Bence
18 °C
32 °C
Index - In English In English Eng

Szembetalálkozni önmagunkkal borzongató érzés

902A1557
2019.08.12. 22:51

A Fortepan fényképeit nézegetve az embert gyakran elfogja egy kicsit szomorkás érzés: milyen kár, hogy sokszor csak maguk a fotók maradtak meg, de azt már nem lehet tudni, hogy kik vannak rajtuk. Jó szemű emberek sokszor akár egy régi portálból is meg tudják mondani, hogy egy fotó hol készült – de a megörökített emberek azonosítása többnyire lehetetlen, ha egyszer ez az információ elveszett.

Kivéve, ha ők maguk jelentkeznek. Mert előfordul, hogy valaki felismeri magát egy fényképen, és a történetét megírja a Fortepannak.

A Magyar Nemzeti Galéria kiállításán négy olyan fénykép látható, amelynek szereplői nemcsak jelentkeztek a szerkesztőknél, hanem a tárlat kurátorával is szívesen leültek beszélgetni egy júliusi Borszerda alkalmából - és odaálltak az őket ábrázoló felvételek mellé.

Tarik Demirkan és az első magyar kerekesszékes kosárcsapat

Ferenczi Gábor barátjaként írom ezeket a sorokat, ismeretlenül. Tarik Demirkan vagyok, a lenti kép, legjobbján. :) Persze most a képhez képest harminc-valahány évvel idősebb. Nagyon megörültem a képnek, ahogy Gábor barátomtól kaptam és azonnal megkerestem a többi képet is. Fantasztikus meglepetés. Ez már tényleg történelem. Ez a kép az első magyar kerekes székes kosárlabdacsapat tagjait örökítette meg. Épp akkor alakult a csapat. Még a spéci ’szekerek’ sem voltak. A képeket elküldtem a srácoknak is, gondolhatja, milyen volt az öröm:) Szóval köszönet az időutazásért! És köszönjük főleg Urbán Tamásnak!” (a Fortepanhoz írt levél részlete, 2017)

Tarik Demirkan 1978-ban érkezett Magyarországra, hogy az akkori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen tanuljon. Az egyetemen ő volt az egyetlen török, ráadásul kerekesszékes is. Érdekes volt számára az ország hermetikus zártsága, ahol az emberek folyton rácsodálkoztak a származására, mert a törököket akkoriban még csak a történelemkönyvekből és az Egri csillagokból ismerték. Barátságos országra emlékszik, ahol az etnikai, vallási különbségek nem domináltak, nem ezek mentén alakult a politikai közbeszéd.

A fotót Urbán Tamás készítette 1985-ben egy iskola tornatermében. Akkoriban indult Magyarországon a kerekesszékes kosárlabda: a sokáig egyedüli magyar csapatnak a környező baráti országokba kellett utaznia, ha meccset akart játszani. Ahogy terjedt a híre, úgy lettek egyre többen. Abban az időben a kerekesszékesek még kevésbé voltak láthatóak, nehezebb volt a mindennapi életük, talán ez lehetett érdekes a fotósnak, aki többször foglalkozott a társadalom peremére szorultakkal, tippelt Tarik Demirkan. A beszélgetés során kiderült, hogy Urbán Tamás a dohányzás témájához keresett embereket, ennek során keveredett az Országos Rehabilitációs Intézetbe és találkozott az egyik kerekes kosarassal.

Tarik emlékszik a fotózásra, de a képeket sosem látták, és a sorsukról nem tudtak egészen 2017-ig. A fotón szereplő csapattársak közül szinte mindegyikkel máig tartják a kapcsolatot, és a sport is megmaradt az életükben.

A fotó: Fortepan 125642

Kőszegi Anna újságot olvasva fedezte fel addig ismeretlen családi képét

Az ’1952. Normafa (adományozó: Gyöngyi)’ fotón szembetalálkoztam a szüleimmel, saját magammal, és a központi helyen húzódzkodó unokanővéremmel, Gyöngyivel. Fantasztikus élmény volt! Nem tudom, hogy került az Ön birtokába a fotó – bár vannak sejtéseim –, de nem ezért írok. Feltételezésem szerint Ön, mint régi fotók gyűjtője, szívesen fogadná a birtokomban lévő sok-sok fekete-fehér fotót az 1920-as évektől 1944-ig. Miután édesapám író, újságíró volt, édesanyám pedig grafikus, ismert írókról, művészekről is vannak régi fotóim. Tekintettel arra, hogy nincsenek utódaim, örülnék, ha ezek a fényképek értő kezekbe kerülnének, mert idegenek kezében csak lom és szemét lesz belőlük.” (a Fortepanhoz írt levél részlete, 2017)

Kőszegi Anna, a fotón szereplő kislány a Nők Lapját lapozgatva találta szembe magát a családtagjaival. Többször is vissza kellett lapoznia, annyira megdöbbentő volt a szembesülés, annál is inkább, mert ez a kép sosem volt meg az otthoni albumban.  „Ma már sokadszor látom, nem először vagyok itt a kiállításon sem, és még mindig valami egészen megrázó és felemelő. Főleg, amikor a megnyitóra jöttem, és szembetaláltam magam a bejáratnál a szüleimmel, egyszerűen elképesztő”– idézte fel Anna, aki nem emlékszik a fotózásra, de a rendszeres normafai kirándulásokra igen.

Kőszegi Imre, a szemüveges férfi a képről, tizennyolc évesen kezdte a lapcsinálást Szombathelyen, és két évvel később már a fővárosban újságíróskodott, előbb Az Estnél, majd a Magyar Nemzetnél. Közben népszerű regényeket fordított angolból és németből. 1945 után a Szabad Szónál és a Világnál dolgozott, regényei jelentek meg elsősorban történelmi témákban. A Rákosi-korszak őt is elhallgattatta, csak négerként, más neve alatt fordíthatott. 1954-től jelenhetett meg ismét, akkor már főleg ifjúsági regényeket írt és tovább fordított egészen 1995-ös haláláig.

A fényképezőgépet az unokanővér férje, dr. Silbersdorff László tartotta, aki a műegyetem közlekedéstudományi karán tanított, majd dékán lett. A kép több elképesztően érdekes felvétellel együtt Gyöngyi adományozónév alatt szerepel a Fortepanon (ide kattintva végignézheti a hagyatékot), Kőszegi Anna fotóiba pedig itt lapozhat bele.

A fotó: Fortepan 1996

Gabányiék háromszor csodálkoztak rá a Fortepanra

Csodálatos dolog a Fortepan. Egyszer csak megtaláltam a régi családi üzletünket a régi családi házzal együtt. Még a dédanyám, Götzler Izsóné (Izraelné), Neumann Debóra alapította Újpesten a fűzőboltot, azután később a lánya vitte tovább a háború után, mert Debóra nem jött vissza Auschwitzból. Mire én megszülettem, már nem volt meg az üzlet, és Manyóka (Margit) is nyugdíjas volt, és emlékek se nagyon voltak a házról. Aztán egyszer csak kinyitottam a Fortepant és ott volt az üzlet, és Manyóka a cégtáblán.” (a Fortepanhoz írt levél részlete, 2018)

A családja történetét kutató Gabányi Panka az újpesti címre keresett rá, ahogyan azt a legtöbb Fortepant böngésző is teszi. A fotót a Fővárosi Tanács városrendezési és építészeti osztálya készítette 1961-ben; a várostörténeti szempontból rendkívül értékes és izgalmas archívumot a Budapest Főváros Levéltára őrzi, melyből csaknem kétezer kép itt szabadon hozzáférhető. Götzleréknek egyébként nemcsak az üzlete volt a ma is álló Árpád út 62.-ben, hanem a család lakása is.

Pankának nem ez volt az első Fortepan-rácsodálkozása. Amikor a Fortepan telefonos alkalmazása, a környéken készült fotókat kiválasztó és mellé a mai képet újragyártó ForteGO app elindult, Panka színházba menet éppen ezen bogarászott, amikor számára is teljesen váratlanul édesapja gyerekkori, Király utcai fotójára bukkant.

Gabányi András, a fotón szereplő kisfiú elmondta, hogy a család adta annak idején a képet a Fortepannak. Arra, hogy hol készült, nem emlékezett már: a megfejtői fórum nyomozta ki, hogy András a Rumbach Sebestyén és a Király utca sarkán állt a negyvenes évek végén. A fórum tagjai azok, akik a leglehetetlenebb, legkisebb részletekből is beazonosítják a fotó készítésének helyét és idejét, ebben az esetben a háttérben látható hirdetések vezettek a megfejtéshez. Gabányi András azóta Schiffer Pál hagyatékában is felfedezte magát, amikor a rendező mellett segédoperatőrként dolgozott az egyik filmben.

A fotó: Fortepan 102074 és Fortepan 54982

Hegyesi Gabriella sem tudja, mit keresett a titokzatos bicikli a műhelyben

Ma este úgy gondoltam, hogy ha nem is mind az 1500, de legalább néhány száz képet megnézek ebből a válogatásból. Az első 25 képből azt hiszem, legalább 20-at megjelöltem, letöltöttem, mert nagyon tetszett, mikor az 148121 számú képhez jutottam, akkor kirázott a hideg, mivel az apai nagyapámat láttam viszont, egy olyan képen, ami nincs a családunk tulajdonában. Szóval nagyon szépen köszönöm a Fortepan csapatának ezt a ma esti borzongást. Amennyiben érdekes lehet a fénykép további beazonosításához, akkor az alábbi információkat szeretném megosztani Önökkel: a kép a Budapest, Ferenc körút 26. alatti kárpitosüzletben készülhetett, mivel a nagyapámnak – Hegyesi Józsefnek – itt volt kárpitosüzlete (melyet az apjától örökölt és a fiának adott át). Az üzlet 1896-tól prosperált, de sajnos apám 2006-ban már nem tudott megélni ebből a tevékenységből, ezért mint kárpitosüzlet megszűnt létezni. De az már egy 21. századi történet.” (a Fortepanhoz írt levél részlete, 2018)

A Balla Demeter Kossuth-díjas fotós hagyatékában szerepelő kép egy Ferenc körúti, kevesebb mint negyven négyzetméteres műhelyben készült. Csak gyerekként tűnt nagynak, mondja Gabriella. Az első harmada volt az üzlet, mögötte a függönnyel leválasztott műhely, ahol két-három ember dolgozott. A helyszűke miatt falra akasztott kampókra kerültek a bútorok, na meg egy gumi nélküli bicikli – ami annál is furcsább, hiszen Hegyesiék a negyedik emeleten laktak, a nagyapának a munkába járáshoz biztosan nem kellett. A helyiség ma is a családé, de a háromgenerációs kárpitosüzletnek (mint rengeteg másiknak a Ferencvárosban) betett a rendszerváltás.

A fotó: Fortepan 148121

A Fortepan 110 ezer képéből 200 kiemelkedő fotót és 16, a képekhez tartozó történetet mutat be a Minden múlt a múltam című kiállítás, amely meghosszabbítva 2019. szeptember 29-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában.