Frida Kahlo apja nem volt magyar, de ettől még a fotói izgalmasak

Apámat festettem, Wilhelm Kahlót, aki magyar-német származású fotóművész, nagy formátumú, intelligens és nemes lény, hatvan éven át bátran küzdött az epilepsziával, soha nem adta fel, hogy dolgozzon, és harcolt Hitler ellen. Tiszteletére lánya, Frida Kahlo

Így írt Frida Kahlo, a 20. század emblematikus festőnője édesapjáról, Carl Wilhelm Kahlóról (vagyis későbbi nevén Guillermo Kahlóról) egy róla készült képre. Pedig a fotóművész nem volt magyar származású, mint ahogy nem volt zsidó sem, ahogy Frida időnként állította, bár a művészettörténet sokáig tényként fogadta el Frida közléseit. 2005-ben azonban két német kutató Fridas Vater című könyvükben bebizonyították, hogy a Kahlo család a 16. századig visszamenőleg csak evangélikus német gyökerekkel rendelkezik, ősei mesteremberek, katonák, mézeskalácssütő mesterek és gátőrök voltak Pforzheim közelében. Hogy miért gondolta mégis így a festő, nem tudni, de talán az is közrejátszhatott benne, hogy élete egyik legnagyobb szerelme egy magyar fotós volt: Nickolas Muray, vagyis Mandl Miklós.

Annak sincs nyoma, hogy Guillermo bárhogyan is küzdött volna Hitler ellen, és nem is igazán világos, ezt hogyan tehette volna meg a távoli Mexikóból, ahol 1941-ben bekövetkezett haláláig élt.

Ami viszont kétségtelen, az a fenti sorokból is áradó tisztelet és szeretet, amit Frida az apja iránt érzett. Guillermo Kahlo neve itt Magyarországon nem sokat mond, pedig Mexikóban majdnem olyan ikonnak számít, mint a lánya. A Műcsarnok nemrég megnyílt kiállítása ezen a hazai ismeretlenségen szeretne változtatni azzal, hogy bemutatja Guillermo Kahlo több tucatnyi fotóját a Frida országa - Guillermo Kahlo mexikói fotográfiái című kiállításán, nem sokkal azután, hogy Frida festményeinek volt egy nagyszabású kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában.

A tárlat a mexikói Ricardo B. Salinas Pliego Collection egyedülálló Kahlo-fotóanyagából válogatott.

A fotók többsége inkább egy olyan időutazásra visz, amelyen bejárhatjuk Mexikót az 1900-as évek első három évtizedében. Kahlót ugyanis elsősorban Mexikó építészete érdekelte, egyrészről az ország többféle hagyományból táplálkozó építészeti öröksége, másfelől azok a monumentális építkezések, amik éppen ekkoriban zajlottak Mexikóban. Ezeket örökítette meg részletgazdag, okosan komponált képeken.

Wilhelm Kahlo, egy pforzheimi ékszerész fia alig húszévesen,1891-ben érkezett meg Mexikóba. Először eladóként dolgozott, közben családot alapított, első felesége azonban a harmadik gyerekük születésekor, 1897-ben meghalt. Kahlo újranősült, ez a házasság hozta be az életébe a fényképezést, és ebből a kapcsolatból született negyedik gyerekként Frida is 1907-ben. Az após, Antonio Calderón egy fényképész szalont vezetett, Guillermo állítólag tőle tanult meg fotózni. Először folyóiratok számára készített építészeti témájú fotókat, aztán a Casa Boker áruház építéséről készült felvételeivel megtörtént a nagy áttörés. Ezt a nagyszabású építkezést három éven keresztül dokumentálta 1898 és 1900 között, 80 fényképen. Az építtető egy német üzletember volt, valószínűleg nem véletlenül kapta adta a megbízást egy fiatal honfitársának - viszont a sorozatnak köszönhető Guillermo elismert építészeti fotós lett.

vagy magáncégektől, például egy vas-, és acélipari vállalattól, hogy a munkafolyamatokat, a náluk gyártott vasszerkezetekkel zajló építkezéseket fotózza. Guillermo Kahlo fáradhatatlan volt: számtalanszor utazta be az országot több száz templomot, kolostort, erődöt, emlékművet fotózott le, melyek jelentős részét ekkor örökítették meg először. Így váltak mindenki számára láthatóvá, így emelkedhettek ki az ismeretlenségből. 1904-ben jelent meg legismertebb műve, egy Mexikóvárost 50 fényképen bemutató album.

Sok fotó megszületésének részese volt Frida is, akinek művészetére nagy hatással volt apja fényképészműhelyének világa, Guillermo látványkomponálási módja. Együtt is járták az országot, ahogy a kiállítás kurátora, Medve Mihály fogalmaz, az apa-lánya kapcsolaton túl “két művész egymást segítő, bensőséges kapcsolata” volt közöttük. Erre utal az is, hogy Frida halála után özvegye, Diego Rivera azt kérte, hogy a Frida hamvait tartalmazó urnát a mexikóvárosi lakásmúzeumukban, a „Kék Házban” Guillermo Kahlo portréja mellé függesszék.

Bár Kahlo nem volt magyar származású, a kiállítás nem maradt magyar vonatkozás nélkül. Maróti Géza, a szecesszió egyik legnagyobb magyar építész-iparművésze ugyanis olyan sikerrel szerepelt 1906-ban a milánói világkiállításon, hogy az épülő mexikóvárosi Szépművészeti Palota (Palacio de Bellas Artes) olasz tervezője meghívta, hogy alkossa meg az enteriőröket. Így Maróti készíthette el a hatalmas nézőtéri üvegmennyezetét és világhírű színpadi üvegfüggönyt, a színpad fölötti mozaik pedig Maróti és a Körösfői-Kriesch Aladár közös alkotása, amit szignáltak is. Guillermo Kahlo ezt a palotát éppen úgy megörökítette, ahogy Mexikó számos más jelentős épületét. Furcsa ugyanakkor, hogy a szuggesztív és nagy formátumú embernek tartott Maróti és a világon egyedülálló üvegkép valahogy elkerülte Guillermo Kahlo figyelmét, legalábbis róluk nincsen fotó a gyűjteményben. Úgy látszik, hogy több mint száz év után is bőven akadnak magyarázatra szoruló legendák, félreértések, rejtélyek a Kahlo család életművében. 

(A Frida országa - Guillermo Kahlo mexikói fotográfiái kiállítás szeptember 22-ig látható a Műcsarnok Kamaratermében.)

(Borítókép: Huszti István / Index)