A Stranger Things még mindig olyan, mint egy nagy tál M&M's

Tizenhárom hónapig hallgattam, hogy „Te nem nézed a Stranger Thingset? Pedig olyan jó, neked biztos tetszene!” Ezen kívül annyit tudtam a sorozatról, hogy felvette a '80-as évek retróköntösét, aminek egyik ujját Steven Spielberg, a másikat pedig Stephen King varrta, aztán nyakon öntötték rengeteg popkulturális, utalással. Úgy gondoltam rá, mint egy filmrajongóknak, geekeknek és fantasyjátékosoknak készült, öncélű utaláshalmazra, ami összehord egy halom klisét ahelyett, hogy értelmes, izgalmas történetet meséljen el.

Aztán most szeptember elején vettem észre, hogy október végén jön a második évad, és elkezdődött a tizennegyedik hónap is, amikor mindenki erről beszél, szóval gondoltam, oké, essünk túl rajta. És habár egy csomó minden igaz volt abból, amit gondoltam róla, iszonyatosan bántam volna, ha kimaradok a Stranger Thingsből.

A sorozatot két testvér, Matt és Ross Duffer találta ki. A Netflixen tavaly júliusban debütált nyolc epizódnak az volt az igazán nagy dobása, hogy összerakott egy tucat különböző, ismerős elemekből gyúrt, nagyon jó karaktert, aztán pedig nyolc epizódon át szőtték össze kicsit iskolásan − de mindenekelőtt szórakoztatóan és nagyon fegyelmezetten. Ehhez pedig hozzájött az, hogy telerakták a sorozatot kultfilmes és popkulturális utalásokkal, na meg igazi geekcsemegékkel.

Nagyon sok elemében ismerős, de ettől még kifejezetten okos volt a  sorozat eszköztára: volt benne kisváros, titkos labor, szörny, kormányzati MK Ultra-program, Dungeons & Dragons, na meg rengeteg filmes főhajtás, de valójában az abszolút szerethető, ugyanakkor tűpontosan működő karakterek töltötték meg az első évadot. A sorozatot az Emmy nagy esélyesének tartották, 18 díjra jelölték, amiből viszont csak öt technikai díjat kapott meg, például a főcímét. Ettől még mindenki várta a második évad, ami október 27-én vissza is tért a Netflixre.

Egy nagy kérdés volt a második évad előtt, hogy hogyan válik majd megint pont Hawkins a gonosz erők játszóterévé (mert azzá fog válni, erről senkinek se legyen kétsége), és ezt a leglogikusabb módon oldották meg a készítők: ha egyszer már láttuk ezen a városon át, hogy léteznek fura, sötét erők, akkor mi történik, ha még mélyebbre nézünk? Ennek az eszköze egyrészt Will, akinek megvan a kapcsolata túloldallal és azzal a kellemetlen lénnyel is, másrészt meg ott van a hawkinsi labor, ahol azért maradt egy nyitott interdimenzionális kapu. És a titkos laborok már csak olyanok, hogy ott mindig elcsesznek valamit.

A nerdögőzű

Nem merek ennél többet írni a második évad történetéről, mert már az első rész végén is van egy kissé kiszámítható, de aranyos meglepetés. Nagyjából az egész sorozatra igaz az a megállapítás, hogy folyamatosan pont kielégítő meglepetésekkel találkozunk - csak ezekkel a viszonylag óvatos meglepetésekkel mindig a megfelelő pontokon, okosan kitalált jelenetekben, szuper szereplőkön keresztül szembesülünk. A Stranger Things olyan, mint egy tál M&M's: miközben kíváncsiak vagyunk a következőre, igazából pontosan tudjuk, hogy milyen íze lesz − aztán mégis kivesszük, mert annyira finom.

Szóval a történet elszpojlerezése helyett érdekesebb, ha megnézzük, mi változik az új évad szerkezetében. Az első évad a klasszikus levadászós szörnyfilmeket követte, ahol van egy szörny (az Alien, a cápa, a terminátor), vannak a főhősök, akik szembeszállnak velük (Ripley, Brody, Sarah Connor), és ott van a külvilág, amivel szintén meg kell küzdenie, mert ez a külső erő vagy nem hisz nekik, vagy egészen más célja van a szörnnyel (Weyland-Yutani Társaság, Amity polgármestere, rendőrök) − és ebbe belekerült még a kedves szörny-szál, amikor egy jóságos, de bivalyerős lényt (legyen az akár E.T, akár Frankenstein szörnye, vagy akár itt Tizenegy) védelmeznek a főhősök a gonosz emberektől. A második évadban is lesz persze vadászat, és itt is lesz egy kedves szörny-vonal, de emellett sokkal erősebb lesz az Ördögűző vagy a vámpírfilmek mintájára a démonos-megszállós sztori. Ez pedig megemeli a tétet, mert sokkal nehezebb az ellenséggel leszámolni, ha az beeszi magát közénk. 

Cserébe viszont mindenki felkészültebb: az első évadból átemelt főszereplők mind találkoztak természetfeletti lényekkel meg csökönyös ellenlábasokkal, és már sokkal bátrabban szállnak velük szembe. Belátták a készítők, hogy még egyszer a felfedezés csodáját nem tudja átélni a néző - persze, kell a rejtély meg egy kis paráztatás, de az első évad (főleg első négy részének a) lassú, elvarázsoló építkezését nem lehet megismételni. Az új évad ehelyett mindenben nagyobb, gyorsabb, hangosabb, és a szálak összefonása után rendesen berúgja az ajtót.

A nyolcadik utas: a bolygó neve Halál

Olyan az elsőhöz képest a második évad, mint az Alien után az Aliens: kapunk egy kemény csapatot, ami még több, még gonoszabb ellenféllel találja magát szembe, és a filmben már nem az intimitás a lényeg, hanem a precíz, óraműpontosságú működés. És lehet mondani, hogy oké, egy halom kliséből mindenki tud működő filmet csinálni, csak azok cseppet sem lesznek szórakoztatóak. Csak hát ez most azért különleges, mert ezt az óraművet nagyszerű szereplők működtetik, és ha ők nem lennének elegek, kapunk még néhány új karaktert.

Ott van a legjobb találat, a suli új lánya, a Tizenegyes helyetti vagány csaj a csapatban. Őt a tizenöt éves Sadie Sink játssza, és jócskán alulsúlyozták a trailerekben, de ott van Sean Astin, azaz Csavardi Samu is, aki egy okos, kedves, figyelmes, de baromi irritáló karaktert hoz a sorozatba, szóval gyakorlatilag ugyanazt, mint A gyűrűk urában − viszont ennél többet is sikerül kihozni a figurájából. És akkor még ott van a nevetségesen szép arcú gonosz srác Dacre Montgomery már-már parodisztikus alakításával, aki leginkább az első évad iskolai bullyjait helyettesíti egy fantasztikus frizurával. 

Az új mellékszereplőket is klisés alapanyagokból keverték ki, de kicsit csavartak a felhasználásukon. A második évadban mind a karakterekkel, mint a sztorival kapcsolatos tippjeim nyolcvan százaléka („majd biztos ő fogja elárulni a többieket”, „ez a lámpa el fog romlani, mire visszaér”, „itt fog rájönni, hogy a szeretet a legfontosabb”) vakvágányra futott. Amikor meg mégis túl kiszámítható módon működött a történet, akkor átlendítésként jött egy-egy jobb poén, filmes főhajtás, vagy egy tökéletesen gejl szám. A zenét viszont sikerült túltolni: elég nagy playlistből gazdálkodik a sorozat, átlagosan párpercenként megszólal egy popszám vagy filmzene. Az első évadban is a kor rengeteg slágerét használták fel, de a számok most mégis aránytalanul hangsúlyos szerepet kaptak.

De persze van jópár olyan dolog, ami nem működik olyan jól a sorozatban:

• kevésbé foglalkoznak az olyan apróságokkal, mint a szülők/barátok aggódása, vagy a küldetésekre való felkészülés: minden eszközt pikk-pakk beszereznek, összeraknak, és eközben a szülők/barátok sem riasztják a várost, ha valaki eltűnik egy napra (és persze, értem, hogy fura lenne ezt újra végignézni a második évadban is, csak hát az első évadban ezek a problémák teljes epizódokat megtöltöttek, most meg könnyen átlép rajtuk a sorozat)
• sokszor trónokharcásodik a történet: ilyenkor túl sok szálon és helyszínen történik minden, az 5. epizódra egyszerre hat szálon fut a cselekmény
• sokkal nagyobb szerephez jutnak a felnőtt főszereplők, akik egyáltalán nem rosszak, csak így kevesebb tér jut a magukra hagyott, de bátor és furfangos gyerekeknek
• a biciklizős-játszós-popkulturális nosztalgiavonal helyett már inkább a kamaszodásról szól a fiúk barátsága, és azt is értem, hogy erre szükség volt, de emiatt az első évad varázsából jóval kevesebbet kapunk
• Mike pedig sokkal szürkébb az egész évadban, hiszen hiányzik neki Tizenegy

De attól nem kell félni, hogy az egész évadból kimaradna Tizenegy, sőt.

A Tizenegy meg a többiek

Millie Bobby Brown karaktere kapott teljesen adekvát sztorit, ahol minden napját Mike és a többi barátja nélkül kell eltöltenie, mert tudja, hogy a megjelenésével veszélybe sodorná őket. Ezért viszonylagos elzártságban kell megpróbálnia normális életet élni, de persze nem sokáig marad meg egy fenomenális kozmikus erő egy icipici kis helyen. 

Tizenegynek nagyon okos szála van, ami onnan indul, hogy a kísérleti nyúlnak tartott kislány végre kijutott a szabadba, de itt is hazugságok és érthetetlen szabályok közt kell élnie, és elege lesz, hogy továbbra sincs esélye normális életre, normális kapcsolatokra. Ráadásul kap egy külön epizódot: nem kell félni, ez nem egy flashback lesz vagy valamiféle álomjelenet, hanem egy nagyon fontos pont a személyiségfejlődésében, ami valószínűleg az „az a rész nagyon sokat tett hozzá a sorozathoz” és az „ez a rész teljesen felesleges volt” csoportra osztja majd a rajongókat (ráadásul biztos azt is bele lehet magyarázni, hogy az előző nyolc helyett idén ezért lett kilencrészes az évad).

A lényeg, hogy továbbra is van Tizenegy, de kicsit más szerepben, mint eddig. Az új évadnak ráadásul van pár meglepő, de nagyon jól működő párosítása: Tizenegyet többször is összerakják a rendőrfőnökkel, Hoppal, Steve-et pedig a gyerekekkel, de leginkább Dustinnal. Ezek a frissítések pedig nagyon sokat segítenek azon, hogy ne unatkozzunk az újra felhasznált Harry Potter-struktúrán, amikor egy kiválasztott és az őt körülvevő sok bátor gyerek nekimegy egy nála sokkal nagyobb gonosznak, amiről látszólag senki sem vesz tudomást, hogy aztán a történet végén megint pont minden összeérjen egy utolsó epikus éjszakán.

Lehet azt mondani, hogy a sorozat sokszor biztonsági játékot játszik, és sok valójában sok mindent láttunk már az első évadban is, de J. K. Rowling ezt hétszer is megcsinálta egymás után, mégsem untuk meg. És ahogy az idő múlásával a Harry Potter-könyvekben, úgy a Stranger Thingsben is sötétebb, komolyabb lesz minden, hogy aztán a végén emlékeztessenek minket: ez a sorozat mégiscsak gyerekekről szól, bocs, hogy útközben nem hangsúlyoztuk ezt igazán.

A fan service viszont idén is megvolt: a második évad is tele van easter eggekkel, egészen apró vagy épp nyilvánvaló utalásokkal − elég sokszor előkerül a két '84-es film, a Terminátor és a Szellemirtók, de a sorozat megnézése után érdemes végigböngészni ezt a listát. Az új évadból ettől még hiányzik az első évad őszinte felfedezése, de a készítők úgy érezték, muszáj változtatniuk kicsit a hangvételen, nem lőhetik el újra a gyermeki rácsodálkozás báját.

Ez viszont bejött, óriási kritikai siker a második évad is, és a harmadik évad már készül. Erről nem sokat árultak el a készítők, de valószínűleg 1985-ben fog játszódni, és most egy évet kell várni rá, hogy kiderüljön, milyen őrült tudósos-időgépes-deloreanos utalások pakolják tele azt az évadot.