezik. 

Farkastörvények a farkasfotózásban is?

Épp öt éve fosztották meg díjától például az Év természetfotósa verseny győztesét, a spanyol José Luis Rodriguezt is, aki egy fakerítésen átugró farkas képével nyert, amivel kapcsolatban azt állította, hogy hetekig állt lesben, arra várva, hogy az állat rávesse magát az általa kihelyezett húsdarabra. Később azonban kiderült, hogy a fotón látható vadállat annyira azért mégsem vad, hiszen az egyik Madrid melletti vadaspark idomított farkasa, akit egyébként Ossiannak hívtak.

wolf-777319
Fotó: José Luis Rodriguez

2003-ban Magyarországon is történt hasonló eset: akkor a National Geographic fotósát Szentpéteri L. Józsefet, vádolta meg a Magyar Természetfotósok Szövetsége azzal, hogy kitömött állatokat használt egyik fotójához. A fotós akkor tagadta a vádakat, de a fénykép negatívját nem volt hajlandó bemutatni.

Gyakorló horgászként az Index tiszavirág-szakírója ugyan még sohasem látott vagy tapasztalt olyat, hogy egy süllő kiugorva támadt volna a zsákmányra, de a világért sem gondoljuk, hogy a fotó ettől okszerűen hamisítvány lenne

írtuk akkor.

Az ismeretterjesztő lapnak egy évvel később ismét volt egy kellemetlen ügye: akkor a tanzániai elefántvadászokról szóló képek egyikéről derült ki, hogy megrendezett felvétel. Az érintett fényképen az egyik elefántagyaron jól látszik annak leltári száma is.

De a képek ilyen-olyan manipulálása természetesen nemcsak a természetfotósoknál ismert jelenség. Tudni olyan esetekről is, amely során a sajtósok gézzel kötözték be egy tömegkatasztrófában megsérült kisfiú karját, hogy felvételeikkel még drámaibb hatást érjenek el, de van olyan tévétársaság is, amelyik a délszláv háború során súlyos pénzeket költött vágóképnek szánt kamurobbantásokra.

A valóság manipulálásában a digitális eszközök, majd a Photoshop jelentett újabb állomást. Többé már semmi nem volt biztos, amit a képeken láthattunk. Részben emiatt is van, hogy jóval kétkedőbbek vagyunk az interneten keringő képeket illetően, míg a print kiadványok fotóiban – ha nem is vakon és feltétel nélkül, de – jobban megbízunk. 

A bárányok hallgatnak, a képek kérdeznek

Troilo ügyéhez (melynek képeit a legtöbben szintén a netről ismerjük) visszakanyarodva látnunk kell azt is, hogy ha a polgármester nem szólal fel a vallóniai város védelmében, a csalás gyanúja fel sem merül. Ez pedig újabb dilemmát teremt: mennyire kell figyelembe vennünk a fényképek érintettjeinek (esetlegesen negatív) visszajelzéseit. Joggal veti fel a kérdést fotórovatunk másik munkatársa, Ránki Dániel is:

A World Press Photo-n bemutatott anyagokban a legtöbb szereplő nemhogy magáról a pályázatról se hallott soha, mindenféle (számunkra teljesen alapvetőnek gondolt) információhoz korlátozattan és/vagy torzított, szűrt módon fér hozzá… Vajon hány palesztin, szíriai, bangladesi, kelet-afrikai, vagy akár ukrán, török, bosnyák falu polgármestere kérné ki magának az elmúlt évtizedek díjnyertes képeit, ha visszajutna hozzá?

Nem célünk és nem is lehet igazságot tenni Troilo ügyében, hiszen rengeteg kérdés és szempont van.

Mi a fényképezésből olyan eszközt formálunk, amellyel bármit el lehet mondani, s amelyet bármilyen cél szolgálatában fel lehet használni

– fogalmaz kissé meghökkentően Susan Sontag amerikai írónő is a fotóművészet szabadságáról, aki élete utolsó máfél évtizedében Annie Leibovitz fotóssal élt szerelemben.

A sajtófotót ne állításokként, hanem kérdésekként nézzük! A fotóba kódolt információból csak úgy lesz tudás, ha azt kérdések övezik

– javasolja tanulmánya végén Vitéz Ferenc, és valószínűleg neki van igaza. A WPP zsűrije már a korábbi években is azt hangoztatta, hogy azokat a fotókat keresik, amelyek képesek egy pillanatnál tovább megragadni a néző figyelmét, így a párbeszéd kezdetét üzenik, nem pedig a végét. Most pedig épp valami ilyesmi történik.

ÖN HOGY LÁTJA, TÉNYLEG CSALT GIOVANNI TROILO?

  • 871
    Ugyan, egy kis megvilágítás még nem a világ vége!
  • 848
    Szerintetek érdekel is engem, amikor itt a hétvége?!
  • 434
    Mindenképpen! Jogosan fosztották meg a díjtól.
  • 350
    Még mindig nem tudunk eleget az ügyről. Várjunk még ezzel!
  • 249
    De hiszen hazudott! Kobozzák el még a fényképezőgépét is!