Nem szült, akkor biztos önző

Miért kezdtél a női gyermektelenséggel foglalkozni? Honnan jött a könyv ötlete?

Személyes indíttatású volt, azért kezdett foglalkoztatni a kérdés, mert éreztem a társadalmi nyomást, hogy lassan családot alapítsak. De közben nekem – és a harminc és negyven év közötti barátaimnál is ezt látom – egyáltalán nem olyan evidens már, hogy mindenkinek ezt az utat kell járnia. Elkezdtem erről beszélgetni barátokkal, ismerősökkel, és rájöttem, hogy ez a kérdés nem csak engem foglalkoztat, és hogy a válasz messze nem olyan egyértelmű, mint a szüleink korában volt. Közben sokaknak van amiatt erős kisebbségi érzése – még azoknak is, akik próbálkoznak a gyerekvállalással, csak valamiért nem jön össze –, hogy a külvilágnak, a Magyarországon rendkívül erős társadalmi elvárásnak nem felelnek meg.

Hogy jutottál el azokhoz a nőkhöz, akik megszólalnak a könyvben?

Hólabdamódszerrel jutottam el az interjúalanyokig, vagyis egy ismerős ajánlott valakit, aki ajánlott egy újabb alanyt, és így tovább. Illetve megkerestem öt szakembert, akik különböző nézőpontokból világítják meg a témát.

Vannak köztük közismert emberek is. Nehéz volt rávenni őket, hogy beszéljenek arról, hogy miért nem lettek anyák?

A közismert emberek közül nagyon sokan visszautasítottak, de azok, akik végül igent mondtak, egyből belementek a beszélgetésbe. Megértem a visszautasítást, többen úgy indokolták, hogy még nem tartanak ott a saját történetükben, hogy elmeséljék. Még nem zárták le magukban, még nem dolgozták fel, és addig nem akarnak beszélni róla. Akik viszont vállalták, azok azt mondták, hogy nagyon örülnek, hogy végre készül egy ilyen könyv, mert látják a környezetükben, hogy mekkora nyomás van a nőkön emiatt, és mennyire nem áll ki azzal senki, hogy nincs gyereke, mert így alakult az élete vagy éppen így döntött.

Az a koncepció része volt, hogy a közismert nők névvel, a többiek viszont anonim módon beszéljenek?

Megkérdeztem mindenkit, hogy mit szeretne. Aki vállalta névvel, az úgy szerepel, aki nem, az álnevet kapott. Megértem, ha valaki nem szeretné, hogy a szomszédja mostantól ezen csámcsogjon. Ráadásul vannak olyan történetek, amelyekben az interjúalanyok szülei, volt vagy jelenlegi partnerei nem tűnnek fel túl jó színben. Vagy olyan esetek, ahol a partner most sem tud feltétlenül arról, hogy milyen érzések, gondolatok zajlanak a párjában.

Akikről szinte teljesen lepattantam, és név nélkül sem akartak beszélni erről, azok a hetven év felettiek. Ők még egy egészen más korban voltak szülőképes korúak, teljesen másképp élik meg ezt a témát, mint a fiatalabbak. Aki mégis vállalta a beszélgetést, egy 75 éves nő, elmondja, hogy elgondolkodott akkoriban, hogy vállaljon-e egyedül gyereket, de ez nagy szégyennek számított volna. Közben volt olyan nő a környezetében, aki bevállalta, és most már unokái vannak. Ő meg kicsit irigykedik rá emiatt.

Az előszóban azt írtad, hogy a könyvvel az empátiát szeretnéd növelni a gyermektelen nők iránt. Miben nyilvánul az empátia a hiánya?

A közbeszédben, a közszereplők nyilatkozataiban, a családtámogatásokban és így tovább. Nem szeretünk a mélyére nézni a dolgoknak, egyszerűbb címkézni. De ez a könyv talán segít belelátni abba, hogy milyen lehet a gyermektelen barátunk, kollégáink, családtagunk élete, mi lehet a sorsa mögött. Azon túl, hogy ráragasztjuk, hogy ha nem szült, akkor biztos önző, nem szereti a gyerekeket, vagy karrierista.

A könyvben megszólaló nők egy része szeretett volna gyereket, de egészségügyi, párkapcsolati okból nem jött össze. Mások viszont tudatosan döntöttek úgy, hogy nem lesznek anyák. Utóbbiak, gondolom, jóval elégedettebbek az életükkel.

Nem láttam ilyen különbséget, annyira személyiségfüggő, hogy ki milyen mélységben éli meg, milyen következtetéseket von le a történtekből. Talán annyi különbség volt, hogy a tudatosan gyermektelen interjúalanyok harcosabbak, lázadóbbak, nem akarnak azzal foglalkozni, hogy ki mit gondol róluk, vagy éppen kifejezetten meg akarják mutatni, hogy ők is élhetnek boldog és teljes életet.

Ugyanakkor visszaköszönő elem a könyvben, hogy a gyerektelenség miatt másodrendűnek, kevesebbnek érzik magukat az interjúalanyok a többi nőhöz képest.

Ez nagyon jellemző. Sokan említették, hogy a családjukban, munkahelyükön éreztetik velük, például utalgatnak arra, hogy sokkal jobban ráérnek, el tudnak vinni olyan feladatokat is, amiket a családosok nem. Az egész posztszocialista régióban ez az erősen családközpontú attitűd jellemző. Talán ezért lehet az is, hogy a tudatosan gyerektelenek közül is vannak, akik inkább egészségügyi okokra hivatkoznak, mert egyszerűbb ezt mondani, mint beleállni abba, hogy így döntöttek.

Szintén visszaköszönő elem, hogy akik akartak gyereket, az örökbefogadást olyan lehetetlennek érezték, hogy inkább bele sem kezdtek. Miért tűnt ez ennyire nehéznek nekik?

Ők főleg azok voltak, akik már sok mindenen keresztülmentek, voltak akár többször is lombikon, egészségügyi problémákkal küzdöttek, és lehet, hogy egyszerűen belefáradtak. Korban is már 40 felett jártak, úgy érezték, hogy ez is hátrány lenne az örökbefogadásnál. Mire a reprodukciós eljárásokat végigcsinálták, már az örökbefogadáshoz is túl idősnek érezték magukat. De volt azért olyan interjúalany is, aki szülni ugyan nem akar, de később szívesen örökbe fogadna egy gyereket.

Akik viszont egyáltalán nem akarnak gyereket, főleg a fiatalabbak, többször hangoztatták, hogy az anyákat fáradt, kizsigerelt, egyedül küzdő nőknek látják, és ők nem akarnak ilyenné válni.

Úgy élik meg, hogy ők egyedül is egészek, a párkapcsolatokról sem okvetlenül a hagyományos keretek között gondolkoznak. Náluk a mérleg egyik serpenyőjében az van, hogy most önállóan viszik az életüket, a karrierjüket, ezen a területen is tudnak alkotni, létrehozni valamit. A másik serpenyőben meg az van, hogy ha lenne egy gyerekük, akkor kiesnének a munkából, nehezen tudnának visszatérni, anyagi bizonytalanságba kerülnének. A fiatalabb, harmincas-negyvenes interjúalanyok közül meglepően sokan számoltak azzal, hogy mi van, ha egyedül maradnak a gyerekkel, ha az apa egy ponton kiszáll a képből.

Gyermektelen férfiakat nem akartál megkérdezni?

De, felmerült, mert ez is sokakat érint. De első körben a nőkre akartam koncentrálni, a kormány gyerekvállalásra buzdító üzenetei is a nőket célozzák meg. Talán emiatt is velük kezdtem el előbb foglalkozni.

Ha már a kormányzati üzeneteket említed, mit gondoltak az interjúalanyok arról, hogy ennyire hangsúlyos téma lett a gyerekvállalás, hogy adókedvezményekkel, hitellel segítik, hogy több gyerek szülessen?

Sokan mondták, hogy ezektől falra másznak. Hogy ők ugyanúgy adót fizetnek, ahogy a többi állampolgár. Nem tehetnek róla, hogy nem jön össze a gyerek, nem tehetnek róla, hogy még nem találtak megfelelő párt. De azok is, akik tudatosan gyerektelenek, úgy érezték, hogy diszkriminálják őket. Akadt olyan is, aki megjegyezte, hogy ha leszbikusként családot alapítana, a kedvezmények nagy részéből semmit nem kapna, csak azért, mert nem férfi-nő kapcsolatban élne. Többen említették ennek kapcsán, hogy ugyanakkor még állami keretek között is mennyire drága a lombikprogramban részt venni, nem is beszélve a magánútról.

Ha van a gyerektelenségnél is nagyobb tabu, akkor az az abortusz kérdése. A könyvben mégis többen névvel mesélik el az abortuszuk, abortuszaik történetét.

Egy interjúalanyom volt, akinél tudtam előre, hogy abortusza volt, mert ő koreográfusként ezt beleszőtte az előadásaiba is. De a többieknél valahogy olyan hangulat teremtődött beszélgetés közben, hogy őszintén elmesélték ezt is. Volt még egy ennél is nagyobb tabu, nem is sikerült olyan interjúalanyt találnom, aki beszélt volna róla, pedig minden követ megmozgattam. Olyan nőket kerestem, akik azért nem lettek anyák, mert sokáig szeretői státuszban voltak. Vagyis egy nős, családos férfival voltak kapcsolatban. Több ilyen nőről tudok, de még név nélkül sem akarta elmesélni senki. Mintha ez olyan bélyeg lenne rajtuk, amiről beszélni sem akarnak.

Közös minta, hogy a gyermektelen nők végül így vagy úgy, de valamilyen segítő szerepbe kerültek. Hogy alakulhattak ennyire hasonlóan a sorsok?

Szerintem ez az egyik legérdekesebb és legszebb dolog, ami kiderült az interjúkból. Hogyha gyerektelen valaki, az nem jelenti azt, hogy terméketlen is. Nagyon sokan segítenek családon belül, például a testvéreik gyerekeire vigyáznak, gondoskodnak róluk. Vagy az idős szülők gondozásában vesznek részt. Olyan is akadt, aki azt mesélte, hogy hamarosan munkahelyet vált, hogy több ideje legyen arra, hogy önkéntesként gyerekekkel foglalkozhasson. Meglepően sok az interjúalanyok a között a tanár, akik szintén segítenek, tudást adnak át a gyerekeknek. Néhányan közülük alkotó emberek, tehát valahogy mindenki termőre fordul.