Rafael
17 °C
32 °C

Tragikus, ami itt megy, pedig nem is történik semmi

Félidejénél tart az idei POSZT

2018.06.13. 07:16

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég, felhők meg, úgy tűnik, csak az olyan hülyék feje fölött ültek meg, mint amilyen én vagyok. Félidejénél tart a Pécsi Országos Színházi Találkozó, a POSZT, a színházi szakma hajdan volt legfontosabb ünnepe, aminél fontosabb most sincsen, noha már maga sem fontos, még ha úgy is tűnik abból, hogy senki nem állítja az ellenkezőjét, néhány olyan hülyén kívül, ugye, mint a tiszta ég alatt is felhőket vizionáló békétlenek. Sehol egy nyilatkozat egy-egy színházi nagy embertől, amiből akár csak a sorok közül kiolvasható lenne, hogy azért ez már nem ugyanaz, mint ami volt.

És persze, hogy nincs, hiszen a mai magyar színház is pont olyan, mint ez a POSZT. Konszolidált, nyugodt, békés, mentes a hangos szótól és az ingerültségtől – pont, mint az ország, a magyar társadalom közhangulata, és pont, mint a világtörténelmi helyzet. Kiéve persze, hogy a mondat második fele olyan távol áll az igazságtól, mint menekültválság a zenés karneváltól, mint gyűlöletkampány a déli harangszótól. Mégis, ha a színháztörténet egyszer majd feldolgozza a 2017-2018 körüli magyar színház műsorát, hát abból soha nem fog senki arra következtetni, hogy a világ kibillent a helyéről, és ahová visszazökkent, ott puskaporos hordó került alá.

Pedig mi másért létezik a színház, ha nem azért, hogy lenyomatát adja annak, hogyan is élünk, mik is a bennünket körülvevő legfontosabb és legaktuálisabb kérdések?

Tavaly még magam is a politikára és a csehoviasan cselekvésképtelen liberális értelmiségre mutogattam a bajokról szólván, mondván, a jobboldal pár évvel ezelőtti durva és szakmaiatlan területfoglalása alig váltott ki bármiféle felháborodást, ehelyett konszolidációnak hazudott beletörődés övezte a viszonyok agresszív átalakítását. És persze ez most sem változott: a színházi szakma egy-egy apró tücsökciripelést leszámítva még az ellen sem emelte fel a hangját, hogy a POSZT-tal valamelyes együttműködésben dolgozó Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. ügyvezetője, Vincze Balázs teljesen nyíltan politikai okból cenzúrázta egy Alföldi Róberthez is köthető előadás pécsi szereplését.

Így hát persze, hogy a szakmát láthatólag nem érdekli egy-egy olyan apró-cseprő dolog sem, mint hogy a POSZT-ról mostanra gyakorlatilag teljesen eltűnt a vágy, hogy megismerjük a kortárs színház keresztmetszetét: az egy vagy két ember ilyen-olyan színházi ízlését minősítő versenyprogram mellett már szinte kizárólag közönségszórakoztató előadások fértek el a műsorban, abból is alig néhány. A minden történelmi korban a színház fejlődését, előrehaladását biztosító független szféra lényegében teljesen eltűnt Pécsről, összesen két előadás került ide valahogy mégis tíz nap alatt. Ezen kívül csak a színművészeti iskolák vizsgaelőadásai képviselik a „nem mainstreamet”, az esetek túlnyomó többségében egy időpontban a versenyprogram előadásaival (évek óta képtelen vagyok megfelelő összeesküvés-elméletet gyártani, hogy ez vajon miért van így).

És amit nem mutat meg a színházi előadások felhozatala, azt nem pótolja a szervezés sem, elég csak arra az egyetlen kihagyott lehetőségre gondolni, ami az idei válogatás kuriózumához köthető. Egyedülálló módon három különböző Kaukázusi krétakör-előadás van itt, de még az a faék-egyszerűségű ötlet sem jutott eszébe a szervezőknek, hogy legalább eköré szervezzenek egy szakmai konferenciát: miért van benne ez a darab annyira a levegőben, milyen értelmezései lehetségesek, vagy mit érdemes tudni erről a műről? (Persze az előadásokról szóló másnapi, mindig magas színvonalú szakmai beszélgetések vezetője, Lévai Balázs a neki biztosított eszközökkel legalább igyekezett megtenni, amit ez ügyben lehetett.) És valószínűleg nem azért, mert akárhogy is gondolkodtak valami jó szakmai programon a szervezők, pont ez akkor sem jutott eszükbe sehogyan sem. Hanem azért, mert ez a POSZT már meg sem próbál több lenni annál, hogy egymás mellé tesznek bő egy tucat versenyelőadást, amire eljöhetnek a pécsi nézők, mellette pedig szórakoztatják a népet. Ami lehet legitim célja bármilyen fesztiválnak – de fontos, jelentős, kihagyhatatlan, előremutató, megkerülhetetlen, irányadó sehogy nem tud lenni.

Mégis, már nem lehet azt mondani, hogy a politika, a szervezők, a csillagok együttállása vagy a kegyetlen háromfejű vikunya tette olyanná a POSZT-ot, amilyen lett. Mert ehhez már kellett az is, hogy a magyar színház ennyire ne akarjon semmiről konkrétan beszélni, amiben itt és most, a kétezer-tízes évek végén Magyarországon, Európában élünk.

A magyar színház túlnyomó többsége biztonsági játékot játszik.

A színházak többsége nem reagál sehogyan arra, ahogyan a magyar társadalom jelentős részét a hatalom szándékosan újra megtanította gyűlölni, démonizálni az idegent, az ismeretlent. Nem reagál a kivándorlással szétszakadt családokra, nem reagál a magyar politika különös képére, a totálisan töketlen vagy a kormány szekerét toló ellenzékre sem, de az autoriter rendszer építésének jeleit mutató kormányra sem, nem reagál a szexuális zaklatások problémájára (legfeljebb egy-egy, a szexuális zaklatókat gyöngéden védelmező kiállással), nem reagál a mélyszegénység terjedésére. Nem reagál az európai/nyugati liberális eszmény hanyatlására, amely a brexitben és voltaképpen Donald Trump megválasztásában csúcsosodott ki.

Mert az nem reagálás, hogy a Kaukázusi krétakör körbeturnézza az országot. A III. Richárd nem reagálás, Csehov, Shakespeare, Ibsen és a többi, a közönségnek ismerős, jegyeladás-garantáló nagy klasszikus sem reagálás. Ezek természetesen fontos, nagyszabású dolgokról gondolkodtatnak el: emberi minőségről, a hatalom természetéről, felelősségvállalásról, szerelemről, ha tetszik, akár az élet értelméről. De szinte semmit nem tudunk meg belőlük arról a korról, arról a helyről, amelyben élünk, azokról a kérdésekről, amiket reggel nyolc és éjfél között felteszünk magunknak, a barátainknak, vagy amelyekkel szembesítenek bennünket a munkahelyünkön, a médiában, a káromkodásokkal tömött villamoson.

Ilyen értelemben teljesen természetes, hogy olyan az idei POSZT, amilyen: minden, jó és rossz értelemben vett szélsőségtől mentes, nyugodt, kedélyes. Lehet vitatkozni azon, hogy a három Kaukázusiból melyiknek mennyire milyen a művészi kivitelezése, lehet cinkosan nevetgélni azon az egyen, amelyikben van úgy három darab kiszólás Andy Vajnával vagy a G-nappal kapcsolatban. Lehet beszélni arról, hozott-e újat Csehov Három nővérének esztétikai kérdéseiben a debreceni versenyelőadás, vagy hogy Alföldi Róbert hogyan adja III. Richárdot abban az előadásban, amit valamiért elfelejtettek kitiltani Pécsről (és amiről persze mindenki szemérmesen hallgat, mármint arról, hogy is van az, hogy pár hete ez a politikai aktivistának nevezett felforgató nem jöhetett játszani ebbe a városba, most meg jöhet, ugyanannak a közönségnek). Még az egyetlen, a menekültkérdésről szóló előadás, a székelyudvarhelyi Migránsoook kapcsán is legfeljebb esztétikai kérdésekről lehet vitázni, mert ez lila ködös, hol konyhafilozofikus, hol üresen közhelyes költői ömlengésbe fulladt előadás az ég adta világon nem mondott el semmit a menekültválság egyetlen releváns problémájáról sem.

És természetesen ezek is fontos színházi kérdések, ezekre is nagy szükség van, ezek is részét kell, hogy képezzék a magyar színházi életnek. Mégis tragikus, ha kizárólag ilyen vitákra van lehetőség az ország egyetlen, valaha reprezentatívnak szánt színházi fesztiválján, a POSZT-on. Mintha tényleg olyan tiszta lenne az ég, amennyire csak lehet, és felhőkről senki nem is hallott volna soha.

(Borítókép:  Hegyi Júlia Lily & Zsófia Hajdú / POSZT / Facebook)

Ne maradjon le semmiről!