Erik, Alexandra
8 °C
18 °C

Ha több nő lenne a közéletben, harmonikusabb lenne az élet

DBZOL20151012002
2020.03.08. 18:54 Módosítva: 2020.03.08. 22:46
Fahidi Éva, a nő, aki végigélte a 20. századot. Egy debreceni asszimilált zsidó nagypolgári család lánya, 19 évesen fogoly Auschwitzban, a háború után lelkes kommunista, majd segédmunkás Dunapentelén, végül sikeres külkereskedő. A Tünet Együttesben, Cuhorka Emese táncművésszel évek óta sikerrel játsszák a Sóvirág című kortárs táncelőadást, amiről Szabó Réka készítette A létezés eufóriája című, sokszorosan díjazott dokumentumfilmet. Nőnap előtt szerelemről, holokausztól, női egyenjogúságról, nőiségről és nőiességről beszélgettünk. Az interjút Dohi Gabriella készítette.

Gyerekkorában megtartották a nőnapot?

Csak fiatal felnőtt koromban találkoztam ezzel, a debreceni fő kommunista felesége szervezte. Nagyon lelkes marxisták, kommunisták voltunk – már lezajlott ez a korszak az életemben, legalábbis megkaptam érte, ami járt. 

Önt a feleség szerepére nevelték?

Hogyne! Ott volt előttem a minta, anyám. Mi volt egy ilyen vidéki háztartásban? Az apám volt a középpontban. Olyan dolgokra emlékszem, hogy vittük neki a frissen főzött tízórait, nem ebédet, hanem tízórait. Minden az apám körül forgott, és minden annak volt alárendelve. Az apám mindennap reggel 5-kor kelt. A cipőpucolás volt a szenvedélye, azt mondta, közben jönnek a legjobb gondolatok. Nyáron reggel úgynevezett porcelánnadrágot vett fel, azért hívták porcelánnadrágnak, mert fehér volt és olyanra volt keményítve és élre vasalva, hogy tényleg olyan volt, mintha porcelánból lenne. Mindennap pontosan délre jött haza ebédelni, majd lefeküdt egy fél órára, és felvett egy másik, tiszta porcelánnadrágot. Nem tudom, hány porcelánnadrágja volt, de mindig tökéletesen nézett ki, merthogy a Fahidi nagypapám szabó volt, így az is mindig úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak elő.

Volt elképzelt pályája, tanulnia is kellett?

Elég jól tanítottak, úgyhogy nem esett nehezemre, de rengeteg más dolgom volt. Külön tornára és táncra kellett járnom, németre, franciára.

10 éves koromban beleszerettem egy nőbe, aki akkor jött haza Párizsból, ahol intézetben volt, a szomszéd valamiféle unokahúga volt.

Még ma is emlékszem rá, amikor először jött hozzánk, akkor lehetett huszonegy-két éves. Kézzel kötött paprikapiros pulóver volt rajta! És nekem óriási nimbusz volt az, hogy beszélt franciául, ezért azt kértem a születésnapomra, hogy az Éva néninél tanulhassak franciául. A családban az unokatestvérek között a német volt a nyelvünk. Ez nagy hasznomra volt aztán, mert a forradalom után letettem a Rigó utcában a német és francia felsőfokú nyelvvizsgát, még segédmunkásként. A papírokkal elmerészkedtem a Dorottya utcába, abba a házba, ahol működött négy külkereskedelmi vállalat, és az egyik fel is vett. Nagyon hamar áruosztályos lett belőlem, ami azt jelentette, hogy tudtam utazni, és nagyon jó életem volt.

Nagyon hamar ment férjhez. Miért?

Gyerekkoromban ha megkérdezték, mi leszel, ha nagy leszel, én azt mondtam: anyuka leszek, és öt gyerekem lesz. Nagyon sokáig voltam egyedül, de a láger után nem volt senkim, akihez igazán kötődhettem volna. Gondoltam, ha férjhez megyek, akkor lesz egy férjem, akibe mégiscsak lehet kapaszkodni, mert nekem nem volt édesanyám. Nagyon bizonytalan, rossz érzés. Ha az embernek felnőtt korában szülője van, az egy olyan isteni adomány! Attól vagyok én még most is a lelkem mélyén kislány, és azt gondolom, hogy mindenki kislány.

Bejött ez a számítás?

Én mindenképpen úgy éltem meg, de nem tudtam azt, hogy nem vagyok szerelmes a férjembe. Ezt akkor tudtam meg, amikor beleszerettem valaki másba. Micsoda különbség, te jó Isten!

Honnan tudta, hogy biztos szerelmes?

Ha az embernek egyáltalán nincs semmi más a fejében, és nem is tud másra gondolni, csak arra az egy emberre, és ami lehetősége van egyáltalán az életben, azt csak arra akarja fordítani, hogy a másik legyen boldog. Akkor szerelmes.

Ma már elképzelhetetlen egy hét alatt nyélbe ütni egy frigyet, ami az ön idejében – ha ritka is volt –, de nem volt elképzelhetetlen.

Mások a szociális viszonyok, mert a mai világban egy ember is épphogy megél, és nem tudom, hogy tud eljutni odáig, hogy házat építsen, vagy arra gondoljon, hogy lesz akár csak két gyereke. Azt a két gyereket fel kell nevelni, kenyeret kell adni a kezébe, micsoda felelősség! Ez szociális kérdés, ami probléma volt a két világháború között is, de az ötvenes években már volt némi remény.

Az első férjemet egy koncepciós per után lecsukták, kiraktak a lakásomból, nem kaptam munkát. Voltak kiemelt kommunista építkezések, ahova mindenkit felvettek, mert a munkaerő kellett, így Dunapentelét építettem építőipari segédmunkási minőségben. Raktam a falat, és aztán nagy nehezen kimásztam ebből. A férfiak és nők ugyanolyan feltételek mellett dolgoztak. A koncentrációs táborban is az volt, hogy megvolt a munka, amit meg kellett csinálni, függetlenül attól, hogy női vagy férfi munkaerő vagy, mert a munka volt az, ami diktált. Hadiipar volt, teljesíteni kellett.

Hogyan élte meg a rendszerváltást?

A rendszerváltozás volt számomra az egyik legnagyobb csalódás, mert én olyan hülye vagyok, hogy én mindig tudok lelkesedni, mindig el tudom képzelni, és mindig tudok bízni.

Jár még szavazni?

Persze, hát hogyne. Még mindig bízom abban, hogy az igazságnak kell győzedelmeskednie. Ez csak a népmesében van. Azért szeretem a magyar népmeséket, mert a német népmesékben mindig az van, hogy félni kell, és mindig az erő győzedelmeskedik. A magyar népmesékben az a gyönyörű, hogy mindig az igazság diadalmaskodik. A jó megkapja a jutalmát, a rossz pedig a büntetését. A népmesékre jó hallgatni.

Ön szerint milyen egy nőies nő?

Mindenek előtt megvan az a készsége, hogy másról felelősségteljesen gondoskodjon, azután az, hogy nem születhet mindenki szépségnek, de ápoltnak lenni egy nőnek kötelesség, mert egy nőnek harmonikusnak és szépnek kell lennie, és ezen belül az ápoltság tényleg kötelező. A nőiességhez hozzátartozik a kellem, a kellemesség, egy nő nem lehet slampos, elhanyagolt és nem lehet büdös testszaga. Illetve nagyon nagy felelősség, de annyira hozzátartozik egy nőhöz, hogy gyereke legyen!

De lehet kötekedő?

Sajnos van ilyen, de akkor már nem nőies. Az is beletartozik a nőiesség fogalmába, hogy harmónia van körülötte. Az emberekben van egy nagyon nagy hajlam arra, hogy valakit kiszúrnak, és akkor azt kiközösítik, ha van rá ok, ha nincs. A nőiesség fogalmában az is benne van, hogy ő semmiképpen sem olyan ember, aki bárkit is kiközösít. A nőiességben az is benne van, hogy teremti maga körül a harmóniát, elsimítja a dolgokat és arra törekszik, hogy körülötte ne legyen se ellentét, se hangos szó, se csatazaj, és semmiképpen ne akarjon uralkodni. De az is, hogy ne hagyja magát, az egyenjogúságát mindenképpen ki kell vívja magának, hogy ő is olyan, mint egy másik ember, nem egy buta nő. Ezért fantasztikus mű Az ember tragédiája, olyan mint egy Biblia. Madáchot nagyobb zseninek tartom, mint Goethét. Sehol másutt a világirodalomban nincs arra példa, hogy a nőiességet és a nőiséget elismerjék olyan fokon, hogy a nő abszolút partner és társ.

Igaz az is, hogy a nők gondoskodóbbak?

Hogyne. Szilárd meggyőződésem, hogy ha több nő lenne a közéletben, harmonikusabb lenne az élet.

Önnek most is nagyon fontos az ápoltság? Most is jár kozmetikushoz, fodrászhoz?

Persze, most még többet. A különbség csak az, hogy sokkal kisebb az eredmény.

El tud képzelni női miniszterelnököt Magyarországon?

Magyarországon azért nem tudom elképzelni, mert nem olyan a közállapot. De azt nagyon el tudom képzelni, hogy lehetne Magyarországnak jó női miniszterelnöke.

A lágerben hogyan tudta megőrizni a nőiességét?

Mondanom sem kell, hogy sehogy. Ott az emberséget kellett megőrizni, hogy embernek érezd magad, mert mindent elkövettek azért, hogy a pszichédet is lerombolják.

El tudod képzelni azt, hogy milyen az, amikor egy embernek még fogkeféje sincsen? Hogy milyen rettenetes dolog az, hogy nem tudsz megmosdani, mert csak hideg víz és december van.

Rettenetes az érzete annak, hogy úgyis megfagysz és meghalsz a hidegtől, de ha meg akarsz mosdani, csak hideg vízzel tudsz. A bőröd is összeugrik attól, hogy a hideg víz hozzáér. Utálsz megmosdani, de muszáj, mert érzed magadon, hogy büdös vagy és mindenki büdös körülötted. Minden büdös.

És hogy oldották meg a menstruációt?

Azonnal mindenkinél megszűnt. Érzékelte a szervezeted, és elkezdett nagyon spórolni. Nem volt neki egy csepp felesleges vére sem arra, hogy menstruáljon. Lehet, hogy tudtunkon kívül be is adtak nekünk valamit, de az se baj. Azok között a körülmények között borzalmas is lett volna, ha menstruáltunk volna.

Mennyi idő alatt regenerálódott a szervezete?

Az én szervezetem sosem állt helyre. Érdekes, hogy a felszabadulás után korán született gyerekek valamiben sérültek voltak, vagy pszichésen vagy fizikailag.

Ön szerint a holokauszt során hátrányosabb helyzetben voltak a nők?

Hátrányos volt az egész, úgy, ahogy volt.

Én például sosem estem teherbe, pedig semmi más nem történt, csak az, hogy ott voltam.

De egyáltalán, olyanok voltak a feltételek a táboron belül, hogy az elmondhatatlan, úgyhogy nem lehetett csodálkozni rajta. Pedig borzasztóan akartam anya lenni mindig is. Egy olyan családban nőttem fel, ahol rengetegen voltunk gyerekek. Állandóan jöttünk, mentünk és utaztunk egymáshoz.

Sokáig nem beszélt a holokausztról. Miért?

A traumának van egy tipikus útja. Sokáig nem tudnak róla beszélni, mert az valami annyira megalázó és önbizalomromboló, hogy én vagyok az a balek, az a hülye, az az állat, akivel mindezt meg lehetett csinálni. Nagyon sok idő és siker kell ahhoz, hogy ezen túl tudj esni, és akkor olyan, mint amikor átszakad egy gát, és eszelősen éjjel-nappal arról kell beszélni. Szerencsére nekem most alkalmam van ez kiélni. Nagyon nagy dolog egy trauma, nagyon terhes és nyomasztó.

Vannak példaképei?

Mindenekelőtt anyám.

És sikerült olyanná válnia?

Nagyon igyekszem, de nem sikerült. Nem tudom már azt elmondani a szüleimnek, hogy mennyire hálás vagyok, hogy olyan életet teremtettek nekem, amíg otthon éltem. Varázslatos élet volt. Manapság nem is lehet olyan életet teremteni, mert nincsenek olyan körülmények, és legfőképpen nincs annyi pénz. És mindenekelőtt azért vagyok hálás a szüleimnek, hogy én sosem tudtam, hogy mi gazdag emberek vagyunk. Nagyon szerénynek és igénytelennek neveltek, és bebizonyosodott az életem során, hogy ez milyen jó volt.

Önöknél hogyan működött a háztartás, egyenrangúak voltak?

Férjfüggő volt. A könyvemben a második házasságomról szóló fejezetnek az a címe, hogy „Anyuka egyetlen fiacskája”. Ő tudott ülni egy napot a TV előtt, miközben én felfordítottam a lakást! Számára ez teljesen természetes volt, mert így nevelte az anyukája, számára óriási méltóságvesztés lett volna, ha fogja a porszívót, és kiveszi a kezemből. Ilyesmi fel nem merülhetett! Este megkérdeztem tőle, hogy hol van az a nagy szerelem? Hogy bírja ki, hogy ott ül a fenekén, a TV-vel szemben, miközben én kidolgozom a lelkem? Ő nagyon jól bírta, és nem is érezte ennek a fonákságát, mert akkor ilyen volt a világ.

Ön szerint van annak értelme, hogy kinevezünk egy napot nőnapnak?

Igen, mert ez olyasmi, mint egy révbe jutás. Az akkori nők végre elérték, hogy legalább egy napra ismerjék el, hogy egyenrangúak a férfiakkal, mert nekünk folyton ezt bizonyítani kell. Én úgy érzem, hogy ezt még ma is nagyon sokszor bizonyítani kell. Ez nem annyira magától értetődő, még a családon belül sem.

Munkája és utazásai során, az '50-es, '60-as években mi volt az elvárás, milyen legyen egy nő?

Nagyon érdekes tapasztalataim vannak. Először is az acél nem egy nőies szakma, úgyhogy mindenek előtt el kellett érnem, hogy fogadjanak el partnernek. Egy feudális és nagyon férfiközpontú világban, mint amilyen az arab világ volt, az első feladatom az volt, hogy fogadjanak el engem férfinek. A második feladatom az volt, hogy fogadjanak el nőként. El kellett érnem, hogy ne legyen a priori ellenkezés bennük, hogy én nem tudhatok annyit az acélról, mint ők, úgyhogy be kellett bizonyítanom, hogy én egy kicsivel azért többet tudok, aztán meg kellett kötnöm velük az üzletet. Az ember sehol sem tudja az életéből a genderkérdést kikapcsolni.

Ez a világ jobbkezes. Én pedig balkezes vagyok. Mikor gyerek voltam, az embernek volt szép keze, meg csúnya keze. Majdnem elmebéli fogyatékosságnak számított, ha valaki balkezes volt. Az anyám úgy élt meg engem, hogy nem normális, idióta gyereke van. Hiába szoktattak át, ha az ember balkezes, akkor ösztönösen mindent a bal kezével csinál, de amire tanítottak, azt jobb kézzel csinálok. Jobbkezes módon kötök, horgolni mondjuk bal kézzel horgolok.

Balkezesnek vagy nőnek rosszabb lenni?

Azt hiszem, nőnek. Többet kell küzdeni. Javul a helyzet, egyáltalán nő lehet bármilyen foglalkozású, még főnök is lehet. Annak a szegény férfiállatnak el kell viselnie, hogy nő a főnöke, majd belehalnak.

Borítókép: Fahidi Éva 90 éves Auschwitz-Birkenau-túlélő (b) és Cuhorka Emese táncosnő a Tünet Együttes Sóvirág - avagy a létezés eufóriája című előadásának próbáján a budapesti Vígszínház Házi Színpadán 2015. október 12-én. MTI Fotó: Balogh Zoltán