Cipőt a múzeumból!

A Mi Vidékünk projektje Zala után Vas megyében folytatódik.

Történeti lábbelik gyűjteménye? Ilyen az országban csak Vas megyében van! A körmendi Dr. Batthyány-Strattmann László Múzeum Cipőtörténeti Gyűjteménye részben a mechanikai cipőgyártás kezdetei előtt, részben már gyári technológiával készült cipőkön, papucsokon, csizmákon keresztül eleveníti fel a nemzetközi és a hazai cipőtörténetet, és bemutat egy hagyományos suszterműhelyt is. 

Csak jó bőr legyen

A Batthyány-kastély első emeletén található Cipőtörténeti Gyűjtemény története 1931-ig nyúlik vissza. Ekkor alakult meg Budapesten a Magyar Bőripari Múzeum Egyesület – mesélte az Indexnek Vargáné Lóránt Andrea, az intézmény történész-múzeológusa és az állandó cipőkiállítás egyik rendezője. A magyar bőripart megteremtő és évtizedekig piacvezető újpesti gyárat igazgató Wolfner család egyik tagja állt az egyesület élére, amely mindent gyűjtött, „ami a bőrszakmával összefügg”.

A harmincas években már csaknem hétszáz darabos, bőrdarabokból, kézi szerszámokból, fényképekből és okmányokból álló gyűjtemény előbb a Magyar Műszaki Múzeum Mészáros utcai épületében kapott helyet, majd néhány éves raktári kényszerelfektetés után a Türr István utcában. A negyvenes években leginkább a haditermelésben használatos pótanyagokkal tudott csak gyarapodni, aztán már sehogyan sem: az összecsomagolt és az épület pincéjébe elhelyezett gyűjtemény teljesen megsemmisült Budapest ostroma idején.

1955-ben minisztériumi kezdeményezésre indult újra a bőripari emlékek gyűjtése, kezdetben a Cipőtervező Vállalat munkatársa, egy régi szakember, Várnai Imre irányításával. Amikor 1968-ban anyagi nehézségek miatt az új gyűjteményt a szombathelyi Sabaria Cipőgyárnak adták át, az átvételi leltárban 83 múzeumi értékű cipő, több mint 200 múzeumi tárgy, 225 könyv és számtalan, feldolgozatlan okmánycsomag szerepelt. Az anyag 1972 óta látogatható, előbb a szombathelyi cipőgyár területén, majd 1983 óta Körmenden – változó helyszíneken. Mostani helyére 2007-ben, a Sabaria bezárása után költözött.

A szegedi papucsnak nincsen párja

„Csak egy szó van még, amit a divatnál is inkább gyűlölök: a politika. Ez a két szó takarja a legtöbb hazugságot” – írta Jászai Mari a századfordulón. A topánviselés szerinte egyenesen orvosi kategória, melynek legsúlyosabb esetei a „lábszár formáját elundorító”, „az inakat meggyöngítő” magas sarokból és a szűkre szabásból születnek:

A tömérdek rosszkedv és keserves arckifejezésről, félénk, félszeg járásról, melyet a szűk cipő okoz, minek beszélni, azt mindenki tudja és a szenvedőt mindenki neveti.  A szűk cipő is hazugság akar lenni, de oly ostoba, hogy magán kívül senkit sem szed rá, aki él vele.

Így tulajdonképpen egyfajta dialógusnak is felfogható, hogy a Cipőtörténeti Gyűjtemény két ereklyéje, Erzsébet királyné valószínűleg az 1870-es években viselt elképesztő méretű, szűk, míderszerű cipője és Jászai Mari fehér, minden bizonnyal saját tervezésű színpadi topánja egymás mellé került.

A hímzett pillangókkal, búzakalásszal és virágokkal, gyöngyökkel díszített, bársonyból, szövetből, selyemből készített papucsállományt Dr. Talpai Emil szegedi gyűjtő adományozta a múzeumnak 1979-ben. A papucs oszmán-török örökség, ezért keleti mintára fordított varrással készült, azaz a talp visszájára varrták az ugyancsak visszájára fordított bőr felsőrészt, majd a lábbelit színére fordították. A „szegedi papucsnak nincs párja” nemcsak a város papucsnagyhatalmára utal, hanem arra is, hogy a jobb és bal talpforma nem különbözött egymástól, mindegy volt, melyik lábra húzták fel.  A szintén oszmán-török eredetű csizmával ugyanez volt a helyzet.

A 19. század végén és a 20. század elején használták azokat a magasszárú fűzős vagy gombolós cipőket, melyeknek a testen viselt fűzőhöz hasonlóan rengeteg gombját egy speciális eszközzel csatolták be. A női cipőknek akkoriban befelé dőlő, ívelt ún. Lajos vagy más néven Pompadour-sarka volt, amely XV. Lajos királyról vagy szeretőjéről, Madame Pompadourról kapta a nevét, és a napóleoni korszak lapos topánjai felé tett kitérő után az 1860-as évektől jött ismét divatba. 

A holdjáró vagy csótányroppantó az 1990-es években tarolt újra, csak nem volt olyan kifinomult, mint perzsa és indiai előfutára, a gyöngyházberakásos, magasított talpú tradicionális fürdőpapucs. Van még ékkövekkel díszített török bársonypapucs, amerikai mokaszin, leszorított lábra való kínai lótusz selyemcipő, és vannak céhes emlékek meg bőripari relikviák, például egy 1711-es, európai mércével is könyvritkaságnak számító cipőtörténeti értekezés.

A kiállítás utolsó két vitrine a közelmúlt cipőtörténetével és a Vas megyei cipőgyártással foglalkozik, melynek legfontosabb szereplője, az 1937 óta cipőgyárként is működő Szombathelyi Bőrgyár Rt., melynek évi termelése az aranykorban elérte a 6 millió párt is. A Sabaria, majd MARC néven futott üzem hosszú agónia után 2006-ban zárt be.

A Cipőtörténeti Gyűjtemény manapság postai úton gyarapszik, Lóránt Andrea azt mondja, a csomagban küldött cipőkből és a hozzájuk tartozó, levélben megírt történetekből lassan akár új kiállítás is készülhetne. Az anyag cipőtörténetben elfoglalt pozícióját jelzi, hogy nemrég Szeged, a papucsanyaváros tőlük kölcsönzött papucsokat, és népszerűsítésében a kortárs magyar líra is részt vesz.