A legjobb társasjáték a koronavírus idején

Az elmúlt hetekben kiderült, hogy az egyre jobban közeledő koronavírusra nem csak úgy reagálnak az emberek, hogy bespájzolják az összes lóbabkonzervet a boltból, hanem elkezdenek halálos vírusokról szóló filmeket nézni. De mi van akkor, ha valaki inkább egy játékban akarja kipróbálni, hogy milyen átélni egy kiterjedt és veszélyes járványt?

Ha harcosabb természete és sok pénze van, akkor vehet egy konzolt, hozzá a Divison című lövöldözős játékot, vagy annak akár a legújabb kiegészítőjét is, de ha abban a szerencsés helyzetben van, hogy vannak barátai, akkor inkább visszanyúlnánk egy klasszikushoz, ami nem más, mint a Pandemic.

Egy korábbi társasos cikkünkben már ajánlottuk a Pandemicet, akkor azt írtuk róla, hogy az alapjáték arról szól, hogy van nem egy, hanem rögtön négy vírus, amik elkezdik körbefertőzni a világot. Mi pedig a játékostársainkkal együtt versenyt futunk az idővel, hogy körberepüljük a világot, időben eljussunk elég városba, kifejlesszük egy-egy vírus ellenszerét, végül beváltsuk őket, és megszerezzük az ellenszert mind a négyhez. 

A játékosok együtt vannak, ezért a lépéseiket közösen tervezhetik meg annak érdekében, hogy a végén magát a játéktáblát tudják legyőzni. A játék nagy részében egy térképen utazunk, kihasználjuk a karakterünk speciális képességeit, segítjük a másik mozgását, kártyákat cserélgetünk, mindezt annak érdekében, hogy minél kevesebb mozgásból és kevesebb kártya felhasználásával eljussunk a megfelelő helyszínekre, ott pedig megtaláljuk egy-egy adott vírus ellenszerét. 

Csakhogy eközben folyamatosan fertőznek a vírusok, egyre több városba jutnak el, sőt, egy idő után egy-egy városban már egyszerre két-vagy háromféle vírust kell visszaszorítanunk.

A játék menete többnyire így néz ki:

• Nem állunk valami jól.
• Még rosszabbul állunk.
• Végre megvan egy-két ellenszer.
• Van remény.
• Nem, mégsincs.

Ezután elpusztul a világ, de ez arra jó, hogy egyből újrakezdjük a játékot, mert majd most biztosan új karakterkártyákat kapunk, még jobban összedolgozunk, és még közelebb jutunk a célhoz. És van, hogy tényleg csak egy lépésen múlik a győzelem.

A játékban hiába van sok kártya, attól még nem a vakszerencsére épít: a körök során a kártyák folyamatos megismerése, újrakeverése alapján nagyjából be tudjuk lőni, hogy merre mozog majd a vírus, melyik városok lehetnek veszélyben, mire kell felkészülnünk.

De miért vettük elő most megint ezt a 2008-as játékot?

Egyrészt azért, mert azóta is az egyik legfeszesebb kooperatív társasjáték, aminek ráadásul számtalan mutációja, kiegészítője, sőt, egy sokkal durvább egyszer használatos, úgynevezett legacy-verziója is készült. Szóval még ha valakinek ismerős is az alapjáték (ami valószínűleg jó pár társasrajongóra igaz), azoknak is készültek a Pandemic-előtagot megtartva hasonló mechanikájú játékok. Ezekben lehet a vírusfejlesztésre koncentrálni, négy helyett ötfősre bővíteni a csapatot, új karaktereket kipróbálni, vagy épp Róma bukását, esetleg Cthulhu felemelkedését megakadályozni.

A másik oka pedig az, hogy most, amikor a civil lakosság is szembesül azzal, milyen kemény, vagy sokszor lehetetlen dolog megállítani egy járványt, kiderült, hogy a Pandemic milyen jól tükrözi ennek a küzdelemnek a nehézségeit. 

Ebben a játékban súlya van a döntéseinknek

Jó, persze, csak a legrosszabb játékokban nincs, de a Pandemicben tényleg nagyon kell vigyáznunk minden egyes körben. Főleg azért, mert itt nem fogjuk egyből látni a negatív következményeket, hanem négy kör múlva fogunk rájönni, hogy rossz helyen hoztuk létre azt a karantént.

El kell döntenünk, hogy beáldozunk városokat, vagy megpróbáljuk egyenlően féken tartani a vírusok terjedését? Érdemes-e most ellőnünk a legjobb kártyáinkat, vagy tartogassuk a játék végére, amikor igazán nagy a baj? Hasonló kérdésekkel van tele minden egyes kör már a játék elejétől kezdve – és akkor képzeljük el, milyen a profibbaknak szánt Pandemic Legacy, ahol a játék készítői szerint szabályosan szét is kell tépni a felhasznált kártyák egy részét (de még így is annyi muníció van benne, hogy egytucatnyi estén át lehet vele játszani).

Vagy megállítod az elején, vagy elengeded

Azt a mindennapokban is látott nagyon egyszerű szabályt, miszerint minél többen vannak a vírushordozók, annál nehezebb kordában tartani őket, a játék gyilkos módon modellezi le. Ha a játék során egy városban már sokadszor üti fel a fejét a vírus, az átterjed a szomszédos nagyvárosokba – ami nem azt akarja modellezni, hogy a túl sok vírus nem fér el a városban, hanem hogy minél több vírushordozó van, azokat annál nehezebb lesz kordában tartani. Nem lehetetlen, de csak azzal megy el egy játékos teljes köre, hogy színes vírusjelölőket szedjen le valamelyik nagyvárosról.

Egy idő után pedig a játékos is inkább bedobja a gyeplőt a lovak közé, és csendben elmormolja magában, hogy 

Milánó elveszett.

Tartsd magad a szerepedhez!

A győzelem érdekében az egyik legnehezebb dolog, hogy alázatosnak kell lenni. Nem az egyéni siker számít, hanem a közös győzelem, mindent annak kell alárendelni, hogy mire kötelez a szerepünk, miben vagyunk jók, miben vagyunk bénák. Van többek közt karanténspecialista, aki kordában tartja a vírus terjedését, és van kutató, aki a legnagyobb segítség az ellenszer feltalálásában. Ha pedig mi vagyunk az egyik leghasznosabb karakterrel, a diszpécserrel, akkor el kell fogadnunk, hogy nekünk az a szerepünk, hogy mások figurájának a mozgatásával rengeteg értékes lépést spóroljunk meg a többieknek, de mi valószínűleg egyszer sem leszünk hős vírusirtók. 

És ha mindenki odafigyel, teszi a dolgát és igyekszik kihozni a legjobbat a saját helyzetéből, akkor még van is esély nyerni. De azért az elején arra készüljünk, hogy meg fogunk halni.