Nem tudom, hogy alakult volna az életem a tragédia nélkül

„Szeretem ezt a teret, mert minden benne van, ami Magyarország. Szabadság térnek hívják, és körbeveszi a világ összes bankja, meg az amerikai nagykövetség a kerítéssel és a fegyveres őrökkel. Itt van egy sarokra Nagy Imre szobra, és belefutnak a vértanúkról elnevezett utcák, középen pedig ott a szovjet emlékmű. Hihetetlen irónia van ebben az egészben” – mondja Vajda Milán, az Örkény Színház színésze, miközben leülünk az egyik étteremben a téren. „De valójában persze értem a szovjet emlékművet. Az akkor nagyjából húszéves nagymamám egy pincében vészelte át a szovjet megszállást; próbálták szénporral elcsúfítani, nem sok sikerrel. Jöttek is a részeg szovjet kiskatonák, kezdték róla lerángatni a ruhát. Nagyapám megpróbálta megakadályozni őket ebben, mire a sarokba térdeltették, és fegyvert szorítottak a homlokához. Aztán egyszer csak beállított a pincébe egy szovjet tiszt minden rangjelzésével együtt, rájuk üvöltött, a kiskatonák meg hanyatt-homlok kirohantak. A tiszt tisztelgett, aztán ő is elment.

Szóval az én családomnak is van egy névtelen szovjet hőse, aki megakadályozta, hogy megöljék a nagyapámat, és aki nélkül én meg sem születhettem volna.”

Vajda Milánnal, „a legendás Máté-osztály” tagjával az után ültünk le beszélgetni, hogy bemutatták az életéről szóló előadást: Máté Gábor és Horvai István a Színművészeti Egyetemen tizennégy éve végzett osztályának tagjai minden nyáron készítenek egy ilyen bemutatót, most az egyetem után Egerben, majd a pesti Örkény Színházban játszó Vajda Milán volt a soros. Beszélgettünk vele az édesapja túl korai haláláról és a traumáról, amit okozott, testalkatról és arról, meg lehet-e barátkozni azzal, ha a színész többnyire a hős barátját játszhatja.

A kollégáid Micinek szólítanak, pedig egykori osztályfőnököd, Máté Gábor szerint maximum egy macskát lehetne lemicizni. Hogy lett Mici a Milánból?

Fura ez a becenév, nem szeretem. Amikor a gimnáziumi legjobb barátom először nevezett Micinek, akkor kellett volna kettéhasítanom őt. De azt hittem, ez majd lecseng, mint annyi más hülyeség, de valahogy mindenhová követtek olyan emberek, akik már korábbról ismertek, így elkísért ez a név. Igazából már nem is veszem észre, ha valaki Micinek hív. Bár Máté Gábor a múltkor így nevezett. Neki is és nekem is fura volt. Néztünk egymásra: ezt ne erőltessük. Szeretem a Milánt, szerintem szép név.

Tényleg az a neved jelentése, hogy „kedves”?

Igen. Szerb eredetű név; van bennem is szerb vér, mint még néhány másmilyen is. Édesanyám kedvenc írója Füst Milán, innen jött a név. De sokáig névnapom sem volt, annyira ritka volt, mostanra viszont már a legnépszerűbbek között van.

Sokszor felmerült a rólad szóló előadásban és az interjúidban is, hogy – nem csak a neved miatt – mindenki egy kedves, aranyos srácnak tart téged. De mintha ezzel azért nem tudnál száz százalékig azonosulni.

Még nyolcvankét százalékosan sem tudok vele azonosulni. Elég sokat beszéltem is arról a próbák alatt, hogy felejtsük el az én kedvességemet és jófejségemet. Persze, alapvetően rendes vagyok mindenkivel, de néha számomra is meglepő módon tudom bántani az embereket. Nem kell a szomszédba mennem, ha meg kell sérteni valakit. Lehet ezt úgy is csinálni, hogy akinek szólt, csak három nap után értse meg, mit is jelentett, amin akkor esetleg még ő is nevetett: hogy nem vicc volt, hanem éles kritika. Szeretem, ha nem minden az, aminek elsőre látszik.

Akkor azért tart mindenki olyan kedvesnek, mert a színpadon, a próbák alatt viszont kenyérre lehet kenni?

Nem hiszem, hogy én lennék a legproblémásabb színész, de azért voltak már konfliktusaim rendezőkkel. De ezeket inkább néhány nap múlva beszélem meg velük, nem a helyszínen, mert abból csak egy nagy kiabálás lenne. Persze az is jól tud esni, van, akinek ez jön be, van, akin már reggel látszik, hogy ma miatta fog megállni a próba. Nem szeretem, ha valaki behozza a magánéletét a színházba, pedig sok rendezőre jellemző, hogy ha otthon történt valami, tudom, akármit is csinálok, aznap a falhoz leszek állítva. Bár a színház ettől is működik: ha állandóan azt kérik az embertől, hogy mindig élje meg az érzelmeit és reagáljon a helyzetekre szélsőségesen, akkor ez becsúszik az életben is.

Az előadásnak nagyon fontos eleme volt édesapád, a neves színész, Vajda László halála; az első jelenetben azt játszottátok el, ahogyan betörve a lakásotok ajtaját, megtaláltad a holttestét. Mennyire engeded be színészként a munkádba ezt a traumát vagy az ezzel kapcsolatos, „civil” érzelmeidet?

Biztosan van, amit, ha nem is tudatosan, de használok belőle, hiszen más ember lett belőlem az által, hogy ez megtörtént. Ha édesapám nem hal meg, amikor ennyire fiatal voltam, lehet, hogy más pályán lennék.

Ha szóba kerül a halál, a veszteség, nem kell fellapoznom a Révai-nagylexikont, elég csak erre gondolnom.

Bár ma már ez sem teljesen igaz: ma már nem leszek szomorúbb, ha apám halála jut eszembe, legfeljebb egy kamera közeli képén látszana rajtam, hogy épp arra gondolok, de egy nagyszínpadon biztosan nem.

Dolgoztál azon, hogy ne látszódjon?

Nem. A dolgokat el kell játszani: ha én szomorú vagyok, az nem biztos, hogy erősebb pillanat lesz, mint ha valaki mellettem éppen azt játssza, hogy szomorú.

Volt osztálytársad, Czukor Balázs azt írta rólad az AlkalMáté Trupp Facebook-oldalán: „Milán gyerekkorában nem akart színész lenni. Milán apukája meghalt. Milán színész lett.” Tényleg ilyen egyértelmű az ok-okozati összefüggés?

Szerintem nem. Nem tudom, hogy alakult volna az életem, ha akkor nem történik meg ez a tragédia. Biztos, hogy formált, biztos, hogy alakított. Az egész hirtelen történt, nem volt semmi előzménye. Korán kellett megkomolyodnom, korán kellett felnőnöm, nem tudtam azt csinálni, amit egy 16-17 éves fiú csinálni akar. Bár azért ebben a felnövésben-megkomolyodásban van még elmaradásom: tudok nulla-huszonnégyben infantilis lenni, és mondjuk úgy harcolni a járókelőkkel azon, ki ér át előbb a zebrán, hogy ők nem is tudnak róla.

Ha a legegyszerűbb pszichológiai modellt akarnánk rád húzni, mondhatnánk, hogy apád híres, de túl korán meghalt színész volt, aki nem tudta kiteljesíteni a pályáját, így te, a fia a halála óta azon dolgozol, hogy megvalósítsd, amit ő nem tudott. Lehet ebben bármi igazság?

Ha ezt egy pszichológus mondaná, hátradőlnék, és arra gondolnék, mennyi mindenre költhettem volna azt a pénzt, amit ezért a megfejtésért adtam. Nem, én nem az apám vagyok, vagy a Harcosok klubja szavaival élve, én nem apám hasnyálmirigye, nem apám nyúltagya vagyok. Nem hiszem, hogy helyette nekem kéne bármit is megtennem, hacsak nem olyan dolgokat, mint hogy milyen jó lett volna, ha apám csengette volna ki a telkünkön a tetőjavítás árát, és nem én. Az persze fura, amikor olyan szerepek találnak meg, amik őt is: alkatilag hasonlóak vagyunk, és annyit nem változott a világ harminc év alatt, hogy egy rendezőnek ne jutna eszébe rólam is ugyanaz a szerep. Van, hogy csak utólag derül ki, ha már apám is játszotta azt a szerepet.

Az embernek előbb-utóbb meg kell élnie, hogy elveszíti azokat, akiket szeret, és az még a jobbik eset, ha egy fiúnak kell eltemetnie az apját, és nem fordítva: az tényleg feldolgozhatatlan lehet. Velem ez megtörtént, nyilván meg is változtatott, de nem pörgök ebben, nem ebben élem a mindennapjaimat.

Heteken keresztül próbáltátok az előadást és azokat a jeleneteket is, amelyben apád haláláról volt szó. Nem volt őrjítő csak a szakmára koncentrálva, hideg fejjel újra meg újra meg újra elpróbálni mondjuk azt, hogyan találtad meg a holttestet?

Nem vártam volna magamtól ilyen reakciót, de amikor azt láttam, hogy egy jelenet nem működik, egyrészt elkezdtem instruálni az osztálytársaimat, másrészt képes voltam csak azért hülyébbé vagy antipatikusabbá tenni önmagamat, hogy jobb legyen a jelenet. Eltűnt az egó, és előjött a színész. De azért nem maradtam teljesen kívül, sőt. Sokszor tudtam más szemmel nézni arra, hogy mindez valóban megtörtént, és arra is, hogyan látnak engem a többiek. Sok minden fel sem tűnik a színésznek, amíg nem az ő élete a tét. Én például utálok a színpadon meztelenkedni, sokszor meg is próbálom lebeszélni a rendezőt, ha úgy érzem, hogy nem feltétlenül szükséges. De az előadás szaunajelenetében én voltam az, aki már a próbán azt mondta a többieknek, gyerünk, fiúk, le a pólókkal, mutassátok a hurkákat!

Szégyelled a testedet?

Ez inkább csak szemérmesség, hiúság. De nem én fogom megkapni Közép-Európa legszebb férfitestének díját, ebben majdnem teljesen biztos vagyok.

Azért kérdezem, mert a színész mégiscsak a testével dolgozik, a rendező pedig sokszor alkat alapján oszt szerepet. Zavar, ha mindig te kapod a nagyevőket?

Annyira zavar, hogy néha fogom magam, és lefogyok ötven kilót. Aztán hízom hetvenet. Eleve robosztus alkat vagyok, de a mackóból néha medve lesz, aztán meg rozsomák. Ezt a velem történt dolgok is befolyásolják: a szerelem, a csalódás, hogy elhagyom-e magam. És ezzel együtt a szerepkörök is változnak, mert a testalkat nagyon is jelent valamit a színpadon, és be is határolja az embert.

Érzel ilyen behatároltságot?

Vannak szerepek, amiket szívem szerint már nem játszanék, és szerintem nem is illenek rám – de ha azt jelentem, akkor azt jelentem, ez ellen nehéz mit tenni.

Sok bumfordi, hülye embert kell, kellett játszanom,

de volt egy időszak, amikor ez átalakult, és csak aljas, sunyi szemétládákat adtak nekem. És olyan is volt, hogy egy rendező rimánkodott, már ne fogyjak tovább, mert nem fogom tudni eljátszani a szerepet. Pedig szerintem attól függetlenül is el tudom játszani, hogy 110 vagy 90 kiló vagyok-e. De ha valaki testileg puhány, előbb kap olyan szerepet, amiben szellemileg is puhány, elhagyott embert kell játszania. Én nem játszom hősöket. Egyszerűen nem ezt jelentem.

De létezik azért ellenszereposztás is a világon. Vagy ahhoz nem elég bátor a magyar színház?

A magyar színház annyira sokrétű, hogy a néző mindent megtalálhat: ha csak hátra szeretne dőlni és szórakozni, azt is megteheti, ha pedig kellemetlenül szeretné érezni magát, összekuporodva, miközben ráöntik az élet összes nyomorát, azt is megtalálja. Az a szerencsés színész, aki a pályája során – vagy akár évadonként – mindkettőben megfordul. Nagyon fárasztó csak szórakoztató előadásokban részt venni, de az is az, ha csak a rács rázásában kell részt venni. Kell, hogy a színésznek is legyen egy-egy olyan estéje, amikor nem a könnyeiben fürdik.

Ilyen szempontból jól érzed magad az Örkény Színházban? Ott leginkább csak „rácsrázós” előadásokat játszotok.

Jól érzem magam az Örkényben: jó emberekkel csinálunk jó dolgokat. De egyetértek azzal, amit mondtál: alig-alig van a repertoáron, most talán nincs is olyan darab, ami csak a szórakozásról szólna, és ez hiányzik. Kéne a repertoárra egy-két olyan előadás, ami nem csak az élet szennyét és mocskát mutatja meg. Volt is Feydeau az Örkényben, amikor idejöttem, Mácsai Pali (az Örkény Színház igazgatója – K. B.) nem zárkózik el ettől, csak most így alakult. Szerintem nem lehet minden nap steaket enni; én, ha rántottát csinálok, teszek bele egy kis tejszínt, hogy lágyítsa az ízét. A színházba sem árt önteni egy kis tejszínt.

Az előadásban is elhangzott, hogy sokan lustának tartanak, és te is mondtad már ezt magadról.

Hajlamos vagyok belekényelmesedni olyan helyzetekbe, amelyekről úgy érzem, hogy működnek. És az is lustaság, hogy túl későn veszem észre, ha már egyáltalán nem működnek, hanem változtatni kéne, megint sebeket kéne feltépni, utána kéne menni, dolgozni kéne rajta. Sokszor van úgy, hogy nagyon hamar, már a rendelkezőpróbán úgy érzem, megvan a szerep, és az által, hogy nem járom be az ellenkező utakat, az egész elvész. A bemutatóra pedig nem lesz semmi az egészből: ami megvolt, már eltűnt, és nincs helyette más, amit kipróbáltam volna.

És ezt a rendezők is észreveszik?

Szerintem igen. Van, aki csesztet, van, aki csalódottan inkább a sörét bámulja, mintsem hogy rám nézne. Embere válogatja, ki az, aki felráz, ki az, aki legyint, és ki az, aki két mondattal helyre tud tenni valakit egy életre.

Azt is mondtad magadról, hajlamos vagy egészen befeszülni bizonyos helyzetekben.

Van, hogy ha nem érzem jól magam, más lesz a testtartásom a színpadon. És ez látszik; a színpadon minden látszik. Márpedig egy beesett váll, egy hajlott hát egész mást jelent, sokat számít.

Azért ez egy színésznek elég komoly probléma lehet.

Az. És nem is tudom megfogalmazni, mikor nincs ez. Igazából semmi oka nincs, mégis néha úgy érzem, nem akarom, hogy engem nézzenek az emberek, nem akarok most erről beszélni, nem akarom most ezt megélni. Pedig meg kell, estéről estére. És nem megy, hogy ha bajban vagyok, az ne látszódjon. Megbocsáthatatlan, ha a színész elizgul valamit ahelyett, hogy belelazulna. Akkor nem érdemes az egész.

Mindezzel együtt milyen színésznek tartod most, tizennégy pályán töltött év után magadat?

Nem mindig vagyok tisztában azzal, hogy mit jelentek én vagy az, amit csinálok. Több önismeretre van szükségem. De biztos, hogy – az alkatom miatt is – kevésbé találnak meg olyan szerepek, amelyek által az ember igazán nagy színésszé válhat.

Nem vagyok egy főszereplőtípus, inkább a hős barátja vagy ellensége vagyok, vagy a szomszéd srác.

Meg lehet ezzel békélni?

Persze, meg. Bár van bennem egy vándortüske, ami már nem is tudom, hol ment be a bőröm alá, de érzem, hogy ott van.

Azért kérdezem, mert mintha a társadalom úgy gondolná, az az igazán jó színész, aki címlapokra kerül, aki sok nagy hőst eljátszik. Mintha ezen múlna, ki van első, és ki másodvonalban.

Azokat a munkákat, amik nagyon a címlapok felé löknének, sokszor még kerülöm is, és nem vállalok el mondjuk egy tévés műsorvezetést, mert egyszerűen nem érdekel. Megvagyok anélkül, hogy napi negyvenketten kérjenek tőlem autogramot, sőt. Furán működöm: valahogy sosem akartam, hogy ne tudjak végigmenni az utcán anélkül, hogy megszólítanának. Vagy ha ez történik, az egy olyan színházi vagy filmes szerep miatt legyen, ami mögé oda tudok állni, és amiről azt gondolom, tényleg jó volt.

És a szakma – a kollégáid vagy a kritikusok – észreveszik, ha valaki egy kisebb szerepben zseniális?

Hát, van egy „legjobb mellékszereplő” kategória. Észreveszik, de a reflektorfény mindig a hősre irányul. A kritikák pedig valahogy nem érdekelnek. Most is egy csomó jót írtak az előadásról, de amikor olvastam ezeket, egy pillanatig sem felejtettem el azt, amikor meg szidtak. Milyen alapon örülök annak, ha valaki leírja, milyen jó színész vagyok, ha előtte eldöntöttem, nem foglalkozom azzal, ha valaki leírja, milyen rossz színész vagyok?

A legtöbb kárt egy nagyon pozitív kritika okozta nekem, sokkal több bajom lett belőle, mint amikor szidtak. Még főiskolásként játszottam egy előadásban, az Ádámcsutkában az Új Színházban; Molnár Gál Péter, aki akkor a magyar színikritika alfája és ómegája volt, szuperlatívuszokban írt rólam egy bekezdést. Máté Gábor teljesen kiakadt: el fogom hinni, hogy ez így van, és hogy jön ahhoz valaki, hogy ilyeneket írjon. És tényleg van olyan színész, aki egyre rosszabb, ahogy egyre több jót írnak róla, és teljes önbizalommal játszik minősíthetetlenül.

Az egri Gárdonyi Géza Színházból nem teljesen önszántadból jöttél el: az után mondtál fel, hogy a helyi alpolgármester férjét nevezték ki igazgatónak. Mennyire vágott földhöz ez akkor?

Akkor ott annak a színháznak vége lett, a társulat felbomlott. Nem akartam, hogy Blaskó Balázs legyen az igazgatóm. Ez elég egyértelmű helyzet volt. Ha a politika beleszól az ember életébe, az nagyon idegesítő, azzal nem tudok mit kezdeni, az felháborít. Persze a politika mindig beleszól az ember életébe; az az ijesztő, hogy ez nem változik.

De én közszereplő vagyok, így nem feltétlenül érdekes az én civil véleményem. Sosem jó, ha a színész úgy politizál, hogy akár egy Hamletben is azt lássa benne a közönség, hogyan keres máskor pénzt egy, a kormány által propagált rendezvényen. Erre figyelni kell. Elsősorban színész vagyok, nem akarok politizálni.

A magyar színházi szakma politikától el nem választható helyzete beleszól a magánéletedbe, a közérzetedbe?

Ijesztő, hogy a legtehetségesebb, legfontosabb középkorú rendezőknek nincs munkájuk Magyarországon, és Schilling Árpádtól Bodó Viktorig külföldön rendeznek. Könnyű valakit ellehetetleníteni: bőven elég, ha nem adsz neki pénzt arra, hogy dolgozzon. De ki nem csinálja ezt? Ez körüllengi a magyar történelmet: gondolhatsz mást, csak akkor takarodj minél távolabbra. Elmondhatod a véleményedet, de lesznek következményei. Ez nagyjából azóta probléma nálunk, hogy Szent István először megszegte az új kenyeret.

Elhangzik az előadásban, hogy ki kellett húznotok egy csomó drogról és piáról szóló részt. Tényleg?

Ez inkább vicc volt, bár készülhettek volna ilyen jelenetek. Mindenkinek van sztorija arról, milyen hülyeségeket csinált különböző ajzószerek hatására; nekem is volt beszélgetésem orvossal, aki azt mondta, lassítsak, vagy ismerkedjek meg a kettes parcellával a temetőben. Nem vagyok sem drogos, sem alkoholista színész, úgyhogy nem akartuk, hogy erről szóljon az előadás. De ez a mondat belekerült, hogy keltsen egy kis zavart.

Hülyeség lett volna a Trainspotting 3-at megcsinálni. Sztorik lettek volna hozzá, de az nem én lettem volna.