Tápos élmények a Zeg 8931-es gépesített lövészdandárban

Zalaegerszegre a vonatút négy és fél órás volt az 1980-as évek végén, ma nem tudom, mennyi. Ezt akkor tapasztaltam meg életemben először, amikor egy bevonulási cédulával a zsebemben nekiindultam, hogy szolgálatra jelentkezzem a zalaegerszegi laktanyában. Mivel viszonylag későn értem oda, az addig hallott befogadási horrortörténettel (kétperces jéghideg zuhany, majd csípős bolhapor) nem nagyon találkoztam, egy „A kenyér élet, ne pazarold” tábla alatt vártam a soromra, zsíros szafaládé mellett a legénységi étkezdében. Így kezdődött majdnem 11 hónapos ismerkedésem a várossal.

A helyőrség első lépcsős laktanyaként funkcionált, ami azt jelentette, hogy bármelyik pillanatban bevethető egységeivel folyamatos készültségben állt. Ez elvileg sokkal nagyobb szigort jelentett, mint egy átlagos laktanyánál, és a permanens szolgálat miatt nehezebb volt eltávozást is kapni. 1988-ban még semmit sem lehetett érezni a közelgő rendszerváltás előszeléből, a kiképzés alatt a 22-es olasz hegyivadászszázad volt a képzelt ellenség, az elhárítás sorra próbálta beszervezni a leendő ügynököket, és 1989. március 15-ére tömegoszlató gyakorlatozással készültek. A kék melegítősök voltak a tüntetők, az oszlatóék elején a csőrös Csepel platóján vízágyú, mögötte gumibotpörgető sorkatonák. Máig rejtély, mit gondoltak a jórészt leendő egyetemistákból álló társaság bevethetőségéről mondjuk valamelyik lánchídi csatában.

A városból az alapkiképzés alatt csak a bútorgyár melletti utat láttuk, ugyanis az 1-es számú gyakorlótér, a „birtok” a laktanyától mintegy 10 kilométerre húzódott,

Idővel, eskütétel után, ki lehetett menni a várossal ismerkedni. A kurvák a templomnál vannak, a határőrlaktanya felé, világosított fel a szakaszparancsnokunk, de én egyet sem láttam egy év alatt, de más katonatársam sem nagyon. A zalaegerszegieket strasszernek csúfolták a laktanyában, mint ahogy a nyírségieket tirpáknak. Azt tudni kell, hogy az állományt az előfelvettek mellett jórészt szabolcsi és Baranya megyeiekkel töltették fel, nagyjából minden körletre jutott egy-két volt sittes is, csak hogy érezzük a törődést. A századszintünkön volt olyan időszak, amikor az egyik körletben két, egykor a tököli börtönben cellatárs rab a legnagyobb egyetértésben terrorizálta a maradék 15 előfelvett bölcsészt.

A laktanya közelében a Napfény vendéglő volt kénytelen legjobban állni a sarat, ez egy tipikus lakótelepi betonkockában üzemelt, és lakodalmas zenekarral fogadta az eltávról visszautazó bakákat, akik a kaszárnya előtt még betértek egy kicsit mulatni. Ezeknek a mulatozásoknak gyakran tömegverekedés lett a vége. Én egyszer merészkedtem oda, de akkor Lukács honvéd, aki szintén Tökölön szocializálódott, arra akart rávenni, hogy kérjek neki egy számot a zenekartól, azt hiszem, a Szerelemvonatot. Persze én erre nem voltam hajlandó, mire Lukács megragadott a nyakamnál, és majdnem lefejelt. A Napfényt innentől kerültem.

Mivel haza nem nagyon engedtek, de kimaradást viszonylag könnyű volt szerezni, jobb híján a város utcáit róttuk esténként vagy hétvégén. A második időszakban az egyik egerszegi katonatársunk apja kibulizta, hogy néhányan kijárkáljunk a sajtgyárba dolgozni. Ez maga volt a kánaán, hétköznap délutánonként lenyomtunk egy 8 órás műszakot, civil környezetben, és még zuhanyozni is tudtunk. A laktanyában ugyanis fa- és széntüzelésű kályhákkal fűtöttünk, meleg víz nélküli vizesblokkot használtunk, aminek a törött ablaka miatt a zuhanyzórész és a külső csapok befagytak. Lehetett még használni a közös dandárfürdőt, ahol egyetlenegy nagy karral szabályozták az 50-60 zuhanyrózsából kifolyó víz hőfokát, annak megfelelően, hogy ki kiabált hangosabban, és közben az egymásról lefolyt vízben tocsogtunk bokáig, na erről gyorsan leszokott az ember. Reggel ugyan pont úgy szívattak bent, mint a többieket, de ebéd után rohantunk a sajtgyárba. Kezdetben parmezán sajtokat kellett tisztítani: miután a kiszáradt sajtokat egy különleges sajtmosógépben felpuhították, héjukat egy sajtesztergagéppel leesztergálták, nekünk meg életlen, törött késekkel kellett a bent maradt penészpöttyöket kivágni. Még mindig tele van a kezem hegekkel, de még mindig jobban jártam, mint Pankesz, a pankaszi cigánygyerek, aki civil főnökösdit játszott felettünk, de gyorsan lerombolta a maradék tekintélyét, amikor a zsíros sajtkorongon megcsúszó késsel kikanyarintott az orrcimpájából egy darabot.

A Flamingó bárban ünnepeltük meg a sajtgyári karrierünk kezdőnapját, fél liter vörösbort ittam meg három Flamingó-koktéllal – na, a koktél nem hiányzott. Valószínűleg sikerült éjjel összehánynom a századszint két használható budijából az egyiket, reggel meg zúgó fejjel hallgathattam a permanens anyázásokat. A Flamingó bárról később elterjedt, hogy szombat éjjelenként belsősöknek sztriptízt tartanak, de erről empirikusan nem sikerült megbizonyosodnom.

A sajtgyár melletti Reininghaus sörözőben is gyakran megfordultunk zsoldosztás után, nagyon finom bablevest lehetett kapni. Születésnapomon elkapott a civil ruhás elhárítás, hogy nem vigyázz lépésben, tisztelegve haladtunk el a Lenin-szobor előtt, de a jeles napra (1989. 03. 19.) való tekintettel elengedtek.

A város képe nyomasztó emlékként is előjön, néhány őrtoronyból ráláttunk a közeli lakótelepre, főleg az éjjeli váltásban volt ez kegyetlen érzés, amikor azt számolta az ember, mikor telik le egy óra, hogy egy sportszelettel megjutalmazza magát. Őrségbe egyébként nem lehetett elvileg kivinni semmit, persze ezt senki sem tartotta be, és a pihenőidőben könnyen összecserélődtek a gázálarctáskák, így esett meg, hogy a tisztek által is ismerten funkcionális analfabéta Tóka honvéd a Róma nagy jellemei című könyvvel bukott meg. A laktanyától 20 km-re a lőszerraktárnál is kellett őrséget adni, a külső őrségbe beosztottakat meg azzal riogatták, hogy a pózvai elmegyógyintézet egyik megszökött ápoltja egyszer átvágta a 10-es őr nyakát.

A második időszak vége felé eléggé felbátorodtunk, a bazitai tévétornyot például úgy tudtam megnézni, hogy egy másik katonatársam hamisította meg a kimenő könyvemet, és a 10-es őrtorony őrségében szívó haverommal simán kilógtunk az amúgy katonák számára tiltott Hegyközségi borozóba, amely jó érzékkel a kerítés túloldalán üzemelt. A legendák szerint egy csapóajtót építettek a pult alá a bakáknak, hogy el tudjanak bújni, ha jön a katonai rendészet. A környékbeli falvakban már nem voltak ilyen szívélyesek a bakákkal, főként amikor Bagarol körlettársam egy cimborájával ketten a laktanyából kiszökve szétverték az egész bagodi bált.

Ami még megmaradt bennem, a rohadt sok varjú, amik ott károgtak az ember feje felett a novemberi ködben a reggeli sorakozók alatt, a varjakat a laktanyában strasszerpapagájnak csúfolták. És persze az egerszegi vasútállomás, ahol sajnálkozva néztük az igazán hírhedt laktanyába, Lentibe tovább utazó sorstársainkat, ugyanis az Zegnél is volt lejjebb. És a felhőtlen érzés, amikor kiálltam stoppolni a vasúti felüljáró után a Keszthely felé vezető útra, hogy a Balaton mellett végigstoppolgatva hazajussak. Igaz, ez nem sikerült mindig tökéletesre, egyszer a Siófok melletti rokonoktól kapott alufóliába csavart üveges forralt bort szopogatva, hóviharban gyalogoltam el Tamásitól Simontornyáig, félcipőben, útközben csak két stoppoló katonával találkozva.

A bevonulásunk huszadik évfordulóján visszamentünk nosztalgiázni. A laktanya nagy részét megkapta egy főiskola, a 2. zászlóalj volt épületében kollégium üzemel, csak azért is ott laktunk. A fogdaépület még áll, a rácsokkal együtt. Az alakulótér is, az étkezdében ugyanúgy ott lógnak az idétlen feliratok. Az egykori sporttelepet, az úgynevezett Sportkombinátot viszont benőtték a fák, a kapuja a felirattal úgy bukkant fel a susnyásban, mint a Szabadságszobor a klasszikus Majmok bolygója filmben.

Bodolai László az Index jogásza, a lapot birtokló alapítvány tulajdonosa. Írását a Mi Vidékünk zalai projektje ihlette.