Zsidó és törpe volt, mégis a legnagyobb magyar bohóc

– Szokott olvasni?

– Soha.

– Miért?

– Nem érdekel.

– Semmi sem?

– Semmi.

– Mi érdekli?

– A nők.

– A törpe nők?

– Azoktól undorodom. Külföldön is mindig elkerülöm őket. Ha én kicsi vagyok, legalább ők legyenek nagyok. A magas nőket imádom.

– így interjúvolta meg a földön ülő Kosztolányi Dezső az éppen negyven éves, 110 centiméter magas Zoli bohócot a Pesti Hírlapnak. A törpenövésű artista a magyar cirkuszművészet egyik leghíresebb alakja volt, aki ismert társulatokkal járta be a fél világot, és nevettette meg az embereket Buenos Airestől egészen Moszkváig.

"Nyugodt lélekkel állíthatom, hogy valahányszor zömökségem megjelent a közönség előtt, mindannyiszor mosoly derült a sokszor gondterhelt arcokra. (...) Ez a kacagás néha fájt nekem, különösen fiatalabb éveimben és talán elhiszik, ha azt mondom, sokszor áztatta könny párnámat, ha ugyan párna került a fejem alá" – írta Zoli bohóc a halála előtt két évvel megjelent, Kis ember nagy élete című könyvében.

Hirsch Zoltán 1885 februárjában született Dombóváron, szegény zsidó családban. Öten voltak testvérek, ő volt a harmadik gyerek. "Testvéreim kivétel nélkül rendes termetűek, mint ahogy  a szüleim is azok voltak" – írta az önéletrajzában. Aprósága és angolkórja miatt élete első három évét egy klinikán töltötte, majd amikor visszakerült a szüleihez, a család a szintén Tolna megyei Bátaszékre költözött, majd Pécsre, ahol a kis Zoli megismerte a Schmitt-cirkuszt.

"Egész nap ott őgyelegtem a sátrak körül, valóságos kis bennfentes lettem az artisták világában. Szinte mágikus erővel vonzott magához ez a különös, festett világ." Szülei tiltása ellenére az öltözőket takarította, vizet hordott és egyéb apró munkákkal segítette a cirkusz mindennapi működését. Miután a cirkusz elhagyta a várost, Zolinak új szerelme lett: a színház.

"Eleinte rokonoktól kunyerált filléreken váltottam meg jegyemet a diákhelyre. Ahonnan persze – apró termetem miatt – semmit nem láttam." Később a pécsi színház igazgatója, látva Zoli rajongását, szabadjegyet ajándékozott neki, amely az intézmény valamennyi előadására, állóhelyre szólt.

Fanatikusa a színháznak, mely miatt elhanyagolja becsületes mesterségét, a bádogosságot és amíg a színtársulat játszik többnyire pihenteti a szerszámot. Minden idejét a primadonnakultusz köti le és tenyereit másra, mint tapsra, nem igen használja. (...) Ő a színházi bennfentes, a szolgálatra mindig kész kis apród

– cikkezett még a Színházi Élet is Hirschről, aki egyre biztosabban tudta, hogy nem bádogos munkára, hanem a közönség szórakoztatására született. Miután félretett némi pénzt, elhagyta Pécset, hogy Budapesten, majd Bécsben próbáljon szerencsét, a helyi artisták kedvelt kávéházaiban és kocsmáiban.

Az ezekben szerzett tanácsokat megfogadva jelmezeket csináltatott, ezekben lefényképeztette magát, a képeket pedig a bemutatkozásával több európai cirkuszigazgatónak is elküldte. Amszterdamból érkezett először válasz, ahová 150 frankkal és az útiköltségének felével szerződtették.

Nekünk Zolika, Fips a nagyvilágnak

"Max Schumann cirkusza a város egyik legszebb épülete volt, kőből épült, téli-cirkusz, amelyet néha a királynő is kitüntetett látogatásával. Már az épület előtt megilletődve álltam meg. Itt lépek majd fel először" – idézte fel könyvében legelső amszterdami emlékeit Hirsch. Innen indult a pályája, ennek az intézménynek köszönhette első sikereit, amivel hamarosan németországi turnéra indult.

Idővel felfigyeltek rá a Senez artistacsoport tagjai is, akik aztán sikeresen magukhoz is csábították, így a későbbiekben velük járta, Fips néven, Európa nagyvárosait: többek között Moszkvát, Szentpétervárt, Rotterdamot, Hágát, Brüsszelt, Rómát, Nápolyt, Velencét, Firenzét, Lyont és Marseille-t. Külföldi sikereiről 1909 decemberében így számolt be a Pécsi Napló:

Néma mulattató együttesekben vesz részt, hol mint török szultán, magas turbánnal, majd mint angol rendőr kacagtatja meg a közönséget, különösen a gyermek-közönséget. Szombaton este Frigyes királyi herceg és családja látogatták meg a cirkuszt és különösen a kis Albrecht hercegnek szereztek nagy örömet az ő mutatványai, vasárnap délután pedig Ferenc Ferdinánd trónörökös jött el az előadásra kis gyermekeivel és a trónörökös élénk gyermekei lelkesen tapsoltak a mi Zolikánknak.

A fentebb említett sikerek után Orán, majd Buenos Aires és több más dél-amerikai város (pl. Montevideo, Rio de Janeiro, Santos) következett. "Őszintén bevallom, meglehetősen izgatott voltam, mielőtt Afrikába indultunk. Végreis, Afrika igen nagy, én meg igen kicsi vagyok. Azt hiszem, szívdobogásom is volt, amikor életemben először tengeri hajóra szálltam."

Európába visszatérve egy nem túl emlékezetes angliai turné következett. "Őszintén bevallom, Angliában nem volt sikerünk. A flegmatikus angol közönség nem értékelte a Senez-csoport mókáit és bizony voltak hetek, amikor egyáltalán nem léptünk fel." Ezekben a sikermentes időkben ismerkedett meg Sados zsonglőrrel, aki heti négy fontos fizetséggel édesgette magához a magyar artistát.

"Saját érdekem ellen cselekedtem volna, ha továbbra is a rosszúl foglalkoztatott artistacsoporttal maradok és nem ragadom meg az alkalmat, hogy egy híres artista jólfizetett partnere lehessek." Az új duó friss produkcióval járta be Angliát, ám az időközben kitört első világháború miatt Hirsch úgy érezte, haza kell térnie Magyarországra.

Cirkuszról cirkuszra, háborúból háborúba

Hirsch Zoli bohóc egy teljes hétig utazott, mire megérkezett Pécsre. "Sokan nagyon csodálkoztak azon, hogyan tudtam a háborús körülmények között hazajönni és persze sokszor el kellett mondanom kalandos, élményekkel teli utolsó heteim történetét. Annyira ki voltam merülve, hogy az első héten ki sem mozdultam a lakásból, majdnem mindig feküdtem" – írta visszaemlékezve.

A pihenő után azonban elhagyta a lakást, és hamarosan a Beketow Cirkuszhoz került, ahol – elhagyva a Fips nevet – Zoli bohócként szórakoztatta a budapestieket mintegy 15 éven keresztül. Ahogy írja, 1915 virágvasárnapján, tehát 30 éves korában lépett fel először saját hazájában.

Megismert engem is ez a kedves, bájos, gyönyörű város és megismertek a gyerekek, nemcsak a cirkuszban, hanem mindenütt, bárhová is léptem Budapest kövezetén.

Hamarosan a filmesek is felfigyeltek Zoli bohóc népszerűségére, aminek eredményeképpen több némafilmben is szerepet kapott, ahogy arról Hirsch IMDb-oldala is tanúskodik.

1925-ben aztán ajánlatot kapott a stockholmi Adolfi Cirkusztól, ennél azonban végül nem sok időt töltött, hiszen a londoni Olympia is tárt karokkal várta, ami nagyjából a szakma csúcsát jelentette. "Az épület maga óriási: a legnagyobb cirkusz, amelyet valaha láttam. Nyolcezer néző befogadására alkalmas és naponta két előadásra telik meg zsúfolásig. (...) Nemzetközibb artista-társaságot még sehol nem láttam együtt" – írja.

Az Olympia valóban a szakma krémjét csődítette össze, megbízottjai a világot járva gyűjtötték be a cirkuszosok legjavát. Rengeteget költöttek reklámra is: rádióban, röpcédulákon, közlekedési eszközök oldalán jelentek meg a hirdetések, a legmerészebb számokat a híradómozik is vetítették, a szerződtetett artisták képei pedig a világ majdnem minden jelentősebb lapjában megjelentek – így Zoli bohóc képe például még Indiába is eljutott.

Hirsch nemzetközi karrierje később Bécsben folytatódott, majd Hamburg, Róma, Milánó, Firenze, Nizza és Barcelona következett, majd újra London, és megint Budapest, ahol előbb a Busch, majd a Fényes Cirkusz sztárja lett. Aztán Norvégia jött a Continental Cirkusszal, ahol mintegy harminc városban szerepelt (megnézte az északi fényt is), azután a Dorlay-revüvel Svájcba és Olaszországba utazott, majd visszatért a mai Fővárosi Nagycirkusz közvetlen elődjéhez, a Fényes Cirkuszhoz.

Az újabb világháború azonban újabb kihívásokat hozott: Zoli bohóc a zsidótörvények miatt nem léphetett fel többet, ezért hogy némi pénzhez jusson, megírta Kis ember nagy élete című önéletrajzát, amelyet aztán ő maga árult Budapest utcáin. Hirsch valamennyi példányt dedikálta, az én általam pörgetett kötetben is ott szerepel, Zoli bohóc szép zöld betűivel, a vásárlónak és családjának szánt jókívánság, 1942. nyári keltezéssel és a szerző aláírásával.

A Népszabadságban meg is jelent erről egy kedves történet:

Van egy könyvem, mondom B.-nek, Zoli bohóc életéről szól. Nem nagy dolog, vonja meg a vállát, természetesen nekem is megvan. Az enyém dedikált, tromfolok. B. atyaian elmosolyodik: naná, hogy az, hiszen Zoli valamennyi példányt aláírta, már csak azért is, mert ő maga árulta a háború előtti években.

Zoli bohóc közvetlenségét jól jelzi, hogy a szerző nem Hirsch Zoltánként, hanem nemes egyszerűséggel Zoliként tüntette fel magát a kötet elején. A könyvből negyven évvel később Gárdos Péter, a Szamárköhögés, az Uramisten, Az utolsó blues és a Hajnali láz rendezője kisjátékfilmet készített.

A magyar cirkuszművész gyermekek iránt érzett szeretetét remekül példázza, hogy a picikről az önéletrajzában sem feledkezett meg, a könyve végén külön fejezetet szentelt nekik, amelyben mindenféle mókás történetekkel, humorosan tálalt élettapasztalataival igyekezett megszólítani őket. Az egyikben például nagyon viccesen arról kamuzik, hogy azért maradt ilyen pici, mert gyerekkorában csak főételt és édességet evett, azoktól meg nem lehet nagyra nőni, úgyhogy azt tanácsolja a gyerkőcöknek, hogy egyék meg mindig a levest és a főzeléket is.

A könyv nem gyerekeknek íródott részében bátor őszinteséggel sztorizik ő és ivócimborái "gyalázatos állapotban" elkövetett tivornyáiról is. Zoli ugyanis óriási kártyás hírében állt, akinek egyik törzshelye a New York kávéház volt. A budapesti éjszakák bulibútoraként még a mulatók reggel hatos zárásakor sem érezte magát fáradtnak, cimboráival gyakran vett részt hajnali versenykocsikázásokon, amelyek során egy-egy pezsgősüveg olykor bizony a földön landolt.

Aztán a könyv megírásának idejére valami megváltozott, mert a végén már jóval higgadtabb képet fest magáról: "Minthogy életemben eleget mulattam, mostanában nagyon szolídan élek, nem dohányzom, nem iszom, bár a barátaim legtöbbször nagyon bíztatnak, ugyanis az italtól jókedvem támad, ami azután nekik is öröm és mulatság. Ötvenhét esztendős vagyok, de nem érzem a koromat és éppoly frissen, vidáman mozgok a cirkusz porondján, mint húszéves süldőlegény koromban."

Zoli tehát még a hatvanadik életévéhez közeledve sem érezte magát öregnek a szakmához, ám zsidó származása miatt nem bolondozhatott többet a közönségnek. Végül tiltott könyvárusítás és az általa viselt sárga csillag szabálytalan mérete miatt tartóztatták le. Humora még ekkor sem hagyta el, a történet szerint előállításakor azzal mentegetőzött:

Azt hittem, kérem, törpének kisebb csillag is elég!

Nem volt elég: a kis Zolit az auschwitz–birkenaui koncentrációs táborba deportálták, ahol a náci tisztek gonosz tréfáitól meggyötörve vesztette életét 1944-ben. A legenda szerint emberi helytállása azonban egyenesen Szenes Hannát idézi: nem lehet ellenőrizni, de úgy tartják, és előéletét ismerve valószínűsíthető is, hogy az apró termetű, de felnőtt bohócot a gyerekekkel együtt hajtották gázkamrába, ő pedig még az utolsó perceiben is a riadt gyerkőcöknek komédiázott, hogy elviselhetőbbé tudja tenni számukra a halált. Gabival ellentétben őket nem tudta megmenteni.

(Borítókép: Két magyar törpe, Roli (Rolly) és Poli (Zoli) akik a londoni Olympia-ra érkeztek, 1930. december 30-án. Fotó: Fox Photos / Getty Images Hungary)