Emília
18 °C
26 °C
Advertisement

Vásárolj 4db Somersby-t, töltsd fel az AP kódját és nyerj!

Ennek a százezer gyereknek sírja sincsen

Interjú Nemes Jeles László Oscar-díjas filmrendezővel és Vági Zoltán történésszel a holokauszt során meggyilkolt gyerekekről

DSC 4025
2018.07.03. 10:42

A holokauszt alatt annyi magyar gyerek halt meg, amennyi ma egy egész év alatt születik az országban. Körülbelül százezer 18 évesnél fiatalabb gyereket gyilkoltak meg, égettek el vagy ástak el jelöletlen tömegsírokba: szinte semmit nem tudunk róluk. A neveiket, a történeteiket, az arcképüket akarja a következő öt-hat év alatt felkutatni a Saul Gyermekei Emlékprogram, amelynek a fővédnöke a Saul fia című Oscar-díjas magyar film író-rendezője, Nemes Jeles László. (A kezdeményezés ötletét már az Oscar-díj utáni sajtótájékoztatón is felvetették.) „Többször kérdezték tőlem, miért nem igaz történetet vittem filmre. De igaz történet az, amit valaki elmesél: ennél sokkal több olyan történet van, amelyről nem is tudunk” – mondta a program indulásáról szóló sajtótájékoztatón a rendező hétfőn Budapesten.

„A Saul fia főszereplője, Röhrig Géza a filmben szimbolikus értelemben nem egy fiút, hanem egy egész magyar generációt tart a karjaiban” – mondta Vági Zoltán, a film történész szakértője a sajtótájékoztatón. Ezt a generációnyi gyereket a holokauszt szétszórta Európában: négyszáz koncentrációs, halál- és munkatáborba, fegyvergyárba, bányába hurcolták őket Észtországtól Franciaországig. Az ő sorsuk és történetük rekonstruálásához dokumentumok millióit kell átvizsgálni, de emellett a nyilvánosságra is szükség van: a program elindítói (a Saul fia alkotói és a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár) mindenkit kérnek, hogy jelentkezzenek, ha rokonaik, barátaik, ismerőseik között volt olyan gyerek, aki odaveszett a holokausztban. Még akkor is, ha ez sokszor nehezen megy: „A túlélők a megölt gyerekekről tudnak a legnehezebben beszélni; egyszerűen túl nagy a fájdalom. A legmélyebb emberi reakciókat a gyerekek szisztematikus meggyilkolásának rémisztő gondolata okozza.

De egyetlen európai nemzet sem feledkezhet meg a halottairól”

– mondta a történész. A sajtótájékoztató után Nemes Jeles Lászlóval és Vági Zoltánnal beszélgettünk a programról és a gyerekek sorsáról.

Felelősséggel, a filmezés keretein túlmutató felelősséggel jár a holokausztról szóló filmet készíteni?

NJL: Igen, és azt hiszem, nem mértem fel rögtön, mekkora ez a felelősség. Gondoltam, hogy a Saul fia rezonál majd a mozikon kívül is, de azt nem is vártam, hogy ennyire. A felelősséggel szembe kell nézni, különösen, ha egy ilyen fontos témáról van szó. De egyedül nem tudom vállalni azt a társadalmi küldetést, ami kinőtt a filmből, csak történészek, levéltárak, szakemberek segítségével és a nyilvánosság bevonásával.

Azt mondod, nem szabad elmenekülni a felelősség elől. De azt is gondolhatnád, egy filmrendezőnek épp elég a filmjével felhívnia a figyelmet egy témára.

NJL: Ha a film nem lett volna ilyen személyes, ha nem ennyire belső érzésekből és gondolatokból fogalmaztam volna meg, akkor lehet, hogy ez nem lett volna fontos nekem. Így viszont én magam sem zártam le ezt a tematikát; folytattam magamban tovább. Talán nem is lehet teljesen lezárni, a feldolgozás folytatódik, de most már nem filmen keresztül, hanem az emlékprogram keretei között.

Mindenki segíthet

A Saul Gyermekei Emlékprogram munkatársai a Saul fia című film alkotói, a Laokoon Filmgroup és a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár. A szervezők 2024-re, a holokauszt 80. évfordulójára szeretnék a lehető legtöbb magyar állampolgárságú gyermek áldozatot azonosítani, és a nevüket, arcképüket, történetüket nyilvánossá tenni. A program munkatársai arra kérik a gyerekáldozatokról tudó túlélőket, szemtanúkat, családtagokat, hogy jelentkezzenek a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár honlapjáról letölthető adatlap kitöltésével és elküldésével a saul@milev.hu e-mail címen vagy a 1075 Budapest, Síp utca 12. postai címen. A programról a +36 1-413-5547 telefonszámon is érdeklődhetnek. 

Steven Spielberg a Schindler listája bemutatása után ötvenötezer interjút vett fel túlélőkkel és tanúkkal a holokausztról. Ez volt a Saul Gyermekei Emlékprogram előképe?

NJL: Ez egy jó példa volt, és a jó példákat érdemes követni, még ha ez nem is fogalmazódott meg tudatosan. Van annak tradíciója, hogy valaki ne csak filmes, de társadalmi értelemben is foglalkozzon a témájával, és elindítson folyamatokat. Amikor először találkoztam Spielberggel, azt mondta: úgy gondolta, a Schindler listája után sok fontos kérdést felvető film fog készülni a témában, de csalódott, nem így lett, sokáig kellett várni egy új filmre, amely ismét a téma szívéig hatol. Azt mondta, nagy eredmény, és nagyon fontos neki ez a hozzájárulás a holokauszt kollektív emlékezetéhez.

Milyen az a történet, amilyenből várhatóan a legtöbb fog érkezni? Mi volt a leggyakoribb sorstörténet a holokauszt gyerekáldozatai számára?

VZ: Sajnos egy átlagos történet nagyon rövid volt. Az újszülöttek és bölcsődés korúak semmit nem értettek abból, ami történik. Az óvodások, iskolások, gimnazisták azt érzékelték, hogy egyik nap még a szüleikkel éltek az otthonukban, majd egy napon, 1944. március 19-én, amikor a németek bevonultak, gyökeresen megváltozott az életük. Néhány héttel később már nem volt saját ágyuk, szobájuk, elvették a játékaikat és a tanszereiket, iskola helyett pedig sárga csillaggal a mellükön egy gettónak nevezett helyre vitték őket. Innen néhány nap vagy hét után egy pályaudvarra hajtották őket, majd beszálltak egy vagonba, amibe hetven-nyolcvan vagy akár száz ember volt bezsúfolva. Három nappal pedig később kiszálltak egy számukra teljesen ismeretlen helyen, amit egyébként Auschwitz-Birkenaunak hívtak.

NJL: Ha egyáltalán túlélték a vonatutat.

VZ: Igen, sokan, főleg a csecsemők már út közben meghaltak. De a történetek jelentős része Birkenauban ért véget, a krematóriumok gázkamráiban. Mégis ezrével, tízezrével lesznek olyan történetek is, amelyek Auschwitz után is folytatódtak. Gondoljunk csak a Budapestről deportált Kertész Imrére, vagy a máramarosszigeti Elie Wieselre. Kertész még nem volt 15, Wiesel nem volt 16 éves, amikor Birkenauba érve kiszálltak a vagonból. Kertész és sok magyar gyerek azért maradt életben, mert a beérkezők holmiját összeszedő munkacsapat – az úgynevezett Kanada-kommandó tagjai – titokban odasúgták nekik, hogy mondják magukat tizenhat, tizennyolc évesnek. Nyíltan nem beszélhettek, mert az SS-ek agyonlőtték volna őket.

Sok gyereknek hazudnia kellett, ha túl akarták élni.

A Dr. Mengele és a többi SS orvos szelekcióját túlélő gyerekek történetei pedig Európa mintegy négyszáz pontjára vezethetnek – a német külügyminisztérium támogatásával ugyanis ennyi helyszínt azonosítottunk, ahová magyar állampolgárokat hurcoltak. Mert ezeket a kamaszokat és tinédzsereket általában néhány napon vagy héten belül átszállították Birkenauból a náci lágeruniverzum valamelyik pontjára, és ezzel megkezdődött a kálváriájuk. Szétszóródtak Észtországtól Elzász-Lotaringiáig, Stutthoftól Buchenwaldig. Koncentrációs és kisebb-nagyobb kényszermunkatáborokba, fegyverüzemekbe, szénbányákba kerültek rabszolgamunkára, lehetetlen körülmények közé.

És persze lesznek még budapesti történeteink is, hiszen a fővárosi zsidóság jelentős része elkerülte a deportálást. Ezek elsősorban a gettóról, a nyilas terrorról szólnak majd, a bujkálásról, rettegésről, a Duna-partra lekísért és a folyóba lőtt családokról, a hamis név alatt árvaházakban, plébániákon, ismerősöknél rejtőző gyerekekről. És lesznek történeteink ifjú munkaszolgálatosokról, akiket kezdetben a keleti fronton, majd Magyarországon dolgoztattak, majd végül, ahogy a front közeledett, halálmenetekben hajtották őket Mauthausen felé, vagy Budapestről, az osztrák-magyar határról deportálták őket Bergen-Belsenbe, Dachauba, Flossenbürgbe, vagy Európa más pontjaira.

Van néhány jól ismert, kirívó történet is a holokauszt gyerekáldozatairól: Nyiszli Miklós írt arról a lányról, aki túlélte a gázkamrát – egy hasonló történet a Saul fiában is fontos szerepet kap –, és sokan ismerik Mengele kísérleteit az ikergyerekekkel is. Várható, hogy hasonlóan szokatlan történetek is napvilágra kerülnek?

NJL: Amikor előkerül egy igaz történet, mindig meglep, mennyire elképesztő dolgokat tud produkálni az élet.

VZ: Minden ember halála tragédia, különösen egy gyerek erőszakos halála, és minden túlélő története szinte csoda. Ezért sok új történetre számítunk. Lesznek gyönyörűek, apjukat a hátukon vonszoló fiúkról, anyjukat a karjukban cipelő kamaszlányokról, saját életüket gyermekeikért feláldozó szülőkről. És lesznek borzalmasak. Ott van például az egyik tizennyolc éves fiúé, aki a sachsenhauseni tábor halottégetői között – ha úgy tetszik, az ottani Sonderkommandóban – dolgozott, és elmondta: az SS-ek gyakran lassan adagolva vagy kevés gázt beengedve hosszabbították meg az áldozatok kínjait. Azt mondta: „Nem feledhetem soha azt a hátborzongató, pokoli hangzavart, ami a kamrákból kiszivárgott: a felnőttek jajveszékelése egybevegyült gyerekek sikongásával, akik segítségért kiáltottak a szüleikhez. Ha két napnál tovább kell ezt a munkát végeznem, minden bizonnyal megőrülök.” Ezt egy gyerek mondta a többi gyerek haláláról.

Vagy ott egy másik történet, a tizenhárom éves magyar fiúról, aki látta, amint a halálmenetben vánszorgó félhalottak pocsolyavizet ittak, éhségükben félőrülten a füvet rágtak, miközben az őrök passzióból lőttek rájuk. Ők napi egy kanál lisztet kaptak, és az SS százuk között osztott el egy darab konzervet.

Vagy egy másik egy tizenhat éves magyar tinédzsertől, aki elmondta, hogy kínjukban már a többnapos kutyatetemet is megették és – idézem – „mondhatom, ízlett”.

Rengeteg történetre számítok: reméljük, minél nagyobb számban érkeznek majd. Nem azért, mert annyira szeretnénk elolvasni őket, hanem azért, mert szeretnénk, ha megmaradnának az utókor számára.

NJL: A háború óta a holokauszt túlélési narratívájában sok szörnyű dolog nem jelenik meg.

VZ: A történelemkönyvekben gyakran csak annyit olvashatunk, hogy a zsidókat vonatokba zsúfolták és elvitték, és itt a mondat vége. És utána mi van? A vagon, a deportálás kicsit olyan lett, mint a görög mitológiában Styx folyó, amelyen keresztül Kharón, a révész szállítja át a lelkeket az alvilágba. A Saul fia azért is volt fontos film, mert átlépte ezt a szimbolikus határt, és arról beszélt, hogy mi történik, ha már megérkeztél a halál birodalmába.

NJL: Eredetileg az lett volna a film nyitójelenete, ahogy a gyerek kiszáll a vagonból: a sötétből egészen a gázkamráig a fiú közelijét láttuk volna, de végül máshogy döntöttünk.

László, a Golden Globe-díjjal a kezedben azt mondtad: „A holokauszt az elmúlt évek során egy absztrakt fogalom lett. Számomra pedig egy arc – ne feledjük el ezt az arcot!” És a Saul Gyermekei Emlékprogram is arról szól, hogy arcot adjon az áldozatoknak.

NJL: Az archív képeken mindig megnézek egy embert, aki megragad. A Babij Jar-i mészárlásról szóló fotósorozat egyik képén például látható egy nő, aki épp a tömegsírgödör szélén áll: ha ránézel, egy emberben látod az egészet. Ezt felejtjük el sokszor: nem csak számokról, nem csak tömegről van szó. Mi van, ha veled történik meg?

A Saul fia arról szólt, hogy a főszereplő bármi áron el akarta temetni a fiát, és a Saul Gyermekei Emlékprogram kapcsán is többször elhangzott, hogy az áldozatok neveinek és történeteinek összegyűjtésével talán szimbolikusan el lehet temetni őket.

NJL: A temetés talán a legősibb emberi gesztus, az első olyan rituálé, ami az embert meghatározta: a halottak tisztelete. Ez egy megmagyarázhatatlan, nem tudatos gesztus, de mégis: csak nem hagyjuk ott a halottat a földön. A zsidó vallás törvényei szerint nem szabad elégetni és minél hamarabb el kell temetni a halottakat. Ezért is voltak még szörnyűbbek a krematóriumok, mert a német nácik nemcsak meggyilkolták, de a testek elégetésével szinte még egyszer megölték áldozataikat. Ez a nyomtalanság mélyen definiálja a holokauszt botrányát.

Nemes Jeles László
Nemes Jeles László
Fotó: Bődey János

VZ: Az ember minden kultúrában olyan fontos és bensőséges viszonyt ápol az őseivel, a leszármazottaival, a felmenőivel, amely szinte megpróbál átnyúlni a halál tényén. A zsidó-keresztény kultúrkörben eltemetjük őket, a sírjukra sírkövet állítunk, a márványba, gránitba pedig belevéssük a halottunk nevét. Ezzel adunk nekik szimbolikus öröklétet. Ennek a százezer gyereknek azonban nincs sírja. A nagy részüket elégették, kisebb részüket pedig jelöletlen sírokba lökték a háború végén: vagy a gyilkosok, akik el akarták titkolni a bűneiket, vagy a járványoktól rettegő polgári lakosság. Európa tele van elfeledett tömegsírokkal, és százával vannak kisebb-nagyobb temetők, tele magyarokkal, amelyekbe a háború után exhumált tömegsírokból temették az áldozatokat. A sírfelirat pedig gyakran csak ennyi: „ismeretlen magyar áldozat”. Megrázó, hányszor találkozni ezzel a formulával sosem hallott nevű német, osztrák, falvak környékén, erdőkben, utak mentén, lengyel kisvárosokban.

A holokauszt túlélőinek még az a lelki nyugalom, az a feloldozás sem adatott meg, hogy kimehessenek a temetőbe a családtagjaikhoz, szüleikhez, gyerekeikhez, a szerelmükhöz, az osztálytársaikhoz. Hogy odatehessenek a sírra egy követ, egy virágot, vagy egyszerűen csak leüljenek ott és elgondolkozzanak róluk. Mert a legtöbb áldozat, a legtöbb megölt gyermek után nem maradt semmi. Nincs sírjuk és nincs sírkövük, amelyre fel lenne írva a nevük. A Saul Gyermekei Emlékprogrammal szimbolikus értelemben őket szeretnénk eltemetni. Nem újratemetni, hanem végre, annyi év után tisztességesen, emberhez méltóan eltemetni ezt a százezer magyar gyereket. Épp úgy, ahogy Saul akarta azt az egy fiút a filmben.

Ne maradjon le semmiről!