Sámuel, Hajna
21 °C
32 °C

Kerényi Miklós Gábor: Abba kötök bele, akit szeretek

Interjú az Operettszínház korábbi igazgatójával a zaklatási vádakról

Image uploaded from iOS (6)
2018.04.22. 08:29
Kerényi Miklós Gábor, Keró, az Operettszínház korábbi igazgatója 2017 novemberében kérte nyugdíjazását, majd az intézmény jelenlegi vezetője felmentette a munkavégzés alól, miután többen bántalmazással, fenekeléssel, zaklatással vádolták. A vádlók közül a nevét csak Maros Ákos egykori táncos vállalta, aki korábbi cikkünk első megszólalójaként számolt be arról, Kerényi többször rácsapott a fenekére egy vállfából letört pálcával. Czapáry Veronika írónő azt állította, ő tizenegy olyan emberről tud, aki azt állítja, Kerényi molesztálta őket, de legtöbbjük név nélkül sem vállalta, hogy elmondja a történetét, és végül az Operettszínház által indított vizsgálat sem bizonyított szexuális visszaéléseket, ahogyan Kerényi is tagadja, hogy amit tett, annak köze lenne ilyesmihez.

Kerényi hosszú ideig nem nyilatkozott, de most válaszolt az Index kérdéseire a vállfás esettel és más vádakkal kapcsolatban. A rendező nem tagadja, hogy sor került fenekelésre, fenékre csapásokra. Azt mondja, közvetlen stílusát a legtöbben szeretik, és tudják, hogy csak abba köt bele, akit szeret, a vállfás eseten kívüli vádak lehetnek hazugságok, de lehetnek félreértések, tévedések is. Interjúnkat azzal kezdi, hogy elmondja:

Az én ügyem nem igazán a zaklatásról szól. Az én ügyem a személyiségem elleni támadásról szól, és ebben használták fel a zaklatási trendet.

A támadás nem most kezdődött, ez nem újság: pályám kezdete óta nagyon sokszor, sokan támadtak, mondván, én egész mást képviselek, ez így nem jó. Támadtak színészek, akiknek nem tetszett a stílusom, támadtak, amikor igazgató lettem vagy pályáztam a posztért. Ezek a támadások – így van ez a jelen pillanatban is – többnyire régi sérelmeket hordozó, szakmailag irigy, és engem csupán hallomásból ismerő, a munkamódszeremet és a stílusomat meg nem értő emberektől jönnek. A támadók többsége soha nem, vagy csak nagyon rövid ideig dolgozott velem. Többségük perifériára szorult, vagy már nem is dolgoznak a színházi pályán. Érkeztek ellenem névtelen levelek; ezeket mind kivizsgálták, de soha semmit nem találtak. Egyesek kitaláltak már mindent, hogy megöljenek, hogy eltüntessenek.

Mit ért támadások alatt?

Hogy mi volt ezeknek a támadásoknak az oka, azt az életrajzommal tudom elmondani. Nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára, háromszor estem ki a rendezői harmadik rostán; azt is megkaptam, hogy „maga tehetséges ember, de nem akarok magával öt évet eltölteni”. Egy évig el voltam keseredve, és csálingerként dolgoztam: az eredeti szakmám pincér, egész jó voltam benne. Elvittek katonának, ahol alapítottam egy színjátszó együttest, a Periszkóp Színpadot, majd felvettek a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára, ahol beszédtanárként végeztem logopédia szakon, közben pedig a konziban is ének szakon.

A tanárképzőn nagyon erős pszichológiaképzés volt, azon kevesek egyike vagyok, akik viszonylag magabiztosan fejtenek álmot.

A sorkatonaság után is működött a Periszkóp, ami nagy meglepetést jelentett az amatőr színjátszó életben: minden évben kaptam húsz katona srácot, belőlük kellett olyan színjátszókört csinálni, ami sorra nyerte a versenyeket. Erre a fiúk energiáját használtam fel: olyan szélsőséges állapotba tudtam hozni őket, hogy szinte felfalták a színpadot. És ez sokakban ellenérzést keltett; sok rosszkedvű emberrel találkoztam, és sok barátot is elvesztettem, mert gyanakodva nézték a tevékenységemet, ahogy a semmiből művészi produkció született. Végül nagy nehezen beiskoláztak a Színművészeti Főiskolára levelező szakra; utána kezdtem színházban dolgozni.

Az ellenem felhozott vádak jelentős része a viselkedésemmel kapcsolatos. Számomra az egyik alapvető dolog volt a próbákon, hogy nem fogadtam el a komfortzónában való lubickolást. Mindent megtettem, hogy kimozdítsam innen mind a szólistát, mind a csapatatot, hogy eljuttassam őket abba az állapotba, ahol különleges dolgok, valódi művészi pillanatok születnek. Ez öt ember között egy teremben nagyon egyszerű, de egy nagy színházban, ahol el kell érni, hogy a kórus dolgozni akarjon, iszonyatosan nagy feladat.

Van, aki így éri el, van, aki úgy, és lehet, hogy én sokszor túllőttem a célon, de összességében nagyon hatásos volt, amit csináltam. Mindent megpróbálok a komfortzónából való kibillentésben, amit csak lehet,

hogy váratlan hatások jöjjenek létre, és ez negyven évig sikert hozott; akikkel így dolgoztam, azok végül mindig elfogadták, és mindig úgy élték meg, hogy ez sikert jelentett nekik.

Mi mindent tett meg ennek érdekében?

Kemény voltam. Igen, olykor csúnyán is beszéltem. Híres történet, amikor bent ült a Szegedi Szabadtéri Színpadon az Elizabeth próbáján kétezer ember, és erőtlen volt a dal. Én pedig teljesen kiborulva, hogy a dolog nem működik, minősíthetetlen szavakkal toltam le a csapatot: szégyelljék magukat, menjenek el inkább kaszálni, és lehet, hogy csúnya szavakat is mondtam. Akkor csoda történt: mindent beleadva megcsinálták még egyszer, hihetetlenül erősen. A kétezer ember pedig, akik előtt megszégyenítettem őket, állva tapsolt. Én meg szokásomhoz híven azt mondtam: „Maguk üljenek le, maguk nem azért vannak itt, hogy tapsoljanak, maguk csak egy próba résztvevői!”

A külső szemlélők közül lehetett olyan, aki úgy élte meg, hogy ezek az emberek meg vannak alázva. Azok pedig pláne, akiknek mindezt elmesélték: mint a fülbesúgásos játékban, ki tudja, a végén hogyan megy át a történet. De a többség megértette, hogy ezt én is nagyon megszenvedtem, és hogy mindent a művészi pillanatok gazdagságáért tettünk. Ha én tényleg rettenetes lennék, ahogy a cikkek jelentős része állítja, akkor nem történt volna így: tizennégy év alatt alig mentek el az általam vezetett színházból, tulajdonképpen nem volt botrány.

Mi volt a legdurvább, amit annak érdekében tett, hogy működjön egy előadás?

Az üvöltözés. A csúnya beszéd. De azt mondják, ahogy idősödöm, egyre kevesebbet beszélek csúnyán, talán mert nőtt a hitelem, és már nem volt rá szükség. Hogy féltek-e tőlem vagy sem, azt nem tudom megmondani, de munka közben nagyon határozott, az adott próbában eszelősen hívő ember vagyok, ez való igaz. De bárkit megbántottam próbán tíz és kettő között, attól kettőkor mindig elnézést kértem. Van hibám, ezt nem vitatom, de abban nincs, hogy ne kérnék elnézést bárkitől, akit megbántok, ne hívnék meg boldogan bárkit este a büfében.

Azt mondta, a durva beszéd kívülről megalázásnak tűnhetett. De hogy érezték tőle magukat a színészek, kóristák? Megkérdezte ezt tőlük?

Azért ne tévedjünk, a munkámnak nem ez a legfontosabb része, hanem a próbák élményszerűsége. Azt gondolom, a színészek mindig megértették és elfogadták a szélsőségeket is; szerettek velem dolgozni. 2013-ban készült egy videó, amelyben az Operettszínház színészei elmondták, azt szeretnék, hogy én legyek az igazgató, és szeretnek. Ma erős az elnyomás a színházban, így nem biztos, hogy ugyanezt mondanák. De őszintén elmondom önnek, nem akarok vezetőként visszamenni az Operettszínházba. Mindig is a komolyabb előadások – az operák, musicalek – érdekeltek, a nevetéshez nincs is annyi érzékem.

Nem lehet, hogy voltak olyan színészek, akikben mégiscsak...

Tüskét hagytam? De, lehet.

Vagy inkább traumát.

Ugyan! Nem hiszem, hogy lett volna, akinek traumát okoztam,

de higgye el, ezt a kérdést minden rendezőnek fel lehet tenni, akár hangoskodó, akár halk szavú. Csendes mondatokkal ugyanolyan traumákat lehet okozni, mint hangos szavakkal.

Úgy érzi, nem tett olyat, ami traumára adhatott volna okot?

Nem tettem olyat, amit ne tudtunk volna utána megbeszélni, kibeszélni. Ezt mindig megtettem. Nem hiszem, hogy lenne bárki jelentős személyiség, aki komolyan dolgozott velem, és azt tudná mondani, úgy megaláztam, hogy az mai napig tartó traumát okozott.

És a nem jelentős személyiségek, a tizenhetedik kóristák?

A színházban nincsenek nem jelentős személyiségek. Nem védekezésként mondom, de valószínűleg nincs olyan rendező a földön, akire egy tizenhetedik kórista se tudna soha rosszat mondani. De én mindig tudom az összes táncosom, kóristám nevét, mert ők nagyon fontosak nekem. Azt gondolom, ha végigkérdezi őket, köztük sem fog találni olyat, aki azt mondaná, komolyan megaláztam őt.

De az önről szóló cikkekben voltak, akik ezt mondták.

Rengeteg közeli munkatársam, sok koreográfus és asszisztens tanúsíthatja ennek ellenkezőjét. Akik iszonyú csúnya dolgokat írnak rólam – elsősorban a kommentekben –, nem is ismernek, nem láttak igazán dolgozni soha, nem tudnak rólam semmit. A többségük tehetségtelennek, kis gnómnak is nevez. Akik ócskának tartanak, sokan még előadást sem láttak tőlem; az alkalmatlanságom ügyében valószínűleg tévednek, a többiben pedig nem mondanak igazat.

Aki azt mondja, hogy én bárkit megmogyoróztam, az egész egyszerűen hazudik. Az, hogy valakinek két oldalról ráverek a vállára, és megrázom, sőt, rácsapok a seggére – lánynak vagy fiúnak –, az benne volt a pakliban,

és az is, hogy próba közben csúnyán belemászok valakinek a személyiségébe. Ez talán hiba, talán nem: az előadás átütő sikere utána csodálatosan visszaigazolja azt, ahogyan elkészült.

Image uploaded from iOS
Fotó: Huszti István

A siker igazolja a traumák vagy tüskék okozását a munkatársakban?

Olyat nem szabad okozni, ami traumához vezet. De kisebb sérülések létezhetnek. Bármilyen rendezőnél előfordul, hogy hazamegy egy színésznő, és végigsírja az éjszakát. Hogy vannak nehézségek, vannak feszültségek, sérülések, gyűlölködések, őrületek, az a színház része. Enélkül biztosan nem működik. A rendező rettenetesen egyedül van. A rendező tulajdonképpen olyan valaki, aki olyan új világot teremt, amilyen még nem volt. Ez nem megy fájdalom nélkül. Iszonyú felelősség, hogy ez a világ működjön, és ebben sokan tudnak neki segíteni, de végeredményben végtelenül egyedül van.

Azt hiszem, ezzel együtt sem léptem túl soha a határt. Azért nem értek soha célt az ellenem indított támadások, mert végül mindig mindenki széttárta a kezét: „Ez ezer másik rendezővel is így van, Kerényivel mindig sikerünk van, a közönség ünnepel minket”. De most begyűrűzött valami más is a történetbe, ami valójában nem jogos.

Azt mondta, nem lépte át a határt. Mit tekint határnak?

Az emberi közeledésben azt a határt nem lépném át, amelyen túl megszakadna a másikban valami. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy valaki kiment a próbámról, és azt mondta, ezt így nem folytatja tovább. Én pedig beláttam, hogy a maga szempontjából igaza van, és utána mentem, elnézést kértem tőle.

Akkor mi történt?

Rettenetesen ideges és feszült voltam egy próba alatt, és úgy szóltam rá a színésznőre, hogy azt kikérte magának. És igaza volt. Meg kell tudni állni, ha azt látom, hogy egy történet valami visszafordíthatatlan felé halad.

Ugyanakkor minden kornak mások a követelményei. Én például még voltam sorkatona. Nem teljesen korrekt 2017-ben felhozni és megítélni egy 1994-es esetet. Akkor egész más volt minden. Én 1957-ben kezdtem az iskolát: akkor a világ legtermészetesebb dolga volt tenyerest, körmöst kapni.

Rengeteg fülest kaptam az asztalitenisz-edzőmtől, de még tizenhét éves koromban is kaptam egy óriási pofont a tornatanáromtól, akit imádtam, és nem is volt ezzel semmi gondom.

Ma már szinte hozzászólni se szabad egy gyerekhez az általános iskolában; ma már egész más egy ilyen ügy megítélése. De ettől még ma is sok helyen felavatják, elfenekelik az új néptáncost, az új kajakost az első versenyén. Valóban óriási változás történt azóta; egy ilyen ügy megítélése egészen más volt 1994-ben.

Azt mondja, ön is kapott füleseket, körmösöket. Gondolom, ez önnek is eléggé rossz volt akkor.

Persze. De soha nem kaptam olyat, ami nem fért bele. A tornatanárunk rendszeresen pecséteket osztogatott: bokafogás, és odacsapott két hatalmasat az ember fenekére. Ha elkövettél bizonyos rosszaságokat, tudtad, hogy ez a kockázat. Belefért, és ezzel meg volt oldva az egész: nem kaptunk intőt, nem tartott lelkifröccsöt. Nem okozott traumát. Persze nagy volt a különbség, hogy olyan csinálja, akivel jóban vagyunk, vagy akit utálunk. De újra hangsúlyozom, hogy ennek ma más a megítélése.

Ahogy Maros Ákos története is másként hangzott akkor. A Miss Saigonban helikopterek, teherautók, motorbiciklik rohangáltak; egy ilyen próbafolyamatról mondta azt Maros Ákos, hogy link fiú volt, és néha elkésett. Valóban: robogó járművek között pont ott nem volt ott, ahol kellett. Felelőtlen volt, a hiánya súlyos problémákat okozott, megállt miatta a próba. És akkor nyilvánosan azt mondtam neki, ezért jól el kell, hogy fenekeljem, ő meg azt mondta, na persze. Aztán odajött, és letolta a nadrágját. Az alsónadrág szerintem nem került szóba, de végül is mindegy, a lényeg, hogy rajta volt. Majd én rácsaptam nem a vállfával, hanem a vállfának a nadrágtartó-pálcájával. (Nem tudom, kipróbálta-e, de az én egyik barátom dühében kipróbálta, mekkorát lehet ütni egy ilyennel. Elárulom: nem nagyot. Próbálja ki.) Majd két ütés után felállt, és azt mondta, na nekem ebből elég, és távozott. Aznap este együtt buliztunk, szó sem esett róla. Ezek után soha többet nem késett, még abban a két produkcióban sem, amelyben később együtt dolgoztunk.

Ez a huszonnégy évvel ezelőtti történet majdhogynem tönkretette az életemet, ennek ellenére szívesen meghívom Maros Ákost Szegeden a Halászcsárdába, hogy ott megbeszéljük egy üveg bor mellett, és elnézést kérjek tőle. Hibáztam. Ha tudtam volna, hogy ez számára probléma, akkor már másnap meghívtam volna. De ő maga is nevetett az egészen, ő is azt mondta, nem viselte meg. Most azért hozta fel újra, mert felpiszkálták azok, akik engem tulajdonképpen meg akartak ölni, ki akartak dobni a munkámból, az állásomból, és el akarnak tüntetni.

Azt mondja, nem tudta, hogy ez probléma volt számára.

Így van. Ő maga mondta a televízióban, hogy ez nem viselte meg.

De hogy ne lenne probléma valakinek, ha elverik a fenekét egy pálcával?

Ha igazán probléma lett volna, együtt dolgozott volna velem később is több produkcióban? Együtt bulizott volna a fiaimmal? Egyébként sem elverték, hanem kettőt kapott a fenekére egy játék-szerű szituációban. Nem kötözték le. Nincs bíróság, amelyik azt mondaná, ez nem közös megegyezés volt. Saját maga döntött arról, mikor megy ki a teremből, következmény nélkül.

A bíróságon az is kényszerítésnek számíthat, ha az egyik fél úgy érzi, a körülmények, a hatalmi viszonyok, vagy akár a visszautasítást követő retorziótól való félelem kényszeríti arra, hogy belemenjen valamibe.

Igaz. De ha félt volna, nem megy csak úgy ki a szobából. Onnantól kezdve, hogy ő határozza meg a feltételeket, és akkor jön be és megy ki, amikor ő akar, és utána a viszonyunk semmilyen negatív változást nem mutat, a dolog nem kifejezetten a hatalmi visszaélésről szól.

Maros Ákos szerint ön eltorlaszolta előtte az ajtót.

De hogy mondhat ilyet, hogy eltorlaszoltam az ajtót? Hát egy padot toltam az ajtó elé!

Ő pedig odament, és eltolta azt a padot. Amit azért toltam oda, hogy ne jöjjön be valaki, és kérdezze meg, mit csinálnak maguk itt. Nem az történt, hogy bezártam volna az ajtót, zsebre téve a kulcsot. De nem akarom vitatni tovább a részleteket, hiszen ma úgy érzem, hogy ez az egész helytelen volt. Elfogadom, belátom, és bocsánatot kérek.

Hányszor használt ehhez hasonló módszert fegyelmezésre?

Ötven év eseményeiről nem lehet ilyen egyszerűen nyilatkozni. Ez nem módszer volt, csak váratlan ötlet, ami a felelőtlen viselkedés kisgyerekes vonásaira akart rámutatni.

Mit csinált, ha más hasonlóképpen „link alak volt”, és késett a próbákról?

Ezek nem tipizálható történetek. Ákos számomra az átlagnál szimpatikusabb volt, tudtam, hogy színész akar lenni. Ha nem így lett volna, ha nem láttam volna benne fantáziát, nem is foglalkoztam volna vele, nem szántam volna erre időt. De az ő esetében úgy éreztem, segítenem kell neki. És azt gondoltam, ha kirúgom a produkcióból, vagy leülök vele kávézni, az nem segítség. Tévedtem. Vagyis nem biztos, hogy tévedtem, mert sokkal felelősségteljesebb lett, soha többet nem késett.

Sokan és talán jogosan gondolhatják, hogy mivel mégiscsak egy fenékről van szó, nemcsak fegyelmezésről van szó, de szexualitásról is.

Ez nem így van. Ezt félremagyarázza. Ennek a történetnek semmilyen szexuális szándéka nem volt. Ezt Maros Ákos is elmondta.

Maros Ákos azt mondta, ön arra kérte, hogy tolja le az alsónadrágját.

Nem kértem ilyet. De ha így is lett volna, attól sem lett volna ennek semmiféle szexuális vonzata.

Ha két ember csukott ajtó mögött együtt van egy szobában, és az egyiken – tegyük fel – nincs alsónadrág, az nem hozza be automatikusan a szexualitást?

Egyáltalán nem. A turnék alatt, a színészek között egy kétágyas szállodai szobában sem. Ha két sportoló együtt zuhanyozik edzés után, akkor sem. Az ilyen típusú helyzetkifacsarásnak, vádaskodásnak nincs helye. Szexualitás fel sem merült. Maros Ákos világosan elmondta, eszébe sem jutott ilyesmi. Hozzáteszem, a színházi öltözőben is egymás mellett öltöznek a színészek, és sokszor bezárják az ajtót, hogy ne zavarják őket.

Volt valaha intim kapcsolata színházigazgatóként beosztottjával?

Igazgatóként soha, emberként viszont erre a nyilvánosság előtt nem válaszolhatok. Annyit tudok mondani, egy rendező nem élhet úgy, hogy ne legyenek ilyen típusú kapcsolatai. Mindenkinek vannak emberi kapcsolatai, egy rendezőnek is: nem lehet, hogy egy ilyen ne jöjjön létre azért, mert épp egy beosztottról van szó. Egy színházban rohangálnak a feromonok. Akár a feleségem is feljelenthetne: ő is az énekesnőm volt. Az ilyesmi nem elkerülhető.

Van pszichológus, aki azt mondja, ha egy intim kapcsolat úgy jön létre, hogy a felek nem egyenlő hatalmi szinten állnak, az eleve sérülések lehetőségét hordozza magában.

Ezt elfogadom. De ez a színházban – akárcsak bármely más munkahelyen – nem elkerülhető. Nagyon kevés kapcsolat létezik, amiben ez a helyzet egy adott pillanatban ne jelenhetne meg.

Biztosan tudhatja ön, hogy egy ön által kölcsönösnek gondolt kapcsolatban a másik fél valóban teljesen önszántából vesz-e részt, vagy esetleg a hatalmi pozíciója miatti félelmében?

Bocsásson meg, de a kérdés föltevésében szüzességi fogadalmat követelne mindenféle vezetőtől. Ráadásul úgy forgatja a dolgot, hogy szinte előrevetíti a számítgatás tényét. Ezen az alapon soha nem hihettem volna el még egy jó hangulatú kávézást sem. Állandóan gyanakodni kellene, hogy mindenki csak érdekből vagy félelemből közeledik?

Nekem elmondtak egy történetet – igaz, másodkézből –, amely arról szólt, egy színházi bemutató utáni bulin ön magával húzott valakit egy szobába, bezárkóztak, és ott a mesélő szerint a másik fél akarata ellenére ön szexuális tevékenységet kért tőle.

Ez nem igaz. Undorító hazugság. Semmi ilyen vagy ehhez hasonló nem történt.

Miért állna érdekében valakinek ilyen hazugságot terjeszteni önről?

A hazugságok okairól korábban beszéltünk már. De ezt alapvetően a rágalmazótól kellett volna megkérdeznie. Nagyon fontos, hogy az arc- és név nélküli vádaskodásoknak gátat szabjunk, és nagyon örülök, hogy a közvélemény is egyre inkább ezzel ért egyet.

Ön most nyilvánossá tett egy rágalmat. Kérem, adja meg a nevet, és én azonnal pert indítok ellene!

Egyébként a szóbeszédek kialakulásában közrejátszhat, hogy mind az amatőr színjátszók, mind a sport világában felnőve kialakítottam egy közvetlen közlekedési stílust. És könnyen lehet, hogy sokak számára – főleg távolról nézve – ez nem közvetlen, hanem közvetlenkedő. Ugyanakkor én úgy érzem, a nagy többség ezt szereti. Szeretik, hogy különböző váratlan kérdésekkel, feladatokkal lepem meg őket a büfében, szeretik, hogy kiszámíthatatlan vagyok. Nagyon szeretik, ha elkapom a vállukat, vagy azt mondom, „na jöjjön, adja a mancsát, mehet egy pirospacsi-parti?” És ebben az is benne van, hogy valakire rácsapok és azt mondom, „Ígérje meg, hogy ma jó lesz a próbán!” Szándékom szerint ebben nincs szó a hatalommal való visszaélésről, csak közvetlenebb hangulatot próbálok teremteni, próbálom oldani a feszültséget. Elismerem, hogy ennek lehettek túlzásai. Az, hogy valakinek játékosan a seggére csapok, vagy adok egy taslit, az 2018-ban valószínűleg helytelen, de 1994-ben még nem volt annyira az, 1983-ban pedig fel se tűnt volna. A fizikai érintésről le kell szoknom, ezt elfogadom, de a szellemi játékokat meg fogom tartani.

Mindenesetre ez a közvetlenkedő viselkedés sokaknak szemet szúr, ezért azt is visszahallottam már magamról, hogy én pórázon vezettem volna egy színésznőt, vagy hogy szopatással teszteltem volna a színészeket a színpadon. Rengeteg ilyen mese volt és van, aminek lehet oka ez a stílus, mert valóban van, ami félreérthető benne, különösen távolról. Én bármikor megölelek egy lányt, bármikor megölelek egy fiút, élvezettel előmutatom a jelenetet egészen a csók előtti pillanatig. És akik mindebben nincsenek benne, azok iszonyúan féltékenyek.

Előfordult, hogy ezt a stílust retorzióként is használta?

Büntetésből nem paskolok. Én abba kötök bele, akit szeretek. Aki mellett megállok a büfében, és azt kérdezem, „Milyen ing van magán? Miért hord maga ilyen inget?”, azt szeretem. Akivel nem vagyok jóban, abba nem kötök bele.

És ezt ők tudják?

Igen. Érzik. Sőt: odajönnek, és azt mondják,

Ma nem bántott a tanár úr, ma nem szólt rám, mi van, már nem szeret?”

Tehát azt állítja, minden önnel kapcsolatos zaklatásról szóló történet csak féltékenység eredménye?

Sok ok előfordulhat: féltékenység, bosszú, lehet benne félreértés, félremagyarázás, valamilyen sérelem megtorlása. De ebből lényegében semmi nem igaz, és ezt mutatta a vizsgálat is az Operettszínházban. Egyetlen egy ember sincs, aki a szemembe mondaná, hogy a nadrágjába nyúlkáltam volna.

Ugyanakkor azt gondolom, a zaklatási trendben fontos felismerésének kéne lennie, hogy a két ember közt történteket elsősorban a két embernek kéne megbeszélnie, a félreértéseket, esetleges csúnya viselkedéseket tisztázni, és így találni megnyugvást. Én vállalom, hogy bárkivel leülök megbeszélni a történteket, aki ilyen jellegű problémát érez, és ha hibáztam, bocsánatot fogok kérni. Úgy érzem, ezek nem feltétlenül sajtónyilvánosság elé való ügyek, de egy ilyen beszélgetés begyógyíthatja az esetleges régi sebeket is.

Visszatérve a kérdésre, a pletykáknak az is adhat alapot, hogy sokszor külön is dolgozom fiatalokkal: a háromórás színésztréningeken vannak beszédtechnikai, koncentrációs és fizikailag is megterhelő részek. Az utolsó órában jön egy lélektani játék, egy csukott szemes utazás, amelyben az én irányításommal ő meséli el, hogy mit él át képzeletben. Ez nagyon intenzív utazás, amelyben lassan-lassan szinte összemosódik a valóság és a képzelet. Ezt a pszichológiában használt Szondi-teszt alapján alakítottam ki. Az elmélet alapja szerint azt ember nyolc ösztöntényező különböző arányú jelenlétének összességéből áll, és az arányok mindenkinél személyre szabottan mások. Én azt figyeltem meg, hogy a nagy színészek úgy válnak a szerepükké arra a három órára, hogy erre az időre átstrukturálják a saját ösztöntérképüket. Épp ezért az utazás során ezt a nyolc ösztönelemet segítek felfedezni: az ekkor születő felismerések hihetetlenül nagy változást hozhatnak létre a színészben, innentől kezdve máshonnan tudják felépíteni a szerepeiket, hiszen megtanulják külön-külön tudatosan működtetni ezeket az ösztönkapukat.

Ennek a tréningnek a morzsái is befolyásolják a pletykákat. Többször volt már olyan, hogy egy meg nem történt, elképzelt eseményt az illető összekevert a valósággal. Persze ilyenkor rögtön megbeszéljük, hogy nem a valóságról van szó – gyilkosságról, szeretkezésről, bogártámadásról –, de ez akkor is meghatározó élmény. Most is van több fiatal, akikkel dolgozom. Az egyikük épp ezt a tréninget csinálja.

A lezárult vizsgálat után a koreográfusok és egyéb alkotók aláírásokat kezdtek gyűjteni amellett, hogy folytassam a munkát, a rendezést. Ezt az Operettszínház igazgatója, Lőrinczy György – akiről azt gondoltam, a vizsgálat befejezése után kezet nyújt, és befejezettnek tekinti a dolgot – leállíttatta. Folytatja ellenem a küzdelmet. Le akarja venni a Rómeó és Júlia című darabomat, tulajdonképpen meg akarja tőlem tisztítani „a színházát”. Természetesen küzdök, az előadásaimat szeretném felügyelni, ha leveszi őket, az világos bizonyíték az indok nélküli üldözésre. De most ez a helyzet, ebben kell élve maradnom.

Mindeközben az Operettszínházban

Miután Kerényi Miklós Gábort felmentették a munkavégzés alól, az Operettszínház belső vizsgálatot indított, amelynek lezárultakor közölték: „A lefolytatott eljárás során a feltárt eseményekkel kapcsolatban közvetlen tanúk vagy egyéb bizonyítékok nem merültek fel.” Az ügy ezzel azonban továbbra sem zárult le; az Operettszínház ügyvédje, Dr. Lehner Katalin idén márciusban erről azt nyilatkozta: „Azonnali hatályú felmentésre akkor lett volna mód, ha tanúk is megerősítik – minden kétséget kizáróan – a vétséget, elévülési időn belül”, a vizsgálóbizottsághoz azonban bárki fordulhatott „terhelő vallomással”, hogy azokat a színház vezetése ügyvédi letétbe helyezze. Mint elmondta, ezt a lehetőséget „az Operettszínház társulatának tagjai igénybe vehették és vették.”

Rákérdeztünk az ügyvédnél arra, ez azt jelenti-e, hogy valóban birtokukban vannak-e ügyvédi letétben ilyen „terhelő vallomások.” Lehner Katalin ezt válaszolta: „Kérdéseire, amelyek arra vonatkoznak, kerültek-e elhelyezésre irodámban szexuális zaklatással, visszaéléssel kapcsolatos előadások, a következő választ adom: 2017. november közepével kezdődően, egészen a mai napig irodánk több személy írásban rögzített előadását is letétbe vette, letéti szerződések alapján; ezen előadások tárgya, témája, valamint a letétbe vett előadások száma vonatkozásában részletesebb nyilatkozatot nem áll módunkban tenni.” 

Mindebből az valószínűsíthető, az említett vallomások büntetőeljárás indítására nem alkalmasak,  azaz bíróságon vélhetően nehezen állnának meg, például elévülés vagy az azokban leírtakat alátámasztó tanúk hiánya miatt. 

Ne maradjon le semmiről!