Menyhért, Mirjam
18 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Én egy holokauszt-aktivista vagyok

Interjú Fahidi Éva holokauszt-túlélővel a Sóvirág című előadás kapcsán

2015.10.12. 21:14
Sóvirág címmel mutatja be új darabját a Tünet Együttes október 13-án a Vígszínházban. A kortárs darab érdekessége, hogy főszereplője egy 90 éves holokauszt-túlélő, Fahidi Éva, aki életében először fog táncolni színpadon; partnere a nála hatvan évvel fiatalabb Cuhorka Emese. Miért vállal valaki 90 évesen táncelőadást? Fel lehet-e dolgozni a holokausztot és azt a a tragédiát, hogy valaki a családjából egyedüliként tér vissza Auschwitzból? Hogyan viszonyul az ember a testének öregedéséhez? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk a bemutató előtt Fahidi Évával és a rendező Szabó Rékával.

Fahidi Éva 59 évvel első megérkezése után minden bátorságát összeszedve tért vissza Auschwitzba 2003-ban. Ennek hatására A dolgok lelke című könyvében megírta azokat az élményeit, amelyekről addig még csak nem is nagyon beszélt, de azóta ezt tekinti feladatának. Rajta kívül csak egyik nagynénje tért vissza Auschwitzból,

összesen majdnem ötvenen haltak meg a családjából a holokauszt során.

A legmélyebb nyomot az Auschwitzba tartó háromnapos utazás hagyta benne, amikor a zárt vagonokban többen megbolondultak, vagy meghaltak – köztük gyerekek is. A táborba érkezés utáni szelekciót olyan döbbenetesen tudta visszaadni a könyvében, hogy Németországban tankönyvi szöveg lett belőle. Német iskolákba nagyon sokszor hívják előadást tartani, és őt kérték felszólalásra Angela Merkel mellett Németország központi megemlékezésén Berlinben, Auschwitz felszabadításának hetvenedik évfordulóján.

Fahidi Éva kilencvenéves, és most fog életében először színpadon táncolni.

Azt mondja, nem izgul, bár a hatalmas érdeklődéstől azért egy kicsit fél. Reméli, azt fogják tudni nyújtani, amit várnak tőlünk, hiszen már minden előadásra eladták az összes jegyet, a pótszékekre is. „Az egész életemet végigtáncoltam, de színpadon még valóban soha nem léptem fel, úgyhogy legfőbb ideje, hogy elkezdjem” – mondja könnyedén a próba végén. A fáradtság látszik rajta, ugyanakkor tele van energiával.

Érdekes kérdés, hogy egy 90 éves ember miért mond igent egy kortárs táncelőadásra? „Ez nekem is egy iszonyat felelősség, hogy mit képes még az Éva megcsinálni, hiszen mindig azt mondta, még az utcán sem tud végigmenni, táncolni mégis tud. Mennyire változtathatom őt meg, hiszen most a próbák miatt semmire sincs ideje? Ez vajon hogy hat rá? De az megnyugtat, hogy Éva azt mondja, rég volt ilyen jó állapotban fizikailag” – mondja Szabó Réka, az előadás rendezője.

Évát régóta ismeri a családján keresztül, és mindig azt gondolta, hogy ő egy olyan ember, akit mindenkinek meg kellene mutatni. Az életét, a gondolkodásmódját, személyiségét. „Nem példának akarom őt állítani, de olyan erőt adó és reményt sugárzó a vele való együttlét, hogy úgy éreztem, ezt meg kell tapasztalnia mindenkinek. Monodrámát viszont nem szerettem volna csinálni, így jött a duett. Folyton Emese jutott eszembe róla, szerintem nagyon hasonlóak, kisugárzásukban, testalkatukban és személyiségükben is, és szerettem volna, hogy együtt dolgozzanak. 

Fahidi Éva is azt mondja, hogy az első pillanattól kezdve teljes volt az összhang. Nem volt semmiféle gát Emese és közte, pedig van köztünk majdnem 60 év. A nagy korkülönbség nem véletlen, hiszen ez a darab az öregedésről is szól. Hogy az embernek mennyire más lesz a viszonya a testéhez ha megöregszik.

„Senkinek nem mondom azt, hogy ezt ne tudja meg, hiszen az azt jelentené, hogy nem éli meg az öregkort. Az ember, azt mondhatom, átmenet nélkül lesz csecsemőből aggastyán. Egy nőnél ez úgy kezdődik, hogy annál szebb vagy, minél többet mutatsz magadból, de eljön az az idő, amikor akkor vagy a legszebb, ha semmi nem látszik belőled. És ezt el kell fogadnod. Egy táncosnak különösen fájdalmas, hogy eljut oda, hogy egy piruettet sem tud megcsinálni. Egyszer csak nem tudsz egyet bukfencezni, holott magad számára még mindig ugyanaz az ember vagy” - elemzi Éva az öregedést, amiből a próbán egyébként nem sok minden látszik. Éva most is hihetetlenül fitt és számomra szép is.

De Szabó Réka azért hangsúlyozza, hogy a darab nem csak arról szól, hogy elmondjuk milyen lesz öregnek lenni, bár a testiség nagy részét teszi ki. Hogy egyszer eljön a pillanat, amikor kimondod, hogy ez már nem lesz jobb. „A tánc mellett ugyanakkor a szöveg is ugyanennyire fontos. Ebben az előadásban Éva Éva és Emese Emese. Mindenki a saját történetét írja, a két test és a két élet egymás mellett.”

Éva életét nem lehet elvonatkoztatni a holokauszttól. Ahol ő megszólal, ott előkerül a holokauszt. „Én mindent ennek a célnak rendeltem alá. Engem ebben a minőségemben ismernek,

ha megkérdeznek, hogy mi a foglalkozásom, akkor azt mondom, hogy holokauszt-aktivista vagyok.

Nagyon célzottan foglalkozom ezzel. Ebben az identitásom vállalása van, és egyre fontosabbnak látom azt, hogy ez Magyarországon is hangsúlyos legyen. Szerintem a 70 éves évforduló hozott pozitív változásokat, sok ember ennek kapcsán döbbent rá, hogy volt egyáltalán holokauszt. Egy lényeges, felnőttesedő ifjúsági réteget érdekelni kezdett, hogy mi volt itt 70 évvel ezelőtt.”

Éva mindenkinek szeretné elmondani, hogy mindannyian veszélyben vagyunk. „Ami velem megtörtént, az mással is megtörténhet. Nekem erről a menekültáradatról is ez jut eszembe, minden mozzanata ismerős, és meggyőződésem, hogy a holokauszt bárhol, bármelyik pillanatban megismétlődhet.”

Sem a szülei, sem a testvére nem jött vissza Birkenauból, csak az egyik nagynénje, ő azonban pár év múlva öngyilkos lett, mert nem tudott ezzel együtt élni. „Auschwitzot csak úgy lehetett túlélni, ha az embert elvitték onnan kényszermunkára, engem elvittek, ez volt a szerencsém. Persze minket is meg akartak ölni, halálra akartak dolgoztatni. A tapasztalatok szerint kilenc hónapot lehetett túlélni kényszermunkával, minket nyolc hónap után szabadítottak föl, így nem kellett végigcsinálnunk az utolsó, leggyötrelmesebb hónapot, amikor tulajdonképpen éhen hal az ember."

A megmenekülése meglehetősen szimbolikus, ahogy ő mondja: nomen est omen. Amikor már ki kellett üríteni a táborokat, hogy eltüntessék a nyomokat, ötös sorokban vonultak tovább a lágerből. Elértek egy folyóhoz, amin egy fahíd feküdt, ahol nem fértek el öten, ezért az őket kísérő őrnek előre kellett szaladnia, hogy átrendezze a sort. „Én akkor már nem bírtam tovább, a fahíd előtt leültem a fűbe, és ott maradtam. És nem álltam fel, azt gondoltam, majd visszajönnek értem, de nem jöttek.

Ott ültem, és nem tudtam elhinni, hogy szabad vagyok.

Nagyon sokáig nem tudtam elhinni, még évekig folyamatosan hátranézegettem az utcán, hogy nem követnek -e?”

Évának borzasztó erős élettörténete van, nagy merészség kellett mellé állítani bárkit is a színpadon. Szabó Réka saját bevallása szerint azt kutatja, hogy a történelmi tapasztalat átadható-e? Mit érthetünk meg a történelemből és mi a mi felelősségünk? Van nekünk ebben bármi aktív szerepünk? „Azt éreztem, hogy nem adhatok választ ezekre a kérdésekre, de ezeket ütköztetni, vagy párhuzamba állítani lehet. Vagy megnézni, hogy ma egy 30 éves mit kezd ezzel a helyzettel. Hogy definiálja magát ma egy harmincas nő, és milyen kinyilatkoztatásokat tesz egy 90 éves nő, és bele tudunk-e ebbe helyezkedni? Erről szól nagyjából az előadás." Két valódi életből dolgoztak, két valódi személyiségből, mindenki maga írta a saját szövegét.

„Nekem közben azt kellett megértenem, hogyan működik ma egy harmincéves nő, aki nem is tudja, mennyi sok szép dolog vár még rá." - folytatja Éva. "A mai nőknek bizonyos szempontból sokkal könnyebb, viszont sokkal nehezebb is. Van egy társadalmi közeg, ami egyik oldalról sokkal felszabadultabb és sokkal több lehetőségük van, a másik oldalról viszont sokkal nehezebb, mert nagyobbak a feladatok, nagyobb a konkurencia, de a társadalom ma is férfiközpontú, meg régen is az volt. Hiába vannak feministák, és mi, értelmiségi nők, a világon még nem sokat változtattunk.”

Szabó Réka szerint Évát nem lehet értelmezni a holokauszt nélkül. A mód volt fontos, ahogyan erről beszélnek. Hogy ne a holokausztról beszéljenek, hanem Éváról, és emberekről. Hiszen ebben a pillanatban azok a gátak, amelyek az ideológiai különbségeket felépítik, leomolhatnak. Ahogyan Éva mondta, a holokauszt traumája egy hatalmas sziklatömb, minden beszéd és feldolgozási kísérlet morzsákat el tud hordani talán ebből a sziklatömbből, de maga a sziklatömb nem elhordható. Ez ott marad örökre, és kikerülhetetlen.

Lesz film is

Az előadásról egy dokumentumfilm is készül, Sírással nem megyünk semmire címmel, de a film befejezéséhez szükséges fedezet még hiányzik, így a Szabó Réka közösségi finanszírozással próbálja előteremteni a hiányzó pénzösszeget. A dokumentumfilmet ezen a linken lehet támogatni.