Gellért, Mercédesz
12 °C
16 °C

Botrány nélkül nyert a botrányelőadás a POSZT-on

Véget ért a XVIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó

35463275 1686624758073742 1952658635758764032 o
2018.06.16. 20:30

Véget ért a 2018-as Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT), a szakmai zsűri döntött a díjakról, és ezekbe nemcsak nem érdemes, de nem is lehet belekötni. A harmadik éve van ez már így – az után, hogy 2015-ben a részben Vidnyánszky Attila által kijelölt zsűri a legfontosabb díjakat mind Vidnyánszky Attilának adta –, hogy nem lehet azt mondani, a szakmai színvonalon és a zsűritagok ízlésén kívül bármi más beleszólna az elismerések odaítélésébe, ahogy már a versenyelőadások válogatásába sem. Látszólag nincs itt semmi probléma. Mégis pont olyan aggasztó végigvenni, hogy mi is a baj a POSZT-tal, mint ha az egész ország problémáit szemléznénk. De erről később.

Az idei versenyprogramot Térey János költő-író és Regős János, a Szkéné Színház korábbi igazgatója válogatta. Előzetesen belekötni tényleg nem lehetett: egy olyan előadás sem került be, ami miatt bármilyen elfogultságra lehetett volna gyanakodni, botrányosnak is csak egyet lehetett nevezni, de azt sem politikai vagy esztétikai alapon: a kolozsvári Rosmersholm rendezője, Andrij Zsoldak a premier szünetében verbálisan és fizikailag is bántalmazta a főszereplőnőt, így az ügyelő rendőrt hívott, az ügy pedig szokatlan módon nyilvánosságra került és hullámokat vert. De nem lehet kijelenteni, hogy egy színházi előadás – vagy bármilyen más műalkotás – megítélésében kötelezően közre kéne játszania az alkotója erkölcsi tisztaságának, még ha vitatkozni persze sokat lehetne is azon, hogy szélsőséges esetben akár egy anyagyilkos rendező előadását lehet-e esztétikai értelemben remeknek tartani.

Feltűnő inkább a kiemelkedő művek – és persze, szokás szerint, a független színházak majdnem teljes – hiánya volt, és az, milyen sokszor beszélgettek arról az így vagy úgy a szakmához tartozók, hogy mit is keres az elvileg az évad legjobbjait szemléző POSZT-on ez vagy az az amúgy korrekt, de csak korrekt előadás. Persze, ahogy oly sok minden másról sem a POSZT-on, nem szögezte le soha senki, hogy mi is akar lenni ez a fesztivál – a legkiemelkedőbb mesterművek szemléje? évadkeresztmetszet? –, így maradt megint a legkevésbé érdekes válasz: egy-két ember privát ízlésének lenyomata. Amelybe – úgy tűnik – belefér, hogy a válogatók elmondják, azért van itt egy előadás, mert egyikük még sosem látta ezt az alapművet korábban, vagy hogy egy szakmailag kimondottan gyenge előadás azért kerüljön ide, mert ettől a szimpatikus társulattól feltétlenül akartak mutatni valamit. Sok másik pedig megfejthetetlen okokból, mert okadatolást soha nem is kért senki.

A program így leginkább olyan volt, mintha egy átlagos színház átlagos évadát akarta volna modellezni – operettel, bohózattal, kötelező olvasmány-adaptációval, sok klasszikussal és némi kísérletezéssel –, de jellemzően inkább csak a magas színvonalra koncentrálva, nem az új formák megtalálására, a kortárs színházi folyamatokra való reagálásra, a tematika miatti gyomorba vágásra, a bármilyen értelemben vett előremutató újításra koncentrálva. (Ilyenből persze nehéz is lett volna túl sokat találni ebben a színtelen-szagtalan évadban.)

A leginkább kiemelkedő előadás valóban a fődíjat elnyerő Rosmersholm volt – még akkor is, ha én személy szerint a végeredményt egy felszínes blöffnek is tartom. De a végeredményig vezető hosszú út olyan volt, amiért megéri színházba járni: felborította a megszokott formákat, elvetette a lélektani realizmust, és helyette minden – de szó szerint minden – más eszközzel próbálta meg átadni a rendező szerint a műből fontos érzéseket (és ez fontos: elsősorban érzéseket), a színészeitől pedig olyan fizikai koncentrációt és a teljesítőképesség határainak olyan feszegetését várta el, amitől könnyen zsigeri élménnyé válhatott az előadás. Csak azt nem sikerült megmutatni – talán mert nem volt így? –, hogy a rendező olyan sokat gondolna erről az Ibsen-darabról, vagy annak kapcsán az életről, mint amilyen sokat a színészei dolgoztak.

A másik kiemelkedő előadás pedig a másik legfontosabb díjat elnyerő budapesti Kaukázusi krétakör volt, amely tényleg tudott újat mutatni a huszonegyedik századi Brecht-játszásról, és amelynek (a miskolci Kaukázusi krétakör gárdájához hasonlóan) remek színészei is sokat tettek azért, hogy megszólaljon a mű. Az már más kérdés, egyáltalán mennyire tud ma jól, hangosan, átütően megszólalni ez az agyonjátszott darab.

Kaukázusi krétakör
Kaukázusi krétakör
Fotó: katonajozsefszinhaz.hu

Ezek az előadások nyerték tehát a 2018-as POSZT díjait. Ezzel nincs is semmi gond – hogy mi mégis a probléma, arról lejjebb.

A XVIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó díjazottai

A szakmai zsűri díjai:

Legjobb előadás:
ROSMERSHOLM
Kolozsvári Állami Magyar Színház

Legjobb rendezés:
SZÉKELY KRISZTA
A kaukázusi krétakör
Katona József Színház, Budapest

Legjobb női főszereplő:
IMRE ÉVA
Rosmersholm
Kolozsvári Állami Magyar Színház

Legjobb férfi főszereplő:
KOCSIS GERGELY
A kaukázusi krétakör
Katona József Színház, Budapest

Legjobb női mellékszereplő:
KOVÁTS ADÉL
III. Richárd
Radnóti Színház

Legjobb férfi mellékszereplő:
SZEMENYEI JÁNOS
Csárdáskirálynő
Katona József Színház, Kecskemét

Legjobb 30 év alatti női színész:
SZAKÁCS HAJNALKA
Három nővér
Csokonai Színház

Legjobb társulati összjáték:
ÚJVIDÉKI SZÍNHÁZ
Borisz Davidovics síremléke

Legjobb színházi zene:
MARIAN NEĆAK
Borisz Davidovics síremléke
Újvidéki Színház

Legjobb színpadi mozgás és térhasználat:
HÁROM NŐVÉR
Csokonai Színház

Legjobb dramaturgi munka:
KOZMA ANDRÁS
Három nővér
Csokonai Színház

Legjobb jelmez:
NAGY FRUZSINA
A kaukázusi krétakör
Katona József Színház, Budapest
III. Richárd
Radnóti Színház

Legjobb díszlet:
ANDRIJ ZSOLDAK és DANIEL ZSOLDAK
Rosmersholm
Kolozsvári Állami Magyar Színház

Legjobb fényterv:
BAUMGARTNER SÁNDOR
III. Richárd
Radnóti Színház

A színészzsűri különdíja:
A legjobb női alakításért:
PÁLMAI ANNA
A kaukázusi krétakör
Katona József Színház, Budapest

A legjobb férfi alakításért:
HORVÁTH LÁSZLÓ ATTILA
Illatszertár
Móricz Zsigmond Színház

A közönségzsűri különdíja:
ILLATSZERTÁR
Móricz Zsigmond Színház

A Színházi Dolgozók Szakszervezetének Básti Lajos-díja:
RÓZSA KRISZTIÁN
A kaukázusi krétakör
Miskolci Nemzeti Színház

A Színházi Dramaturgok Céhének Vilmos-díja az idei Nyílt Fórum legjobb színművének:
OLÁH-HORVÁTH SÁRA: LENNI VAGY NEM

A POSZT, a béka és a macska

Úgy éli világát a magyar színházi szakma, mint egy macska, amelyik azt hiszi, ha bedugja a fejét az ágy alá, akkor már nem is látszik, akkor már nincs is ott. Mélyen hisz a jótékony feledésben, és elhiteti magával, hogy amiről nem beszélünk, az nincs, és ami éppen nem történik meg, az nem is fog megtörténni. Pont úgy, ahogy általában az ország működik: például az új médiatörvény bevezetése után is sokan mondták, hogy ha egyszer nincs beleírva, hogy az ellenzéki médiát fel kell szántani, akkor nincs is probléma. Mindig meg lehet lepődni egy-egy újabb határátlépésen, ez sokkal egyszerűbb és kényelmesebb, mint folyamatosan csapkodni az asztalt már akkor, ha erre egyáltalán lehetőség van.

A POSZT a teljes magyar színházi szakma reprezentatív, és természetesen csakis szakmai alapú seregszemléjeként indult, és így is működött 2012-ig, amikorra a politika lehetőséget teremtett arra, hogy erőből is lehessen elismerést szerezni. Addig a versenyprogram válogatói saját ízlésük és/vagy hozzáértésük alapján válogatták ki a kiemelkedő előadásokat. Eddigre viszont már nyíltan politikai alapon megalapult a szakmát a többség akarata ellenére egy huszárvágással kettéosztó Magyar Teátrumi Társaság Vidnyánszky Attila vezetésével, amelynek prominensei – főként maga Vidnyánszky – többször elmondták, „az inga mostantól a másik irányba fog átlengeni”, most ők jönnek, azok, akiket eddig szerintük mellőztek, és akik hogy, hogy nem, jellemzően erősen kötődtek a jobboldali kormányhoz. (Fontos újra meg újra leszögezni: az addig is létezett, reprezentatív szakmai szervezet, a Magyar Színházi Társaság soha nem volt baloldali, és soha nem tett hűségesküt politikai alapon.)

A politika által serényen támogatott Teátrumi Társaság 2012-ben bevásárolta magát a POSZT-ba, és ezzel jogot szerzett arra, hogy beleszóljon, kik válogassák ki az előadásokat és kik döntsenek a díjakról. 2015-ben kiderült, a színfalak mögött kijelentették, hogy a szakma által jelölt és támogatott – de Vidnyánszky által az egyik főellenségként meghatározott – Csáki Judit kritikus nem vehet részt a zsűriben, és ehhez a cenzori döntéshez minden fél csendben asszisztált. Ebből botrány lett, de abból már nem, hogy a mesterségesen és szakmaiatlanul – azaz politikai alapon – létrehozott megosztottságot bebetonozzák, és deklarálják, mostantól az egyik fél és a másik fél is jelölni fog válogatót is és zsűritagot is. Hogy a politikai szelekkel együtt fújó, de szakmailag gyenge előadásokat se mellőzhessék többé. (Mindebben a nyilatkozatok alapján benne volt az is, hogy Vidnyánszky Attila több, valóban világszínvonalú előadása sem került be a POSZT-ra, ahogy megesett ez más rendezőkkel is, akiknek nem volt ambíciójuk és politikai támogatásuk megtorolni az ilyen sérelmeket.)

Ez a törekvés csúcsosodott ki 2015-ben, amikor a Csáki nélkülire cenzúrázott zsűri nem tartotta kínosnak, hogy a vakok és a hülyeségig naivak számára is teljesen egyértelművé tegye, nekik nincs más dolguk, csak teljesíteni a Teátrumi Társaság akaratát, és Vidnyánszky előadásának adni a legjobb előadás, a legjobb rendezés és a legjobb látvány díját (a legjobb férfialakítás díját már a színészszűri ítélte oda). Mindezt úgy, hogy már a versenyprogramba is példátlan módon került be az előadás: a programban külön szerepelt, hogy a beválogatás nem konszenzusos döntés, hanem az „Balogh Tibor javaslata”. Balogh korábban Vidnyánszky Attila alkalmazottja volt.

A botrány hatására a POSZT szervezetileg átalakult, ez már az új vezetés harmadik fesztiválja. Azóta nem történt hasonló, egyszerre röhejes és sírnivaló blamázs. Akkor mi értelme újra végigvenni a fesztivál dicstelen történetét? Mi értelme arról beszélni, amiről azok, akik egyáltalán még járnak a fesztiválra – köztük az összes magyar színházcsináló – nem beszélnek? Minek mindig károgni?

Épp azért, mert erről már senki nem beszél. A szakma és a fesztivál szervezése egyszerűen elfogadták a politika által erőből felállított status quót, és azóta maguk is elhiszik, hogy nem egy politikai és egy szakmai oldalról van szó, hanem egy teljesen egyenrangú jobboldali szakmai és egy baloldali szakmai oldalról, amelyben mindkét fél szava ugyanolyan fontos és ugyannyit ér. Azaz eleve téves alapokon nyugszik a fesztivál: nincs olyan, hogy jobboldali szakma és baloldali szakma, csak olyan van, hogy a szakma azon része, amely számára nem a szakmaiság a legfontosabb, hanem a politikai hátszél, meg azon része, amelyik számára nem ez. Nem igaz, hogy ugyanannyit ér mindkét fél szava, még akkor sem, ha esetleg most éppen, a boldog békeidőben véletlenül pont annyit is ér. Senki, aki Magyarországon él, nem hiheti el komolyan, akárhogy is szeretné elhinni, hogy egy ilyen szerkezetben a politika által támogatott fél ne tehetné meg, amit meg szeretne tenni, amint egyszer úgy dönt, hogy meg szeretné tenni.

És itt jön az ágy alá dugott fejű macska esete. Ha nem beszélünk arról, hogy rendben van-e egy olyan POSZT, amelyből nincs kizárva az a fél, amelyik korábban politikai alapon durván átlépett minden határt, akkor biztosan rendben van. Ha nem beszélünk arról, problémás-e pénzzel megvásárolni a politikai alapon szerveződött Magyar Művészeti Akadémia legitimációját a fesztiválon (mivel ők az eddigi gyakorlattal szemben hozzácsaptak némi pénzt a díjakhoz), akkor nincs is kérdés. Ha nem beszélünk arról, hogy hova lett a teljes független színházi szféra a POSZT-ról, hova lett a bulváron és az egyetemi vizsgaelőadásokon kívüli teljes OFF-program, hova lettek a szakmának szóló programok, konferenciák, akkor nem kell választ sem keresni erre a kérdésre.

Márpedig a szakma nem beszél semmiről, a POSZT-ról szóló közelmúltbeli nyilatkozatokból egyáltalán ki se derül, hogy bármi is változott volna, hogy esetleg, netalántán ez nem teljesen ugyanaz a POSZT lenne, ami mondjuk tíz éve volt. Tökéletesen hiányzik mindenféle szembenézés a problémákkal. És itt már egy másik állat jön a képbe: mindezek helyett csak egy béka van a lábasnyi vízben, és csak remélni lehet mindenféle bizonyíték vagy garancia nélkül, hogy majd lesznek olyan jók a méltóságos urak, és nem gyújtanak alá. 

Ne maradjon le semmiről!