Banksy nyomorparkja még a kelet-európai szívnek is sok

Hosszú, csigázó sorban állunk az angol tengerparton egy kívülről leginkább egy stramm homokvárra emlékeztető épület előtt, aminek a tetején csak egy felirat árulja el, hogy valójában micsoda is: ez a Dismaland, Bansky és még egy tucat művész antividámparkja. Ha a név nem lenne egyértelmű, az egész egy kifordított, negatívba tolt Disneyland, ahol mindenki nyomorult, ahol rendőrségi páncélozott járművekről lehet csúszdázni, ahol a minigolfot olajoshordók között játsszák, ahol távirányítós parti őrséggel kell a menekülteket megakadályozni, és ahol minden alkalmazott úgy néz ki, mintha nem is egy darab, de legalább három raklapnyi citromba harapott volna. A mikiegér-fül azért ott van a fejükön.

A Dismaland (aminek a dismal, azaz lehangoló szóból építkezik) egy korábbi, 2012-es Banksy-graffitiből kapta a nevét, a lehetetlen módon még mindig névtelen és arctalan angol művész pedig nem az egyetlen alkotója, hanem kurátora. A park központi témája az, ami Banksy eddigi munkáit is meghatározta: autoritás-ellenesség, kirohanás a nagyvállalatok ellen, felhívás a társadalmi egyenlőtlenségekre, és vicc, vicc minden mennyiségben. Még ha a Dismaland olyan viccekkel is van tele, amiktől csak szomorúbbnak érezhetjük magunkat.

Szóval ott állunk a sorban, és a tengerparti, Bristol közelében található Weston-Super-Mare klímáját élvezzük, ami felváltva szúrós napsütés, borús szélvihar, illetve jéghideg zápor. Körülöttünk több száz ember, nagyrészt külföldiek, akik velünk együtt online foglaltak jegyet a parkba, úgyhogy amikor a repterek biztonsági szolgálatához hasonlító sorban állunk, felmerül, hogy a Dismaland-élmény valójában már a kapu előtt elkezdődik. A sor elején a biztonságiak hanyagul átnézik a cuccainkat („Az egy kameratáska? Okés, mehetsz!”), az épület előtti zebrán egy egérfüles srác vár minket, aki egy komikusan nagy táblával átsegít minket az úton, majd miután a zebrán is átmentünk, elkezdődik az alternatív univerzum. Ami nagyon hasonlít egyébként arra, amilyen érzés néha Kelet-Európában flangálni: 

Az abuzálás azzal kezdődik, hogy a bejárat után egy újabb biztonsági ellenőrzés fogad minket, detektorokkal, fegyverekkel, és álrendőrökkel, az utóbbiak ráadásul elkezdenek különféle nyomasztó mondatokat kiabálni („Uram, ne is gondolja, hogy ide bejön azzal a csöpögő esernyővel!”), úgyhogy alig vesszük észre, hogy itt bizony minden papírból van. Az ellenőrzés utáni első ajtóban egy mikiegeres srác szórólapokat hajigál az érkezőknek. Megérkeztünk Dismalandbe. A hangosbeszélőkön nyekereg valami semmitmondó tengerparti zene, néha megszakítja egy kislány hangja olyan mondatokkal, hogy

Az örökséget el kell törölni!

Dismaland az angol Weston-Super-Mare nevű, leginkább fantasztikus szörnyölő pallos nevére emlékeztető városba került, a lehető legjobb helyre. Ez a nagyjából hetvenezres település semmi másból nem él, mint a tengerpartjából. Az egyetlen komoly látványossága néhány állami épület mellett a rendkívül hosszú, Grand Pier névre keresztelt stég, aminek teljes hosszában nyerőgépeket, játékokat és más, vásári elfoglaltságokat lehet találni. Olyan, mint Közép-Anglia Floridája, ahova a nyugdíjasok kikapcsolódni járnak, de rajtuk kívül szinte senki. Amikor Dismaland felé sétálunk az akkor éppen szitáló esőben, egy csapat kisgyerek és anyuka játszik a homokos parton. Úgy tűnik, hogy a pikniket nem zavarja a csapadék. A beléptető sor elején egy helyi bácsi áll egy táblával, amiben megköszöni Banksy-nek, hogy feltette Weston-Super-Mare-t a térképre. Amikor lepakolunk egy csomagmegőrzőben, a pultos elmondja, hogy szerinte nem kellene Dismalandet bezárni soha. 

Szóval lehet, hogy a Dismaland egyértelműen Disneyland paródiája – a struktúrája a büfékkel, az „itt fotózz”-táblákkal, a középre rakott kastéllyal, és sok egyéb aprósággal erre is emlékeztet –, de sokkal nagyobb pofont ad annak az angol tengerparti vakációkultúrának, és annak a hangulatnak, hogy az emberek próbálnak a nagy, fojtogató szürkeségben úgy viselkedni, mintha nem abban lennének. Van itt dodzsem, de csak egy játékos van, a halál, akinek a kaszája az áramszedő. Van körhinta, de az egyik cicomás ló helyett egy hentes üldögél, aki levágott egy állatot, hogy lasagnét készítsen belőle. Van óriáskerék, csak pont olyan gyorsan pörgetik, hogy nézelődésre alkalmatlan. Lenne kis hableány, de sajnos nem látjuk sehol, gondolom elvitték szerelni, de nem mertem megkérdezni senkit.

Nehéz visszaadni Dismaland hangulatát, úgyhogy először mindenki nézze meg ezt a videót:

Furcsa keveréke a politikai aktivizmusnak, a modern képzőművészetnek és az utcaszínháznak, és tényleg egy mindent átható, nyomorult érzést kelt az emberben, annak ellenére, hogy pontosan tudom, hogy egy viccet látok. Vagy azt hiszem, hogy viccet látok, miközben nagyon is komoly, vagy éppen azt hiszem, hogy komoly, de mégis egy vicc. A parkban van bár, hotdogos és pizzás, ezekben semmi duplacsavar nincs. Aztán ott vannak a különböző vásári mulatságok, amik viszont a témájuk miatt már zavarbaejtőek, az pedig, hogy fizetni kell értük, még jobban. Két fontért ki lehet próbálni, hogy ki tudunk-e halászni olajfolttól mozgásképtelen műanyag madarakat egy medencéből (ez David Shrigley munkája). Egy hatalmas kültéri medencében irányíthatunk menekültes, vagy rendőrségi hajókat (ez Banksy installációja). Vigyázni kell, mert a víz tele van műanyag hullákkal. Szórakoztató célja nincsen, játszani vele nem ad sokkal többet, mint kívülről nézni. Vagy ott van a park egyértelmű sztárja, amiben üllőket kell a helyükről lelökni pingponglabdákkal. Ha sikerül, megnyerjük az üllőt. Ha nem sikerül, választhatunk, hogy kitűzőt vagy karkötőt kérünk. Ha választottuk, akkor a manókinézetű alkalmazott odahajítja elénk a pocsolyába, pont úgy, ahogy a videóban látni. 

A legerősebb egész Dismalandben a szereplőválogatás, mintha megtalálták volna Anglia legellenszenvesebb, legnyomasztóbb arcú, legarrogánsabb fiataljait, rájuk húztak volna egy rózsaszín láthatósági mellényt és egérfület, és azt az instrukciót kapták volna, hogy legyenek a lehető leggenyóbbak a vendégekkel. Egy pillanatra sem nevetik el magukat, vagy esnek ki a szerepből. Csak messziről nézzük a minigolfot (amit a Banksy-tréfabizottság az Öböl-háborúra emlékeztető Mini Gulfra keresztelt), ahol egy fiatal lány szisztematikusan, az utolsó pillanatban a játékos elé áll és elrúgja a golflabdát. Nem mintha beletalálhatnának a lyukba, a legtöbb labda beleakad egy olajoshordóba, vagy sosem tud eljutni a pálya végére, mert a kedves lány odalökdösött az útjába egy bádoglemezt. Amikor a kollégám elmagyarázza az egyik segítőnek, hogy nekem nincs kedvem felmenni az óriáskerékre, mert fáj a fejem, akkor rámhunyorít, és annyit mond:

Elég furának tűnik a barátod.

Köszönöm Banksy, hogy egy falat Kelet-Európát is sikerült csempészni a legnagyobb installációdba!

Dismaland nagy részét egy galéria teszi ki, ami első blikkre pont olyannak tűnik, amit a park nevén lehetne turnéztatni Európa nagyobb részein, főleg azért, mert passzolnak abba a könnyen azonosítható, globalizáció-ellenes retorikába, amivel Banksy-t a legtöbben azonosítják. Szobor Miki egérről, ahogy egy hatalmas kígyó belsejében dudorodik, rajzfilmekre emlékeztető festmények apokalipszis utáni vidámparkokról, terroristákkal teli dzsip, amit a Sütiszörny vezet. Ezeknek a legtöbb része elhanyagolható, és felesleges alkotás egy olyan helyen, ahol a hangulat már közvetíti ezt. Ugyanilyen értelmezhetetlen egy magyar szemnek az angol szélsőbalos sarok, ahova különböző kommunista plakátokat ragasztottak, bár az

Egy újabb kibaszott parazita

feliratú, Vilmos hercegről szóló címlap így is vicces, bár kis betűkkel oda van írva, hogy ez a felirat tényleg megjelent a nyolcvanas években a Class War című magazinban, csak éppen Károly hercegékkel.

De ugyanilyen furcsa egy ilyen részletgazdagon felépített világban a hasonló, nyugat-, és államellenes szlogenekkel teli sátorba belépni, ahol a tumblres bölcsességektől kezdve a szakszervezeti manifesztókig mindent kifeszítettek. Középen egy kép van a partra sodort szír kisfiúról, homokvárként.

Mérsékelten érdekes a szörnyszülöttek sátra, ahol megnézhettük Damien Hirst művészmogul tulajdonába tartozó, huszonnégy karátos aranypatákkal és szarvval felszerelt unikornist, vagy Ronit Baranga testhorroros étkészleteit, amiből enni-inni alig lehet, viszont a vendégekre tuti a frászt hozza, hogy fogak, ujjak és egyéb testrészek lógnak ki a teáscsészéből.

A Dismaland akkor sokkal jobban működik, amikor tényleg a vidámpark-életérzést próbálja kifacsarni. Lehet vásárolni lufikat, amiken az áll, hogy

Én egy félkegyelmű vagyok!

Lehet fotózkodni egy padon ülő figurával, de azt sajnos éppen húsz galamb csipkedi halálra. Lehet rajzoltatni magukról portrét, de a művész csak a tarkónkat és a fejünk hátulját fogja megörökíteni. És meg lehet nézni a helyi Vitéz János-bábelőadást, amiben Jimmy Saville-lel poénkodnak. És van egy nagy fotófal, ahova bedughatjuk az arcunkat, és van külön lyuk a szelfiző kéznek. Vagy a másik fotófal, ahol arab terroristák arcaik helyére tehetjük a miénket. Hátborzongató az érzés, hogy mennyire rossz az egész.

És a legjobban mégiscsak Banksy fogta meg az egész hangulatot a legjobban a középpontba rakott, szeméttel körbevett, füstöt eresztő, és látványosan málló kastéllyal. A belépésnél egy feltűnően energikus, de azért lekezelő lány megkérdezte, hogy szeretnénk-e magunkról szuvenírt készíttetni, ha nem tetszik, nem kell megvenni. Naná, hogy szeretnénk, úgyhogy odaálltunk egy falhoz, ahol  megkértek minket, hogy nézzünk arra a szmájlira, amit egy másik falra tettek, és mosolyogjuk. Két órányi Dismaland után nehéz volt, de sikerült. Beléphettünk a belső terembe, ahol Hamupipőke felfordult, balesetet szenvedett tökhintóját találtuk, ahogy körbeveszi egy csomó fotósfigura, mögöttük robogókkal, és folyamatosan kattintgatnak és vakuznak. Értjük, paparazzik, szenzációhajhász média, kifordítása a bevált Disney-mesefiguráknak, haladjunk tovább. És a kijáratnál megmutatták nekünk a szuvenírt, a belső teremről készült fotót, amin ketten próbálunk vigyorogni a halott Hamupipőkére. Megvettük.

A kijárathoz vezető ajándékboltból viszont semmi sem kellett.