A világ legnyomasztóbb kiállítása

Még tinédzser voltam, bőven a Youtube létezése előtt, amikor találtam egy legendás videót az interneten, egy olyan videót, aminek a főszereplője nagy nyilvánosság előtt fejbe lövi magát. Én nem tudtam, hogy ez lesz a videó témája, akkoriban internetezni olyan volt, mintha bekötött szemmel turkáltunk volna valamiben, és csak utólag jönnénk rá, hogy ez a valami egy kuka, egy selyemzsák, vagy valakinek a belsőségei.

Amikor elindult a videó, még azt hittem, valami vicces következik, egy átlagosnak kinéző középkorú ember belekezdett egy sajtótájékoztatóba. Beletekertem. A férfi a szájába vesz egy fegyvert. Megijedtem, és beletekertem. A férfi a padlón ül, fejéből dől a vér, körülötte káosz. Lekapcsoltam a videót, és így nagyjából tizenöt évvel később is pontosan emlékszem, hogy milyen volt először látni, ahogy a szemem láttára lesz egy pillanat alatt egy élő emberből holttest. (A videó R. Budd Dwyerről, Pennsylvania állam botrányba keveredett kincstárnokáról készült, az övé volt az egyik leghíresebb, élő adásban elkövetett öngyilkosság.) Nicolae Ceaușescu román diktátor kivégzését a szüleim nézték, de ötéves voltam, ezért eltakarták a szemem. Nem láttam még soha élőben balesetet. Nem halt meg a jelenlétemben rokonom, barátom, ismerősöm, bár haltak meg bőven, de mindig csak a hír jutott el hozzám. De amikor hallottam, hogy a berlini C/O Berlin fotóművészeti galériában egy kiállítást raktak össze csak a halálról, akkor nem voltam biztos benne, hogy képes leszek végignézni.

A Das Letzte Bild más, mint a Budapestre is elhozott utazó haknikiállítások, itt nem próbálják meg szimulálni egy sorozatgyilkos lakását, és nincsenek formalinban tartósított tetemek sem. A magyarul Az utolsó képként fordítható tárlat azt mutatja meg, milyen és mekkora szerepe van a művészetnek, konkrétan fotózásnak abban, ahogy az emberiség a halálhoz viszonyul. Mennyire segít dokumentálni, feldolgozni a halált, mennyire segít túllépni azon, felfoghatóvá, vagy egyszerűen mindennapivá tenni, legyen szó egy családtag elvesztéséről, egy terrorcselekményről, vagy a holokausztról.

“Minden valaha készült fotó egyszer egy halottat fog ábrázolni” - írja többek között a kiállítás nyitószövege, egyike azon keveseknek, ami segít eligazodni a tárlaton. A Das Letzte Bildet nemhiába hasonlítottam a Murderhez vagy a Bodieshoz, mert hasonló elveken működik, csak magasművészettel és hiteles történelmi dokumentumokkal: az egyetlen megoldás arra, hogy teljesen átéljünk egy témát, ha addig bombáznak vele, amíg meg nem törünk. És képtelenség megtörés nélkül végigmenni rajta, még úgy is, hogy a tematika nagyrésze már közismertnek számít. Vannak videós drónfelvételek, amik a gyilkolást egy absztrakt festménnyé változtatják át. Külön falat kapott  Aylan Kurdi, a menekült szír kisfiú, akinek a holttestét a török partra sodorta a tenger. Kivágott cikkeken és címlapokon követhetjük végig a JFK-merényletet, a dallasi lövésektől Lee Harvey Oswald nyilvános kivégzéséig. Láthatjuk a második világháború haláltáborait a felszabadító amerikai csapatok által készített fotókkal, amelyekhez erős kiegészítést adnak a borzalmakkal éles kontrasztban álló eredeti, tárgyilagos katonai képaláírások.

Szerepel egy válogatás olyan képekből, amikkel a halott rokonokra emlékezett a család, azok kipreparált fotóival. Szerepelnek kriminológiai képek is a XIX. századból, kivégzések utánról, levágott fejekkel. Van egy válogatás lincselés utáni fotókból, ahol a kurátor megjegyzi, hogy az eredeti, rasszista képaláírásokat nem változtatták meg a történelmi hűség kedvéért. Kap egy külön vitrint II. János Pál pápa, pontosabban azok a bulvárlapok, amik címlapon hozták a róla készült utolsó felvételeket a halála napján.

És ami egy különlegesen német ügy: amikor Baader-Meinhof nyugatnémet szélsőbaloldali terroristacsoport bebörtönzött tagjai 1977. október 18-án egyszerre, összehangoltan követtek el öngyilkosságot, a helyszínelők képei kiszivárogtak a Stern-magazinnak. Láthatjuk az eredeti Stern-cikkeket, de elkészült egy hatalmas album is a helyszínelők összes fotójából. Ezeket mi is lapozgathatjuk, de nem az összes kép szerepel benne: ami a boncolásnál készült, és túl durva lenne, azok helyén csak egy leírás áll.

Megrázóak, persze, de ezek a történelmi példák ismertek, sőt, párnak magyar megfelelői is vannak, elég csak a Fenyő-gyilkosságra, vagy az Aranykéz utcai robbantásra gondolni, amikor egy-egy brutális haláleset beszivárgott a bulvársajtóba. A Das Letzte Bild sokkal érdekesebb akkor, amikor tényleg a művészet felől közelíti meg a témát. Walter Schels sorozata 2004-ből, a Noch Mal Leben kétféleképpen örökíti meg a modelljeit: amikor megérkeztek a kórházba, és miután meghaltak. A halál nem válogatott, az idős nyugdíjastól kezdve a kisfiúig minden korosztály képviselteti magát a képeken, amik azokra a vicces válogatásokra emlékeztetnek, amikor részegség (vagy éppen hosszútávfutás ) előtt/után fotózzák az alanyokat - csak itt éppen meghalnak. Andres Serrano a kilencvenes évek elején fotózta a hullaház holttesteit, minden képhez odaírva, hogy mi volt a halál oka, patkányméregtől kezdve a gyerekabúzusig. A hatalmasra felnagyított, majdnem vallásos festményekre emlékeztető képeit nagyon megrázóak, még úgy is, hogy a halál okának általában semmi nyoma nincs a portrékon, vagy a szereplő testrészeken.

Ezekben az esetekben a művészek a halállal, és annak megmagyarázhatatlanságával és megfoghatatlanságával foglalkoznak, de a Das Letzte Bild utolsó fázisában eljutunk oda, amikor a saját traumájukat dolgozzák fel. A Der Tod Ist Ein Irrtum (A halál egy hiba) projektben Brigitta Maria Mayer és a nála idősebb Heiner Müller polaroidokon örökítették meg a kapcsolatukat, ezek a polaroidok pedig olyan súlyosan sűrítenek össze egy komplett sorsot, hogy egyszerűen nehéz rájuk nézni. Nagyjából 50 képen láthatjuk, ahogy Mayer és Müller élvezik a szerelmet, a nő teherbe esik, a kislányuk megszületik, Müller megbetegszik, kórházba kerül, műtik, majd egy koporsóban látjuk utoljára. Mindenféle magyarázat nélkül annyira erős gyűjtemény, hogy el kellett rángatnom előle saját magam.

És legalább ennyire megrázó Erik Kessels projektje, amit először nem is lehet érteni, hiszen csak egy darabjaira szedett Fiat Topolinót látunk a kiállítótér közepén, pár arról készült fotóval. Egy pár mondatos szövegtől lesz az egész egy gyomorszorító: Kessels édesapja évekig restaurálta az olasz autót, élete vágya volt befejezni, de a munka közben stroke-ot kapott, amitől lebénult, és beszélni sem tudott. A restaurálás félbemaradt, az életmű darabokra tört. Vagyis darabokban maradt, valahogy úgy, ahogy az igazi, félig felújított autót a fia elhelyezte a terem közepén.

A Das Letzte Bild azért képes belefutni hatalmas közhelyekbe is, ilyen például a kijáratot szegélyező kollázssorozat, amiken a német Thomas Hirschhom szupermodellek fotóira és divatanyagaira ráragasztott brutális, groteszk, és gyomorforgató képeket különböző háborúk darabokra szakadt áldozataival. A szándék egyértelmű, párhuzamba állítani a szétesett végtagokat és felhasadt koponyákat azzal, hogy bezzeg a tehetős nyugaton minden rendben van, és nem is akarnak ezzel az egésszel foglalkozni. Hirschhom mondanivalóját némileg tompítja, hogy az installációja mellett éppen a partra sodort szír kisfiúról és Szíriáról szóló híradások mennek ismételve.

A Das Letzte Bild több pontján is azt éreztem, hogy ez a világ legnyomasztóbb kiállítása, egy abszolút fekete doboz, amiben egyszerűen semmi sincsen, ami kirántson ebből az érzésből. Nincsen irónia, nincs groteszk humor, nincs szépelgés, nincsen semmi, csak az érzés, hogy Európa és Amerika viszonya a halálhoz (a kiállítás kiemeli, hogy csak ezzel a két kontinenssel foglalkozik, ezért nem tud teljesen átfogó lenni) még mindig a voyeurizmus, az erkölcsösség és a megbotránkozás metszetében áll. Nagyon remélem, hogy a Das Letzte Bild eljut valamilyen formában Magyarországra is, hogy ez emberek aztán erről beszélgessenek az utcán.

A Das Letzte Bild március 9-ig látogatható a berlini C/O Berlinben.

(Borítókép: Family Plot, 2018. Fotó: Nan Goldin / Marian Goodman Gallery, New York/Paris / Last Image / C/O Berlin)