Sem elfelejteni, sem beleőrülni nem szabad

1944. augusztus 9-én, négy hónappal Auschwitzba érkezése után egy sonderkommandós a krematórium hamuját lapátolta a Visztula vizébe. A lapátjával megtámadt két SS-őrt, puskáikat a vízbe dobta, majd úszva elmenekült. Néhány nappal később elfogták, azonnal megölték, holttestét a tábor bejáratánál terítették ki a szökni próbálók elrettentésére. Így ért véget Alberto Errera, a görög-zsidó tengerésztiszt élete.

Gyilkosai nem is sejtették, hogy a görög fogoly legbátrabb cselekedete nem a szökése volt: a férfi nem sokkal korábban titokban a világtörténelem legmegdöbbentőbb fényképeit készítette az auschwitzi halálgyárban. Négy életlen fotója maradt fenn: kettő az V. krematórium gázkamrájának ablakából készülhetett, a gázkamrából kikerült holttestek égetését ábrázolják a szabadban; egy másikon a fák között vetkőző, a gázkamrába tartó csoport látható. Fogkrémtubusban csempészték ki őket a táborból, és juttatták el a lengyel ellenállókhoz Krakkóba egy néhány soros írással. Ha Errera és segtőtársai nem kockáztatják az életüket, hogy elkészíthessék a képeket, egy SS-tiszt egy magyar zsidó által megtalált fotóalbuma lenne az egyetlen forrásként fennmaradt fényképsorozat a táborból. Utóbbiból származik a lenti kép is – galériánk a képre kattintva nyílik meg, az első három kép Errera fotója:

A Saul útja című könyv arra vállalkozik, hogy egyszerre két vonalon bemutassa a film útját az ötlettől az Oscar-díjig: egyrészt olyan, kevésbé vagy jobban ismert forrásokat gyűjt össze, melyek nyomán az alkotók rekonstruálták a koncentrációs tábor világát – mint Errera története (és fotói, melyek esetében az azokat őrző auschwitz–birkenaui múzeum hozzájárult a közléshez), vagy Mengele magyar boncolóorvosa, Nyiszli Miklós visszaemlékezése. Másrészt interjúkat közöl a film alkotóival, akik saját szavaikkal mondják el, hogyan látják ők a saját részüket a film elkészítésében. „Ha a Saul fia nem kapott volna Oscar-díjat, akkor is csodálatos munka lett volna” – mondta a bemutatón a szerkesztő, aki elárulta: rohamtempóban, három hét alatt készült el a kötet, bízva a sikerben az Oscar-gála utánra időzítve.

Az interjúk nagy része a Klubrádióban hangzott el eredetileg, Váradi Júlia szerző Nemes Jeles László rendezővel, Röhrig Géza főszereplővel, Erdély Mátyás operatőrrel, Zányi Tamás hangmesterrel, Rajk László díszlet- és látványtervezővel, Vági Zoltán történész szakértővel, Sipos Gábor producerrel és Havas Ágnessel, a Magyar Nemzeti Filmalap vezérigazgatójával beszélgetett.

Nem bírta az őrületes terhelést

A könyvbemutatón Rajk László, aki kicsit több mint 10 éve újratervezte az auschwitzi állandó magyar kiállítást, arról beszélt, hogy a halálgyárat hihetetlen precizitással készítették el az építészek. „Elképzelem azt, hogy reggelenként kávézás közben arról beszéltek, hogy hogyan lehet minél hatékonyabb krematóriumot építeni” – mondta az eredeti tervekhez rajzolt többszörös korrekciókról, és elmondta, építészként az ordít a tervekről, hogy haláltábornak épült a komplexum. A legsokkolóbb paradoxonnak azt tartja, hogy a nácik mellett a barakkokat felhúzó foglyok is igyekeztek minél hatékonyabban, precízen végezni a munkájukat, nem csálé például egyik barakk ablakbeosztása sem, ahogy alapos volt az ács-, betonozó és kőművesmunka is.

Az építészek hibáztak.

– magyarázta, hogy a halálgyár nem bírta az őrületes terhelést, amit a magyar áldozatok százezreinek meggyilkolása jelentett, a kémények folyamatosan beomlottak. Ekkor kezdtek a szabad ég alatt égetőgödröket ásni (Errera fotóiból kettő ezt ábrázolja). Maga a holokauszt neve is az égetésre utal, eredetileg teljesen (holo-) elégetett (kauszt) áldozatot jelent.

Áldozatot a papok szoktak bemutatni, nem a nácik.

– mondta erre Röhrig Géza, aki szerint nem szerencsés „műszóval jelölni ezt a szörnyűséges katasztrófát”, amit ő Soának szeret inkább nevezni. Emlékeztetett: a film játszódásakor a Sonderkommando negyede magyar volt. „Az ember ahhoz a nemzethez tartozik, amelyikért szégyellni tudja magát, és a mi történelmünk erre bőségesen szolgáltat okot. Két dolgot nem szabad csinálni vele: nem szabad elfelejteni, sem beleőrülni. Nagyon nehéz megtalálni a helyét a tudatban, mert ha központi helyet foglal el, előbb-utóbb beleőrül az ember” – mondta a holokausztról. Röhrig egyébként Debrecenben találkozott egy volt magyar sonderkommandós lányával, aki felvette videóval az apja emlékeit – a felvételt, mint mondta, azóta is próbálja megszerezni.

Röhrig a könyvben részletesen tárgyalja, hány oldalról vetették meg a háború után sondereseket, például az orosz felszabadítók vagy egyes cionisták, miközben ő egyértelműen áldozatként tekint rájuk.

Vannak morális szituációk, amelyekben nincsen vállalható alternatíva.

De arra is kitér, több sonderkommandós írta meg visszaemlékezésében, menyire megkönnyebbült, amikor újabb transzportok érkeztek. Attól féltek, amikor nem érkeztek vonatok, hogy ha már nem lesz rájuk szükség, kivégzik őket. „A Schindler listája nem ócskaság, de a nézője egy másodpercre sem felejti el, hogy moziban ül. A Saulban viszont úgy érzi, ott liheg ő is a főszereplő X-es háta mögött, s ha minden jól megy, még tán a kisfiú súlyát is ott érzi a vállán” – fogalmazott arról, miben lett igazán különleges film.

Nyitott seb volt, ezzel nőttem fel

Zányi Tamás hangmester abba avatja be az olvasót, hogy csak a lépések szinkronhangjának felvételéhez három és fél nap kellett (Saul cipőit is hosszasan castingolták), vagy hogy milyen volt a Római parton utólag felvenni a folyón átúszás csobogásait. Erdély Mátyás operatőr pedig azt fejtette ki bővebben, mennyire fontos az is, amit nem mutat meg a film, és vajon mi az a minimális információ, ami elég ahhoz, hogy bizonyos hatásokat elérjen a nézőben. Sok szó esik több helyen az elmosódottság különleges szerepéről is a filmben.

Auschwitzot 1940 nyarán nyitották meg, és a következő négy és fél év alatt összesen 491 ezer zsidó érkezett. Majd 1944 májusától nyolc hét alatt több mint 430 ezer embert hurcoltak ide Magyarországról. Ahova Eichmann úgy érkezett 20-25 emberrel, hogy szerette volna megdönteni az SS 1942 nyarán, a varsói gettóban felállított deportálási rekordját, vázolja fel a történelmi összefüggéseket Vági Zoltán történész.

A magyar időszak még Auschwitz történetében is kirívó unikum volt, a magyar zsidók tömeges kivégzése tette a holokauszt szimbólumává: az egyetlen táborrá, ahol több mint egymillió embert öltek meg. Az SS-ek felelősségét firtató kérdésre Vági azt mondta: az auschwitzi túlélők tanúvallomásai egybehangzóak.

Az SS-ek legfeljebb öt-tizenöt százaléka viselkedett állatként. A többiek, és ez talán még ijesztőbb, unott arccal cigarettáztak.

Nemes Jeles László a könyvben arról is beszél, mi foglalkoztatja a leginkább a film témájában: „A világnak eddig nem igazán sikerült felmérnie, felfognia, ami ott történt, és ez gyerekkorom óta mindig is nagyon frusztrált. Ezzel nőttem fel. A családom tagjai – már akik megmaradtak a holokauszt után – ezekkel a történetekkel éltek együtt, ezeket mesélték.”

Állandóan arról hallhattam, hogy kiket hogyan öltek meg a családból. Ez nyitott seb volt. Hatéves koromtól kezdve pontosan tudtam, hogyan ölték meg a dédnagyszüleimet.

A rendezővel készült korábbi interjúnkat itt olvashatja, a Saul fiáról írt összes cikkünket pedig erre találja.

Váradi Júlia: Saul útja – A gondolattól a világhírig. Kossuth Kiadó, 2016. 184 oldal, 2990 forint.