Van egy falu, amelyik elvesztette a hegyét

Walesben a dombból hegy lett, Veszprémben fordítva: a Tapolcai-medencében fekvő vulkanikus eredetű Haláp-hegy hetven év bazaltbányászat után szinte elfogyott. Az alatta fekvő Zalahalápon régen nagy élet volt: az 1910-es évektől hetven éven át szinte mindenki a bányában dolgozott, de ma már kocsma sincs. A régi fotókat nézegetve látszik igazán, honnan indult a hegy a dombosodás felé.

Ahogy korábbi cikkünkben írtuk, a badacsonyi bányászat mérlege hatvan év alatt tizenkét millió tonna bazalt. Az évtizedekig tartó természetvédelmi lobbizás (melynek egyik korai élharcosa éppen a badacsonyi nyaralótulajdonos írófejedelem, Herczeg Ferenc volt a két háború között) ott végül sikeresnek bizonyult, a Haláp azonban nem volt ilyen szerencsés: a kőkitermelésnek köszönhetően elvesztette tömegének jelentős részét.

A 358 méteres Haláp a Tapolcai-medence tanúhegyeinek egyike. Tapolca körül összesen hét jellegzetes, kúpos formájú, vulkáni eredetű nagyobb hegy emelkedik ki a síkságból: a legmagasabb a Szent György-hegy, ezt követi a Gulács, a Csobánc, a Haláp, a Tóti-hegy, a Hajagos és a Hegyesdi-hegy. A közelben, de már a Balaton partján emelkedik a Badacsony, a szigligeti Várhegy és az Ábrahám-hegy, távolabb északra - ettől a csoporttól már elkülönülve - a Somló, a Kis-Somló és a Ság. Ezek a hegyek mindig is különleges helyet foglaltak el a környék életében, mindegyik külön világ volt, saját mikroklímával, az oldalára felkúszó művelési területekkel, kápolnákkal, várakkal és présházakkal. De nem mindegyik sorsa alakult egyformán:

A Haláp a régi térképek tanúsága szerint nagyon hasonló lehetett, mint a Badacsony: nagyjából a magassága feléig a hegyoldalon szőlőskertek voltak rengeteg apró présházzal, aztán egy erdős sáv következett, a meredek, magas bazaltkúp viszont évszázadokig értéktelen volt a környéken lakók számára.

Déry József a Turisták Lapjában 1911-ben megjelent cikkében leírja, milyen volt a hegytető eredetileg:

Az erdő éppen a tető széléig ér. A tető irdatlan vad bozóttal borított nagy fennsík. Fa nincs rajta, kivágták. [...] A hónaljig érő bozót közt itt-ott szabad terecskék is akadnak, melyeket sűrű virágdísz fed. Virág virág hátán, mi az alpi rétek színdús buja flórájára emlékeztet.

Az 1910-es évektől azonban minden megváltozott. A tanúhegyek bazaltjára hirtelen megnőtt az igény a rengeteg építkezés és utcakövezés miatt, és elkezdődött a bányászat, ami végül szabályosan eltüntette a hegy bazaltsapkájának közepét. A bányáról az első adat 1913-ból származik, akkor Luczenbacher Pál vállalkozóé volt, aki Szobon andezitet, Halápon bazaltot termelt ki, elsősorban vízépítéshez, útépítéshez és útburkoláshoz. (Meg is gazdagodott belőle rendesen, elég megnézni máig álló szobi kastélyát.)

1921-ben Földváry Miksa erdőfelügyelő már már arra hivatkozik egy cikkében, amit a Badacsony megmentése érdekében írt, hogy a halápi bazalt igen jó, könnyen faragható, szép kockakövet szolgáltat - vagyis a természeti csodának tartott Badacsony helyett javasolta a kevésbé szép környezetű másik hegy "elhasználását". Három évvel később azonban a Magyarság című lap már azzal érvelt - mai szemmel még inkább jogosan -, hogy a Balaton-felvidék tanúhegyei mint együttes képeznek pótolhatatlan értéket, ezért a bányászatot abba kell hagyni nemcsak a Badacsonyon, hanem a Halápon is, és helyette más bányákat javasolt. A korabeli sajtóban ettől kezdve visszatérően követelték a Haláp megmentését, 1929-ben a Nemzeti Újság megbocsáthatatlan és helyrehozhatatlan véteknek nevezte a hegy elpusztítását. Elhangzottak azonban ellenérvek is, mégpedig gazdasági jellegűek, mert a bányászat jobb életszínvonalat, iparosodást hozott az évszázadokig csak a földművelésből élő falvaknak. Halápon a fellendülés már nem ígéret, hanem beteljesedés, ez a falu mindent a bányának köszönhet, állapította meg ugyanekkor a Magyar Hírlap.

A sajtópolémia a kitermelést nem állította meg, és míg a Badacsonyért tovább folytatódott a természeti szépségeket szeretők harca, a Halápról az 1930-as évekre lemondtak: annyira le van hordva, hogy sokan a megmentésével még csak foglalkozni sem tartják érdemesnek, olvashatjuk 1939-ben.

A Halápi Bazaltkőbánya Rt-t a szocializmus bevezetése után államosították, és a kitermelés nem hogy csökkent volna, még nagyobb fokozatra váltott, miután 1954-ben a badacsonyi bánya végre bezárt, és a kieső mennyiséget pótolni kellett.

„Gyönyörű volt”– mondta a hegyről egy zalahalápi asszony, aki hatvanas évektől a kitermelés leállításáig a bányában dolgozott. Nem ő volt az első a családban, az apja felelt a kőrobbantásokért: lőmesterként dolgozott.

Néztük a hegyet, aztán lassan, nagy füsttel megmozdult az egész

– mesélte a detonációkról.

A nyolcvanas években a Halápról még mindig szállítottak anyagot a ferihegyi repülőtér építéséhez. Helyét végül az uzsai kőbánya vette át az évtized végén.

Zalahalápon a bányászkolónia, az út menti elhagyott bányaépület-maradványok mutatják a régi idők nyomait. Az akkor még valóban hegyre emlékeztető Halápról érdekes fotókat találtunk a Fortepanon, melyeket a zalahalápi gyökerű Vojnich Erzsébettel nézegettünk végig.

A festőművész dédapja, Rónay Pál az 1900-as évek eleje óta élt a ma is álló, kiskastélynak nevezett épületben (melyhez egykor gyönyörű park tartozott alléval és több mint száz éves hegyi mamutfenyőkkel). Rónay a környék gazdasági életének meghatározó személyisége lett: egyesületek, gazdakörök tagja, aki szeszgyárat is létesített a faluban. A birtok irányítását a családi hagyomány szerint valamikor a húszas években lánya vette át: Rónay Mária elvált első férjétől, Vojnich Tibortól és a keszthelyi villából visszaköltözött Zalahalápra. A családnak az 1924-ben alapított Zalahalápi Bazaltbánya Rt-ben is volt részesedése.

„Nagymama nem volt kiképezve egy nagybirtok vezetésére, de a válás után autodidakta módon megtanulta. Hajnalban kelt, eligazította az embereket, egész nap jött-ment, bújta a könyveket. Nem tudom, mennyire szerették vagy nem szerették, de mindenen rajta tartotta a szemét, az biztos. Galamblelkű nő volt, de kemény asszony”– mesélte az unoka.

A Fortepanon látható fotókat Rónay Mária fia, az akkoriban pesti műegyetemista Vojnich Pál készítette. A későbbi gépészmérnök és egyetemi tanár akkoriban kezdett vitorlázó repülni, így előfordult, hogy vitorlázó kisgépével érkezett Halápra látogatóba.

1945 nyarán az Magyar Kommunista Párt zalahalápi szervezete pártcélokra lefoglalta a kiskastélyt, a családnak egy órája volt, hogy összepakoljanak, és Keszthelyre költözzenek a hamarosan társbérletesített villába. Rónay Mária akkori férje, az egykori pécsi pezsgőgyáros Littke Kálmán ezután hegesztőként dolgozott az államosított bányában egészen a hatvanas években bekövetkezett haláláig.

A Haláp-hegy tetejére (már ami maradt belőle) fel lehet sétálni, a község központjából kanyarodó úton egy darabon autóval mehetünk, utána gyalogút vezet. A hegylábi szőlők ma is megvannak, a présházak mára jórészt nyaralókká alakultak át. A tetőn, ahonnan még ma is szép kilátás nyílik, tanösvényt alakítottak ki, miután 2018-ban a hajdani bánya 34 hektáros területét helyi védettségű természetvédelmi övezetté nyilvánították a területen található ritka növény és állatfajok, valamint a bányászat során felszínre került geológiai érdekességek miatt.

(Borítókép: A Haláp-hegy maradéka. Fotó: Bődey János / Index)