A nézők már biztosan nagyon rosszul járnak, a színházakat még meg lehetne menteni

Semmilyen hivatalos tájékoztatást nem kaptunk”

– ez az a mondat, amelyik biztosan szerepelt minden egyes olyan színház vagy színházi szervezet válaszában, amelyet az Indexnek küldtek, arra a kérdésünkre felelve, mit tudnak a jövőről most, hogy a kormány egyik pillanatról a másikra bejelentette: megszünteti az előadó-művészeti szervezetek költségvetésének eddig fontos részét képező társasági adótámogatást (tao) ezen a területen. Jövőre a cégek már csak a látványsportokra költhetik az adójukból leírható összegeket, illetve a kultúra helyett bejött egy újabb terület is: a stadionok fenntartása.

Most pedig kivétel nélkül az összes magyarországi színházi társulat, fesztivál, koncertszervező, zenekar és más előadó-művészettel foglalkozó szervezet tanácstalan, rosszabb esetben pánikol, és ebben nincs semmi túlzás: a széknek egy mozdulattal kitörték az egyik lábát, és gyanús, hogy még maga a törvényhozó sem tudja, mivel, mikor és hogyan fogják kitámasztani a széket, ami így nem bír senkit megtartani.

De miért vannak ekkora gondban a színházak?

1. A visszamenőleges hatály

Bár jogi értelemben nem lehet azt mondani, hogy a tao-támogatást eltörlő törvény visszamenőleges hatályú lenne, ez csak a pontos fogalmazás tekintetében lényeges, a gyakorlatban tulajdonképpen mégis így van.

A tao-támogatás a kultúrában soha nem úgy működött, ahogy kellett volna – teljesítményalapú motivációként –, mert a művészeti szervezeteket fenntartók (az állam vagy az önkormányzatok) a támogatási forma bevezetése után azonnal elvontak nagyjából ugyanannyit az éves támogatásból, amennyit az intézmények így be tudtak szedni. Azaz a színházak költségvetése nem nőtt, csak a támogatásukra fordítandó összeggel tudott spórolni a fenntartó. Így tehát a kultúr-tao soha nem egyfajta jutalom volt, hanem a költségvetés nélkülözhetetlen része; a bevezetése óta minden színház és más előadó-művészeti szervezet úgy állította össze a következő évi költségvetését, hogy abba beleszámította a tao révén bejövő összeget is.

De a tao-támogatás úgy működött, hogy a szervezetek az egyik évben a jegyeladásaikkal megszerezték a jogosultságot a tao-támogatásra, majd a következő évben a hatályos törvény alapján szerződést kötöttek a cégekkel arra, hogy begyűjtsék ezt a támogatást. 

Ráadásul mivel a színházi évad nem januártól decemberig, hanem ősztől nyárig tart, már minden szervezet megtervezte minimum a következő évének felét, természetesen számítva a taóra, hiszen idén október előtt szó sem volt arról, hogy az úgy, ahogy van, megszűnne. 

Azt mindenki tudta – mivel a sajtó is megírta, megnevezve az érintett, csaló cégeket –, hogy vannak, akik visszaélnek a taóval, de elég logikus módon azt lehetett hinni, majd vizsgálatok indulnak ezek miatt, akár a NAV-nál, akár más hatóságoknál, de ez nem történt meg: hiába tudta mindenki, kik vesznek fel milliárdokat úgy, hogy vagy nincs is szó semmiféle produkcióról, vagy bár tényleg végeznek előadó-művészeti tevékenységet, a kiskapukra játszanak. A rossz nyelvek szerint ennek az is az okai között lehet, hogy a kiskapuk legnagyobb zsonglőrei között akadnak a kormánynak kedves személyek is.

Vannak olyan független, így normatív támogatásban nem részesülő társulatok is, amelyek minden évben hitelt vesznek fel arra az időszakra, amíg a tárgyévet követő évben meg nem érkezik a tao-támogatás, hogy januárban el tudják kezdeni az évet: ha ők nem tudják visszafizetni ezeket az összegeket, megszűnnek.

2. Talán fel sem mérték, milyen sokan érintettek

„Kíváncsi leszek, mit fognak szólni a minisztériumban, amikor elkezdi felhívni őket háromezer település polgármestere, hogy mi lesz a falunapokkal, hogyan adjanak cirkuszt a népnek?” – mondja egyik forrásunk. A felvetés jogos: a kultúr-tao eltörlése egyáltalán nem csak a pár tucat magyar kőszínházat és a független színházi társulatokat érinti, de az összes magyar fesztivált, a koncertszervezők egy részét, a szimfonikus zenekarokat, tánctársulatokat és mindenkit, aki kihasználta az így teremtett lehetőséget.

„A fesztiválszcéna is belépett erre a területre, de nem tűnik úgy, mintha ezt figyelembe vették volna a döntés során” – feleli az Index kérdésére a több mint 200 minősített magyar fesztivált tömörítő Magyar Fesztivál Szövetség elnöke, Márta István. Mint elmondja, az önálló arculattal rendelkező magyar fesztiválok nagyjából fele taózik, vagy úgy, hogy saját maga hoz létre előadó-művészeti produkciókat, vagy úgy, hogy kedvezményes áron hívja meg a fellépőket, cserébe azért, hogy biztosítja nekik az előadásuk taózásának lehetőségét. (A szövetség égiszén kívül működik még ezernyi falunap és kolbászfesztivál is.) A Fesztivál Szövetségben „nagy gondot okoz” az intézkedés, de munkacsoport dolgozik a helyzet rendezésén és a lobbitevékenységen, hogy egyáltalán őket is észrevegyék.

3. Még nagyjából se tudja senki, mire számíthatnak

A kormány hamar leszögezte, hogy a taóval eddig a rendszerbe került összeg továbbra is a kulturális szférában marad, viszont az azóta eltelt egy hónapban sem mondott ennél semmi többet. Arról sem, mit ért ezen az összegen: nyilván nem a csalások révén 10-20 milliárd forinttal feltornázott összegről van szó, de nem tudni, milyen metódus alapján számolnának. De ami még fontosabb, azt sem, hogy melyik szervezet mennyit kapna jövőre, és mindenki jogosult marad-e, aki eddig igénybe vette a taót.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma az Index érdeklődésére csak általánosságban, a pontos részletek nélkül felelt:

A kulturális szféra a 2018-as TAO felajánlásokkal kiegészített költségvetési támogatásra számíthat a következő évben akkor is, ha a jelenlegi tao-felajánlási rendszer megváltozik. Az előadó-művészeti szervezetek támogatása a jövőben pályázati úton, költségvetési előirányzat terhére valósulna meg. A támogatásból részletes pályázati program benyújtása és szigorú szakmai szempontok figyelembevételével történő jóváhagyása esetén lehet majd részesülni.

Az új támogatási struktúrával szemben megfogalmazott alapvető elvárás, hogy az ágazatba áramló közpénz a közjó szolgálatára fordítódjék, az alkotói szabadság tiszteletben tartása mellett. Ezen túl a koncepció értelmében továbbra is biztosított lesz a független előadó-művészeti szervezetek finanszírozása.

Amiből csak annyi derül ki biztosan, hogy az eddig a kormánytól teljesen függetlenül zajló tranzakció átkerül a politika hatáskörébe; sok múlhat azon, kik és milyen alapon fogják elbírálni az említett pályázatokat. Ugyanakkor egy, a tűzhöz közel álló, elvileg valamelyest a kormány bizalmát is élvező színházi forrásunk leszögezte:

Forrásunk elmondása szerint a Pénzügyminisztériumnak szemet szúrt, hogy évről évre növekszik az az eleinte 5, majd 10, majd már 15 milliárd forintos összeg, amely a kiskapukon távozik a rendszerből, és megoldást várt a szakmától. (Más kérdés, vajon miért a szakma, és nem a hatóságok feladata a helyzet normalizálása.) A szakma ugyanakkor legkésőbb a Vidnyánszky Attila által megalapított Magyar Teátrumi Társaság létrejötte óta azzal van elfoglalva, hogy kezdjen valamit a kiásott lövészárkokkal, és eközben teljesen szétforgácsolódott: momentán nemigen van olyan szereplő, aki egyként tudna képviselni mindenkit, jobboldali színházat, oldal nélküli színházat, függetleneket és magánszínházakat. 

Így – véli forrásunk – hiába tett le a kulturális államtitkárság asztalára a szakma nem jobboldaliként számontartott része egy kidolgozott javaslatot a tao-rendszer megreformálásáról, mivel ez nem világraszóló összefogás eredménye volt, nem is nagyon foglalkoztak vele. Így pedig a Pénzügyminisztérium végül a teljes színházi szakma kihagyásával, az érintett szereplők háta mögött és minden egyeztetés nélkül húzta át egy tollvonással az egész törvényt. Itt tartunk most.

4. Már rég kellett volna egy alternatíva

Normális esetben egy ilyen jelentős törvényt nem lehetne úgy megszüntetni, hogy semmiféle tervet nem dolgoznak ki az érintett területtel kapcsolatban, de hogy normális esetről szó sincs, az az egy egészen biztos. Márpedig december 15-én véget ér az országgyűlés őszi ülésszaka, tehát ahhoz, hogy 2019. január 1-jén az előadó-művészeti szervezetek tudják, mire számíthatnak, szélsőségesebb, de nagyon is lehetséges esetben azt, hogy fel kényszerülnek-e oszlani, napokon belül el kellene fogadni egy már részletesen kidolgozott törvényt. Egyetlen forrásunk sem tud arról, hogy létezik-e ilyen, és ha igen, ki hol tart a lobbizásban; az biztos, hogy többen szeretnének diszponálni az újonnan kitalálandó összeg fölött, kérdés viszont, kinek mennyire erős az érdekérvényesítő ereje. És itt már a kormánypárt holdudvarán belüli érdekütközésekről van szó.

Ha viszont nem fogadnak el napokon belül egy új törvényt, akkor a kőszínházak remélhetnek valamiféle rendeleti úton megítélt gyorssegélyt, de a függetlenek és a magánszínházak – mint az Orlai Produkciós Iroda, az Átrium, a Rózsavölgyi Szalon – aligha. Ez számukra első körben bemutatók lefújását jelenti – ha nem fújták le már most a bizonytalanság és tervezhetetlenség miatt –, aztán a továbbjátszások ellehetetlenedését is. „Melyik cég tudna úgy tervezni januárra, pláne februárra, hogy nem tudja, számíthat-e a bevételei 40 százalékára? A piacon melyik vállalat élné ezt túl?” – teszi fel a költői kérdést a piaci alapon működő Átrium  egyik vezetője, Zsedényi Balázs.

Úgy tudjuk, a fővárosi színházak szeretnék elérni, hogy az ő ügyüket az itteni színházak legnagyobb részét fenntartó Főváros intézze; Szalay-Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettes az Index érdeklődésére azt felelte:

A főpolgármester és a kormány között jelenleg is folynak az egyeztetések a TAO támogatások ügyében. A tárgyalások a budapesti színházigazgatók szakmai javaslatainak figyelembevételével történnek. Az egyeztetések után Főpolgármester úr tájékoztatni fogja a közvéleményt.”

A szakma mindenesetre kivételesen összefogott

Az elmúlt években nem történt ilyesmi sűrűn, de a színházi szakma most az egyszer mégis összefogott, és kidolgoztak egy tervet, amely a budapesti és vidéki kőszínházaktól kezdve a függetleneken át a magánszínházakig mindenkinek megfelelne. Úgy tudjuk, ezt a minisztérium által kinevezett Színházművészeti Bizottság hétfőn nyújtotta be a kulturális államtitkárságnak, noha tudomásunk szerint erre konkrét felkérés nem érkezett, sem pedig ígéret arra, hogy figyelembe veszik a javaslatokat.

A terv, amelyet a bizottság elnöke, Zalán János ismertetett a Revizor kritikai portál által szervezett beszélgetésen november 22-én, gyakorlatilag a tao „megtisztított” és a szakma sajátosságait is figyelembe vevő verzióját tartalmazza. A terv szerint háromféle támogatásra lehetne pályázni, ezeken a pályázatokon osztanák szét a rendszerben erre szánt összeget:

• egyrészt továbbra is a jegybevétel 80 százalékával megegyező összegre;
• másrészt egy további, a jegybevétel 20 százalékával megegyező céltámogatásra extra kiadásokra vagy akár olyan feladatokra, mint a műszak bérrendezése;
• harmadrészt lenne még egy pályázat önkéntesen vállalt közfeladatok megvalósítására, azaz olyan tevékenységre, amit a fenntartó éppen fontosnak ítél meg, legyen az akár színházi nevelés, akár kortárs magyar drámák bemutatása, akár akadálymentesítés.

Mindezt normatívan, objektíven, egyértelmű szempontrendszer alapján kellene megítélni (nem pedig például ízlés-, vagy pláne tartalmi alapon), mégis úgy, hogy meglegyen a szakmai kontroll, hogy valóban előadó-művészeti tevékenységre megy-e el a támogatás, vagy ilyesmi csak a papírokon létezik. Nagy kérdés ugyanakkor az is, hogy milyen jegyárbevételt vesznek alapul: igazán igazságos csak az lenne, ha a 2018-asat, hiszen mindenki az alapján tervezte meg a 2019-es költségvetését, de erre nincs (erre sincs) garancia. Magas helyről hangzott el olyan javaslat is, hogy az utolsó három év átlagából kéne számolni, de van, aki ezzel is rosszul járna; példa erre például az Átrium, ahol vezetőváltás és így nagy gazdasági növekedés történt az elmúlt évben.

Az biztos, hogy míg az eddigi támogatásnak nem volt plafonja – amennyi jegyet éppen eladtak, annyi tao kerülhetett a rendszerbe –, most nyilván egy állandó, a kormány által meghatározott összeggel lehetne gazdálkodni, azaz ha új szereplők érkeznének, akkor az összeg csökkenne. Nem mintha a kormány finoman szólva is hiányos kommunikációja révén egyáltalán lehetne tudni, milyen összegről beszélünk, a költségvetés mely részét tervezi erre szánni az állam. Amennyiben továbbra is azt, ami a társasági adóból szabadon marad, az probléma lehet, hiszen a látványsportok és most már stadionok tao-támogatása révén korántsem biztos, hogy a cégek nem fogják minden lehetséges csatornán ebbe a szektorba pumpálni a pénzt.

Egy biztos: a nézők rosszul járnak

Megkerestünk sok kőszínházat, magán- és független társulatot, színházi szervezetet azzal kapcsolatban, hogy mit látnak most a jövőjükkel kapcsolatban. Kérdéseinkre tizenegyen válaszoltak, meg még néhányan azt, hogy mivel az ég adta világon semmit tudnak, nem szeretnének találgatni. Válaszaik lényege gyakorlatilag tökéletesen megegyezett: abban, hogy semmiféle tájékoztatást nem kaptak semmiről, és fogalmuk sincs, hogy vészelik túl a következő hónapokat vagy évet. Ugyanúgy nem tudott részletes választ adni a Magyar Színházi Társaság, ahogy a Vidnyánszky-féle Magyar Teátrumi Társaság sem, úgy a kőszínházak, ahogy a függetlenek sem.

Volt, aki már most gyűjtést hirdetett a nézői körében, de a Stúdió K kis színház: ők tízmillió forintot szeretnének összegyűjteni, míg aligha számíthat nézői mecenatúrára az, akinek 220 milliója hiányzik vagy hiányozhat a jövő évi költségvetéséből. Ráadásul a tao bevezetése annak idején mentesítette a legtöbb színházat a mecenatúra kiépítésének feladatától, így mind a gazdaság szereplői, mind a legtöbb színház tanácstalan abban, hogyan helyezhetnék új alapokra a piaci támogatási rendszert. (Ebben is az Átrium jelenti a kivételt, ahol minden előadás létrejöttét piaci szereplők segítik pontosan megtervezett befektetési stratégia alapján.)

Több társulat lemondta januári bemutatóját, sok vidéki előadás elmarad, így még tovább nő a szakadék a megyénként egy színházzal rendelkező vidék és a vízfejű Budapest között. A függetlenek közül többen jelezték, hogy jegyárakat fognak emelni, csökkentik az infrastrukturális kiadásokat, kevesebb lesz a fejlesztés, és veszélybe kerülnek a kísérletezőbb előadások is. És általában kevesebb előadás jön létre. Azt viszont nem tudni, hogyan reagálnak majd a nézők a függetlenek jegyáremelésére, de aligha jól, elmaradoznak majd, főleg a megszállottabbak, ahogy a Jurányi Inkubátorház vezetője, Kulcsár Viktória fogalmaz, „a rajongók, akik eddig mindent megnéztek, most ritkábban jönnek majd. A független színházak is elérik a kőszínházak jegyárait, veszítünk nézőket, az biztos.”

Németh Ádám, a többek között Pintér Béla társulatát is befogadó Szkéné ügyvezetője úgy fogalmaz: „A jegyáremelés várhatóan nézőszámcsökkenéssel jár, de szükséges meglépni, mert nem lehet tudni, lesz-e bármilyen kompenzáció. Ha esetleg mégsem lesz, akkor meg kell próbálni egy új és hosszútávon fenntartható működési modellt kialakítani, illetve alkalmazkodni az új finanszírozási környezethez. Addig pedig a tartalékokból megpróbáljuk finanszírozni a jelenlegi formában veszteséges működésünket, azonban a bizonytalan jövő miatt nem lehet felélni az összes tartalékot,

hogy legyen esélyünk fennmaradni hosszú távon is.”

Borítókép: országos színházi évadnyitó a kecskeméti Katona József Színházban 2016. augusztus 26-án. Fotó: Ujvári Sándor / MTI.