Salamon
10 °C
14 °C
Index - In English In English Eng

A filmrendező, aki szerint mindenki kislányokkal szeretne szexelni

GettyImages-635966475
2020.03.23. 10:54
Sokak szerint eleget bűnhődött már, mások tüntetnek ellene: Roman Polanski nemierőszak-ügye a filmrendező újabb díjazása miatt megint előtérbe került. De mi történt pontosan egy 13 éves kislány és Polanski között?

Bravó, éljen a pedofília!

Ezt kiabálva vonult ki február végén a legnagyobb francia filmdíj, „a francia Oscar”, a César-díj gálájáról a saját gyerekkori zaklatásáról nemrég beszámoló színésznő, Adèle Haenel és rendezője, Céline Sciamma, miután a rendezőt hosszú ideje kitüntetésekkel elhalmozó francia filmakadémia Roman Polanskinak adta a legjobb rendező díját a Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy című filmért. Eközben odakint, az utcán annyian tüntettek Polanski 12 jelölése ellen, hogy a rendőrségnek könnygázt is be kellett vetnie.

De rajtuk kívül alig találni olyan művészt a filmszakmában, aki korábban nyilvánosan felszólalt volna Polanski ellen (olyat annál többet, aki a védelmébe vette, vagy aki egyenesen petíciókat írt alá az érdekében), ami meglepő lehet annak fényében, hogy Woody Allent eközben milyen élesen támadják a #metoo-mozgalom megjelenése óta. Allentől egyre több színész határolódik el, annak ellenére, hogy gyermekmolesztálási ügye sokkal kevésbé egyértelmű, és a hatóság is lezárta az eljárást bizonyítékok hiányában.

Polanski viszont évtizedek óta köztiszteletnek örvend. Pedig az ő ügyében a tények nagy részét maga Polanski sem tagadja, egy másik részét a bíróságon bizonyították, és ezekhez képest csak egészen kis horderejű részletekben van vita. A körülményeket lehet elemezni, de a tények ezek:

Roman Polanski, a sikeres rendező 1977-ben leitatott és bedrogozott egy 13 éves kislányt, majd ellenkezése ellenére orálisan, vaginálisan és análisan közösült vele. Amikor pedig az ügy tárgyalása során megtudta, hogy a bíró börtönbüntetést tervez kiszabni rá, megszökött az Egyesült Államokból, és azóta sem volt hajlandó az igazságszolgáltatás elé állni.

Mindez nem spekuláció, nem egy ellenérdekelt fél vádja, hanem részben Polanski saját vallomása, részben a hatósági eljárás által megállapított valóság. Amit a körülmények ismerete a legtöbb esetben nemhogy nem árnyal, hanem még súlyosabbnak mutat.

Hitlertől Mansonig

Mentségnek nevezni nem lehet, de tény, hogy Roman Polanski olyan súlyos traumákat élt át, amilyeneket a legtöbben még csak elképzelni se tudnának. Párizsban élő lengyel zsidó családja már Roman négyéves korában meghozta a lehető legszerencsétlenebb döntést: 1937-ben visszaköltöztek Krakkóba, amit két évvel később megszálltak a nácik. A család a gettóba került, ahol Polanski borzalmas dolgok szemtanúja lett, egyszer a nácik a szeme láttára lőttek hátba egy idős asszonyt, aki nem bírta tartani a tempót, és térdre esett. A fiú azt is végignézte, ahogy apját Mauthausenbe viszik; bár Ryszard Polanski még szerencsésnek mondhatta magát, mert túlélte a koncentrációs tábort, terhes feleségét viszont Auschwitzban azonnal kivégezték. Romannak sikerült megszöknie a gettóból, és egy katolikus családnál húzta meg magát, de a túlélés nem volt egyszerű a náciktól hemzsegő országban; elmondása szerint volt, hogy a katonák „játékból” lőgyakorlati célpontnak használták.

Polanski életének második nagy tragédiája Hollywoodban történt, ahova első nagy filmsikerei, Oscar-jelölése és azután költözött, hogy 1968-ban feleségül vette Sharon Tate színésznőt. Igazi szerelmi házasság volt, akkori barátai szerint a melankolikus Polanski Tate mellett maradéktalanul és váratlanul boldoggá vált. 1969 augusztusában épp a következő filmjét készítette elő Londonban, amikor Charles Manson szektája betört a házukba, és brutálisan meggyilkolta a közös gyerekükkel nyolc és fél hónapos terhes Sharont és több, éppen ott tartózkodó barátjukat.

Polanski ezután rendezett egy annyira véres Macbeth-et, hogy arról nehéz volt nem vérben fürdő közös otthonukra asszociálni. Ráadásul a Manson-szektában az évtized szenzációját látó sajtó a gyilkosság után cseppet sem kímélte Polanskit, de nemcsak az ízléstelenségével és a tolakodásával, hanem azzal sem, hogy akadtak, akik meggyanúsították a gyilkossággal.

Nasty

Polanski következő évtizede, a negyvenedik születésnapja előtti és utáni évei saját visszaemlékezése alapján a féktelen kicsapongásról szóltak, amiben nem is lenne semmi meglepő, és úgy tűnik, akkoriban másoknak sem igazán szúrt szemet a dolog mikéntje. Polanski ugyanis 1984-es önéletrajzában azért magasztalta a svájci kisvárost, Gstaadot, ahová a tragédia után pihenni és felépülni vonult el, mert az iskolái miatt rengeteg volt ott a „friss pofijú fiatal lány”. Mint megjegyezte, „röpke, de gyógyító szerepet” játszottak az életében, bár nagy részüknek már elfelejtette a nevét. Azt írta róluk:

Mind tizenhat és tizenkilenc éves kor között voltak. Eljöttek a házamba, nem is feltétlenül azért, hogy szeretkezzünk – persze néhányan azért is –, hanem hogy rockzenét hallgassunk, üljünk a kandalló mellett, és beszélgessünk.

Még arról is írt, hogy sokszor az iskola elé ment értük az autójával, a lányok pedig, akik szerinte „ebben a korban szebbek, mint amilyenek valaha lesznek még”, egyenesen az osztályteremből érkeztek az ágyába. Minderről ő maga számol be kedélyesen Roman, by Polanski című könyvében.

Ugyanitt számol be arról a pajkos esetről is, amikor egy müncheni barátjával 1976-ban páros randevúra mentek, egy hotelszobában mindketten lefeküdtek alkalmi partnerükkel, majd miután a kielégült barát hazament, Polanski kézen fogta az ő partnerét, egy fotelben bóbiskoló lányt, behúzta a hálószobába, és ott hármasban újra közösültek egymással. Mint írja, az angolul nem nagyon beszélő lánynak a nevét se tudta, csak Nasty-ként emlegette (ami angolul a pajzán értelemben vett mocskosat jelenti).

A trófeaként ágyba vitt lány az akkor tizenöt éves Nastassja Kinski volt.

(Kinski később azt állította, nem volt viszonyuk egymással.)

Ilyen előzmények után igazán testhezálló feladat volt, hogy a Vogues Hommes magazin megbízta egy kamaszlányokról szóló fotósorozat elkészítésével. Polanski saját megfogalmazása szerint azt akarta bemutatni a képriporttal, hogy „valójában milyen szexik és kacérak a mai lányok”.

Mindenki azt akarja

Ehhez a sorozathoz ajánlották számára alanyként Samantha Gailey-t. A kislánnyal és az anyukájával Polanski 1977. február 13-án találkozott először; az anyuka – félve attól, hogy esetleg túl idős lenne a kislány Polanskinak – elmondta, hogy Samantha 13 éves. Polanski egy hét múlva vissza is jött az első fotózásra, és kivitte a lányt – a fények miatt – a szabadba. Az anyuka vallomása szerint ő is velük akart menni, de Polanski ezt megtiltotta, mondván, így természetesebben fog viselkedni a lány. Készített róla néhány képet, majd megkérte a kislányt, vegye le a pólóját.

Szép mellei voltak

– emlékszik vissza Polanski a memoárjában. Legalább ennyi, ha amúgy „semmi különösként” írta le a lány külsejét.

Március tizedikén jött el az újabb fotózás ideje. Polanski ekkor az épp sívakáción lévő Jack Nicholson házába vitte a lányt, ahol pezsgőt töltött neki és Nicholson házvezetőnőjének, majd fotózni kezdte, ahogy a lány iszik. „Egyre csak ittam a fotók miatt”, vallotta később Samantha. Polanski aztán a jacuzziban akart képeket készíteni a lányról, ekkor Samantha vallomása szerint egy adag quaalude nevű, akkoriban még legális partidrogot adott neki, amit a lány azért fogadott el végül, mert már részeg volt.

Polanski utasította, hogy vegye le a ruháit; a lány magán hagyta a fehérneműjét, de a férfi felszólította, hogy vegye le azt is, majd utánamászott a jacuzziba. A kislány ekkor azt mondta, haza kell mennie, mert az asztmája miatt nem érzi jól magát; ezzel csak indokot akart találni, valójában sosem volt asztmája. Még Polanski is elismeri a memoárban, hogy a lány haza akart menni, mert „hülye módon otthon felejtette a gyógyszerét”. Kimászott a jacuzziból, de Polanski azt kérte tőle, ne menjen haza. A lány bement a házba, és amikor a férfi követte, újra azt mondta, haza akar menni, de Polanski azt felelte, majd ő később hazaviszi, addig pedig feküdjön le a heverőre.

Samantha a bíróságon azt vallotta az ezután következőkről: miközben a drogtól és az italtól szédülve és kábán feküdt, a 44 éves férfi orálisan közösülni kezdett vele, ő pedig csak azt mondogatta közben, hogy „ne csináld, hagyd abba, ne csináld”, de fizikailag nem mert védekezni, mert félt a férfitól. Polanski ezután beléhatolt, majd arról érdeklődött, szed-e fogamzásgátlót és mikor volt a menzesze, de mivel a lány nem szedett tablettát és nem emlékezett az időpontra, Polanski azt mondta, akkor nem ejakulál a vaginájába, és análisan kezdett közösülni vele a tiltakozása ellenére.

Polanski ezzel szemben azt állítja: már a fotózás közben „erotikus feszültség” volt a gyerek és közte, az aktust gyengéd folyamatként írja le, és azzal indokolja: „Semmi kétség nem volt afelől, milyen tapasztalt és gátlástalan lány. Széttárta magát előttem, és beléhatoltam. Ő sem volt tartózkodó.” Bár következetesen „szeretkezésként” ír dologról, ez minden civilizált ország minden törvénye alapján kiemelten súlyos bűncselekmény, kiskorúval folytatott, automatikusan nemi erőszaknak minősülő közösülés. Ezt nyilván Polanski is tudta,mert megkérte a lányt, hogy ne beszéljen a dologról az anyukájának és a barátjának. Otthon viszont az anyukának feltűnt, milyen rossz állapotban van a lány, aki el is mondta, hogy kitalált magának egy asztmát, hogy eljöhessen végre.

A lány nem tett eleget a „kettőnk közös titkára” vonatkozó kérésnek, így hamarosan a rendőrség kopogtatott Polanskinál, bár az őt végül letartóztató nyomozó 2009-ben azt mondta a New Yorkernek – amely nagyon alapos cikkben ismerteti a tényeket és állításokat az ügyben –, hogy a felettesei úgy rendelkeztek, kutassa át Polanski hotelszobáját, de azért nem kell rögtön letartóztatni a híres rendezőt. A rendőr viszont ezzel nem értett egyet, és elmondása szerint rögtön bevitte Polanskit, akinél találkozásuk pillanatában is épp volt egy adag quaalude, és még a szobájában is találtak a szerből.

A rendőrőrsre vezető útról számolt be aztán Polanski egy későbbi, mára hírhedtté vált interjúban a következő szavakkal:

Már amikor a rendőrségre vittek a hotelből, erről beszéltek a rádióban… El se akartam hinni… Azt gondoltam, hamarosan felébredek. Rájöttem, hogy még ha megöltem volna valakit, az se lett volna ennyire vonzó téma a sajtó számára, érti? De a baszás, tudja, meg hát a fiatal lányok. A bírók is szeretnének fiatal lányokkal baszni. Az esküdtek is szeretnének fiatal lányokkal baszni – mindenki fiatal lányokat akar baszni!

Az már csak mellékszál, hogy Polanski jelenlegi feleségével, Emmanuele Seigner színésznővel is a nő 18 éves korában kezdett viszonyt.

42 nap

Több mint negyven évvel később már ahhoz is gyomor kell, hogy szembesüljünk azzal, hogyan is működtek akkoriban a bíróságok. A Polanski kamerájában talált, elő nem hívott képek, az anyuka és Polanski által is felelevenített, hamis asztmáról szóló történet, a tárgyi bizonyítékok, a piálós fotók, a megtalált drog és az orvosi vizsgálat mind egyértelművé tették, hogy mi történt, a bíróságot mégis olyasmik foglalkoztatták, miért nem volt szűz már Samantha (aki addigra már kétszer lefeküdt a 17 éves barátjával), és miért engedte az anyuka, hogy mindez megtörténjen.

Mindenesetre Polanskit megvádolták öt olyan vádponttal, amelyek fedték a valóságot, köztük azzal, hogy bedrogozott és megerőszakolt egy kiskorút. A bíróság ennek ellenére mégis alkut ajánlott a magát ártatlannak valló, körülrajongott sztárrendezőnek, aki élt is a lehetőséggel, és

bűnösnek vallotta magát mind közül a legkevésbé súlyos vádpontban, mindössze annyiban, hogy törvénytelenül aktust folytatott egy kiskorúval.

A többi vádpontot ezzel ejtették is, ami nagyjából olyan, mintha egy gyilkosnak azt ajánlanák, ugyan vallja már magát bűnösnek legalább testi sértésben, és ezzel le is van minden tudva.

Pedofília?

Mind a Polanski díja ellen tiltakozók, mind pedig a köznyelv némiképp hibásan használja a pedofília szót a rendező esetében. A pedofília ugyanis mind az American Psychiatric Association, mind a WHO szerint egy pszichiátriai betegség. A betegek pubertáskor előtti gyerekekhez vonzódnak szexuálisan, és nagy részük ettől szenved, de nem mind molesztál ténylegesen gyerekeket, és a kiskorúak ellen elkövetett szexuális bűncselekmények elkövetői sem mind pedofilok a kifejezés orvosi értelmében. (Lásd erről korábbi cikkünket.) Amiről Polanski esetében szó van, az szexuális erőszak, súlyosbító körülményként kiskorú ellen elkövetve.

A hírnév Polanskinak segített, az áldozatnak ártott. Mivel nemcsak a média tálalta az évtized szenzációjaként a pert, de még az ügyvédek és bírók is furcsán álltak hozzá – például még Laurence J. Rittenband bíró is sajtótájékoztatót tartott egy még folyó ügyről, ami merőben szokatlan volt –, így a szülők joggal próbálták óvni a lányt a részvételtől, már csak az olyan részletek miatt is, mint amikor kettévágták a bugyiját, hogy a vád és a védelem is megvizsgálhassa. Így az áldozat nézőpontja korántsem került annyira előtérbe, mint Polanskié.

Az alku miatt Polanski okkal reménykedhetett a lehető legkedvezőbb ítéletben, abban, hogy mindössze próbaidőre bocsátják – noha a kiskorú ellen elkövetett nemi erőszak miatt három év börtön járhatott volna (Kalifornia államban ma ez már 9-13 éves tétel), az összes vádpontért együtt pedig akár húsz évet is kaphatott volna. A bíró az ítélethirdetés előtt végül azt mondta az ügyvédeknek, először is elküldi Polanskit az állami börtönbe egy 90 napos „pszichiátriai állapotfelmérésre”, és ez után nem is lesz szükség több börtönben töltött időre. De ezt is csak azután, hogy Polanski előbb átruccan Európába, hogy a folyamatban lévő filmjének előkészítő munkálatai még véletlenül se akadjanak meg egy ilyen apró-cseprő ügy miatt – mert a bíró még ezt is engedélyezte.

A három év helyett kirótt három hónap helyett aztán végül 42 nap után kiengedték a börtönből Polanskit.

Pszichológiailag minden rendben találtak nála, a jelentés ódákat zengett a nagy művész intellektusáról. Csakhogy mire kijött, a bíró meggondolta magát – vagy mert elvakította a sztárper csillogása, vagy mert jobb belátásra tért; inkább az első verziót szokták igaznak tartani. Rittenband bíró az egyik újságban meglátott ugyanis egy fotót, amely Polanski börtön előtti európai kiruccanásán készült, és amelyen a rendező a müncheni Oktoberfesten nagy boldogan ölelgeti az őt körülvevő öt, feltűnően fiatal lányt egy kocsmában. És ez felbőszítette a bírót. Totálisan szakmaiatlan és etikátlan módon adott egy interjút egy pletykalap újságírójának, és beszélt az ügyvédekkel is: kiderült, hogy a próbaidő helyett mégiscsak jobbnak látná, ha Polanski leülné a kirótt 90-ből hátralévő 48 napot, aztán meg távozna az országból. (Hogy ezt pontosan hogy tervezte kivitelezni, azt nem tudni, mert bár Polanski valóban nem amerikai állampolgár, sőt zöldkártyája se volt, ettől még egy bírónak nincs ráhatása a bevándorlási ügyekre.)

Erre a hírre Polanski fogta magát, és az ítélethirdetés előtt mindössze néhány órával vett egy repülőjegyet, és Londonba, majd Párizsba menekült az igazságszolgáltatás elől.

Így elérte, hogy ne tudják törvényesen elítélni (miközben elszökni az ítélethirdetés elől önmagában is újabb bűncselekmény): az ítéletet 1978 óta nem hirdették ki.

Polanski cinizmusát, ostobaságát vagy romlottságát az is jelzi, hogy amikor 2010-ben, több mint három évtizeddel a szökése után először nyilvánosságra hozott egy szöveget az üggyel kapcsolatban, önmagát állította be szerencsétlen áldozatként, akit átvert és becsapott az igazságszolgáltatás, mert hát azt ígérték neki, hogy a 42 napjával minden el van intézve, erre rávertek volna még – nem a bűncselekményéért valójában járó éveket, hanem – 48 napot, és ez felháborító, így „jogossá teszi” a szökését, jelentette ki akkor. Mintha az igazságszolgáltatás a hisztis kisgyerek anyukája lenne, aki három gombóc csokifagyit ígért, de a cukrászdában mégis meggondolta magát: ha az alku során valóban el is hangzottak ígéretek, a bíró a hivatalos ítélethirdetés pillanatáig természetesen változtathat az álláspontján az újonnan megismert körülmények hatására. Polanski ennek a szövegnek azt a drámai címet adta:

Nem maradhatok tovább csendben! 

Polanski emellett egy 2008-as dokumentumfilm (Roman Polanski: Körözött és vágyott) állításaira is hivatkozott. Ebben David Wells ügyész azt állította: ő mutatta meg a bírónak a müncheni fotót, és ő beszélte rá, hogy mégiscsak statuáljon példát Polanskival, ami azt jelentené, hogy az ügyben hivatali visszaélés történt. Csakhogy hiába alapozta erre a 2010-es években a jogi stratégiáját Polanski, Wells nem sokkal a film bemutatója után bevallotta, hogy hazudott a dokumentumfilmben, hogy nagyobb szerepet tulajdonítson saját magának. De még ha igaz is lett volna: az ügy helytelen kezelése sem jelentené azt, hogy nem történt meg a nemi erőszak, és hogy ezért ne járhatott volna Polanskinak a 42 napnál akár súlyosabb büntetés.

Egy csodálatos ember

Hogy az ügy azóta sem évült el, annak az az oka, hogy Polanski bűnösnek vallotta magát a bíróság előtt: ez felülírja az elévülési szabályokat. A rendező azóta kínosan ügyel arra, hogy ne tegye be a lábát olyan országba, ahol szembesülnie kéne tettének következményével, és amely kiadná Amerikának. Egyszer történt ilyen mégis: 2009-ben a Zürichi Filmfesztiválra utazott, hogy életműdíjat vegyen át, de a reptéren a fesztivál limuzinsofőrje helyett a rendőrség várt rá, az 1978-ban, szökése után kiadott nemzetközi elfogatóparancs alapján.

Polanskit egy időre egy svájci börtönbe zárták, majd hatalmas, 1,3 milliárd forint értékű óvadék ellenében kiengedték, hogy házi őrizetben várjon a hatóságok döntésére, ugyanabban a Gstaadban lévő házában, ahol annak idején a tizenhat éves iskolás lányok megrontásának jótékony hatásait élvezte. A francia kultuszminiszter, Frédéric Mitterrand vehemens hangvételű levélben állt ki mellette, mondván, Polanskinak „nehéz élete volt”, és amúgy is „csodálatos ember”. Hasonlóképp rengeteg hollywoodi sztár is aláírt egy petíciót a védelmében, köztük Harvey Weinstein, Woody Allen, Martin Scorsese, Darren Aronofsky, David Lynch, Wes Anderson, Tilda Swinton és Pedro Almodóvar. 2010-ben, csaknem egy év után Svájc végül úgy döntött, mégsem adja ki Polanskit az Egyesült Államoknak, és szabadon engedték.

Arnold Schwarzenegger, aki akkor nem a Terminátor, hanem Kalifornia állam kormányzója volt, azt felelte arra a kérdésre, kegyelmet adna-e Polanskinak:

Ő egy tiszteletre méltó ember, és nagyra becsülöm a munkáit. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy őt is úgy kell kezelni, mint bárki mást. Ebben nem számít, hogy híres filmsztár, híres filmrendező vagy producer-e valaki.

A dolgok megtörténtek

És hogy mi történt mindeközben Polanski áldozatával? Samantha Gailey, aki ma már Samantha Geimer néven él, tíz évvel Polanski megfutamodása után, 1988-ban pert indított a rendező ellen, nemcsak az erőszak, de az érzelmi sérülések miatt is. Öt évvel később, 1993-ban Polanski belement, hogy sérelemdíjat fizessen neki – de ezt aztán nem tette meg. Egy 1996-os dokumentum szerint akkor 604 ezer dollárral tartozott a nőnek; az összeget, amelynek nagysága nem nyilvános, négy évvel a megegyezés után, 1997-ben fizette csak ki.

Szegény Polanski!

Népszerű álláspont, még az Indexnek nemrég interjút adó díjnyertes francia filmrendező, Olivier Assayas is arra hivatkozott, hogy ha formálisan nem is ítélték el, azért igenis megbűnhődött Polanski, hiszen az erőszak után „újra kellett építenie magát”, és soha nem rendezhette meg azokat a filmeket, amelyeket ünnepelt hollywoodi sztárként megrendezhetett volna. Ez azonban minimum véleményes állítás: Polanski a bírósági eljárás miatt az 1937-es Hurrikán című film remake-jének rendezői székéből bukott ki; ez az a film, amelyről biztosan kijelenthető, hogy elkészült volna, ha nincs a tárgyalás. Az eleve B kategóriás filmet végül más rendezte meg, és hatalmas bukás lett. Ezzel szemben Polanski Európában agyondíjazott filmeket rendezett, A zongoristáért pedig még a rég várt Oscar-díjat is megkapta, de már a Hurrikán „helyett” elkészült, 1979-es Tessért is rögtön újra jelölték.

Többen hivatkoznak arra, hogy már csak azért sem kéne Polanskit ennyi év után is „meghurcolni”, mert Geimer az utóbbi időben maga is többször kijelentette: szeretné lezárni az ügyet, és örülne, ha Polanski félelem nélkül visszatérhetne Amerikába. Ezt ugyanakkor mélységes cinizmus lenne valamiféle megbocsátásnak vagy rálegyintésnek értelmezni, mert Geimer motivációja egész más: felnőtt családanyaként azt szeretné, ha végre másról szólhatna az élete, mint arról, hogy egy nála harminc évvel idősebb férfi évtizedekkel ezelőtt áldozati szerepbe kényszerítette, majd magára hagyta a történtekkel.

Mert Polanski 2009-ig, harminckét évvel a nemi erőszak utánig semmilyen formában nem kért bocsánatot; akkor egy privát, nem ismert tartalmú bocsánatkérést küldött a nőnek, majd 2011-ben egy újabb dokumentumfilmben kért először bocsánatot nyilvánosan, az ilyen ügyekben szinte már megszokott, elkenős, mellébeszélős, felelősség-megosztós, bagatellizáló, rövidke kijelentésben:

[Samantha Geimer] kettős áldozat: az én áldozatom és a sajtó áldozata. Mindenki követ el hibákat, én is követtem el hibákat, a dolgok megtörténtek, és ezt sajnálom.

Hogy mindezek után jó vagy erkölcsös-e, hogy Polanski filmjei díjat kapnak, arra lehetetlen egyértelmű választ adni: egy művészeti alkotás nem feleltethető meg az alkotójának, és természetesen könnyen elképzelhető, hogy egy morálisan elítélendő művész nagyszerű műveket hoz létre, amelyeknek akár a mondanivalója is értékes. A díjak viszont a személynek is szólnak, egyéni ízlés és gyomor kérdése, hogy ezt mennyire tartjuk döntő szempontnak.

Az mindenesetre biztos, hogy Polanskit a filmes szakma elsöprő többsége feltétel nélkül piedesztálra emeli, és még a #metoo-mozgalom óta is alig támadják, bár az Oscar-díjakról döntő Amerikai Filmakadémia pár évtized után hirtelen rádöbbent, hogy erőszaktevő rejtőzik a soraik közt, és gyorsan kirúgták Polanskit.

Talán nem is a „meghurcolásra”, a negyven éve elmaradt büntetésre kellene helyezni a hangsúlyt, hanem a szembenézésre. Mert ha az áldozat soha nem kap elégtételt, az elkövető pedig semmit nem tesz és nem mond arról, hogy mégiscsak borzasztó, káros, elítélendő és megvetendő volt, amit tett, az rettenetesen rossz üzenetet közvetít.

Amíg ez így van, addig Roman Polanski napról napra újra erőszakot tesz nemcsak egy emberen, hanem az összes hasonló bűncselekmény összes néma áldozatán.

(Borítókép: Roman Polanski egy filmforgatáson. Fotó: Peter Turnley / Getty Images Hungary)

Ne maradjon le semmiről!

Soha nem látott fejlesztések, vagy hatalomátvétel?

Vannak, akiknek már nincsenek kérdéseik,
És vannak, akik az Indexet olvassák!
Támogasd te is a független újságírást, hogy ebben a nehéz helyzetben is tovább dolgozhassunk! Kattints ide!

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport