Magdusnak sok titka maradt

Kislányként, valószínűleg a debreceni Szent Anna utcai ház udvarán.
Sovány volt, meghizlalhatatlan. Az első években sokat betegeskedett, gyakran kényszerült ágyba, kezében a szülei által készített, metszett képekkel és saját verseikkel teli könyvvel. „Szerettem élni, a nappal azért volt gyönyörűséges, mert sárga volt vagy fehér, az este, mert kék vagy fekete”– emlékezett évtizedekkel később. Az elvált, különös sorsú Jablonczay Lenke és Szabó Elek, Debrecen népszerű kultúrtanácsnoka az első világháború legvéresebb szakaszában találkozott. Szabó Elek még vőlegénykorában, képes levelezőlapon rendelte meg lányát.  „Két ember kötött úgy házasságot, hogy bosszút áll eddigi életén, és felneveli a szabad gyereket a maga mesevilágában, a gyereket, aki számára, ha az a kérése, hogy ne legyen halál, bánat, keserűség, minden Andersen mesét átírnak”– írta később a „fényes, tökéletes, felejthetetlen” gyerekkorról. (Fotó: Családi archívum / Jaffa Kiadó)

A Halászbástyánál a hetvenes években.
Műszörmében és a kultúrpolitika által befogadva. A Rákosi-korszakban pár órára odaítélt, majd visszavett Baumgarten-díj, az irodalmi életből a tanári pályára kényszerítés után az osztályidegen Szabó Magdát az 1956 után megváltozott kultúrpolitika is felfedezte. 1958-ban megjelent a Freskó, a következő évben megkapta a József Attila-díjat: „Most újra itt futhatunk a manézsban, Szobotka is, én is, hány kört szaladjunk még, hogy soha többé ne kételkedjenek abban, hogy ide tartozunk? És mit bírnak még az izmaink?” (Fotó: Családi archívum / Jaffa Kiadó)

Férjével, Szobotka Tiborral a Szovjetúnióban; Amszterdamban keresztfiával, Tasi Gézával
Fiatalságán az író Szobotka Tiborral osztozott. „Ha ő nem áll mellettem, kalapáccsal verem szét az írógépemet írás helyett” – írta az ötvenes évekről. Akkoriban mindketten a fióknak írhattak csak, és Szobotka igazi rehabilitálása hozzá képest is késett. A híres írónő férjeként ismerték vagy inkább nem ismerték a Megbízható úriember és a Menyasszonyok, vőlegények szerzőjét. „Nekem írd meg! – kért, mikor végképp abba akartam hagyni mindent –, nekem egyedül, és ne törődj mással. Ha szeretsz, elég kell hogy legyen neked az, hogy én vagyok az olvasód.”  Halála után a Megmaradt Szobotkának című könyvében állított neki emléket. Utolsó éveiben keresztfiával, az egykori dobos Tasi Gézával élt Kerepesen.  (Fotó: Családi archívum / Jaffa Kiadó)

Szüleivel a debreceni ház előtt 1958-ban; Párizsban a kétezres években
Szabó Magda két, csak a családi körnek és az asztalfióknak termelő író házasságából született. Anyja novellákat írt, regényt, kis színdarabokat, mesét; történetei nélkül nincs Tündér Lala, Sziget-kék, Bárány Boldizsár. Adyval bandázó apja szonetteket, verses önéletrajzot, elbeszéléseket, karcolatokat. Mentőöv volt számukra az írás.
„Mindenem van – jelentette be boldogan [anyám], mikor a legrosszabbul ment minden –, mert amit akarok, azt én megírom magamnak meg kitalálom!’” „Én is! Én is!”– nevetett vele a másik író, a férje, és elkezdtek beszélgetni és felsorolták, mi mindenük van, és közben nemigen volt semmijük.”
A két öntörvényű ember hosszú, sokszor nem boldog házasságából született gyerek kilencven évének sok-sok pillanata gurul elénk az albumból. De csak az, amit ő gurított, mivel nem egy fotót tudatosan megsemmisített. Annyi titka maradt. (Fotó: Családi archívum / Jaffa Kiadó)