A pestistől A vörös halál álarcáig: ezeket olvassuk járvány idején

Albert Camus: A pestis (1947)

A pestis nem árul zsákbamacskát, már a címet olvasva tudjuk, hogy ez a regény miről fog szólni, és tényleg arról szól: egy pestisjárványról. Valószínűleg ennek, és nem az egzisztencialista irodalom iránt hirtelen fellángolt érdeklődésnek köszönhető, hogy már márciusban kifogyott az Amazon készlete a könyvből, és a Penguin kiadó reprintet jelentetett meg. Tavaly februárban A pestisből Nagy-Britanniában 226 példányt adtak el, idén a kiadó nyilatkozata szerint március első három hetében 2156 darabot, de jelentősen megnőttek az eladások Franciaországban és Olaszországban is. 

Habár a címben nincs semmi félrevezető, A pestis összetettebb és filozofikusabb mű annál, amire új olvasói valószínűleg számítanak. Magyarul több mint ötven évig csak az 1962-ben megjelent fordításban volt olvasható, de ezt a szörnyen rossz, elidegenítő hatású szöveget lehetőleg kerüljük el, és szerezzük be inkább a Jelenkor által tavaly megjelentett, Vargyas Zoltán-féle új fordítást, ami sokkal jobban sikerült.

A második világháború alatt íródott pestist az első perctől kezdve allegorikus regénynek tartották, amely valójában arról szól, hogyan élte át Franciaország az öt évig tartó náci megszállást. Mivel Camus a francia ellenállás közismert alakja volt, nem meglepő, hogy az 1947-es publikálást követően ez az értelmezés terjedt el, amit maga Camus is megerősített: A pestis "szándékaim szerint több értelmezési szinten olvasható, mindazonáltal nyilvánvalóan tartalmazza az európai ellenállási mozgalmak küzdelmét a nácizmus ellen".

Erről aztán könyvtárnyi irodalom született, viszont 2020-ban A pestis 

Merthogy a járvány, amely lesújt Oran városára, egy igazi, középkori csapás, bubópestis, mint a régi krónikákban, de a veszéllyel egy 20. századi társadalom próbál megküzdeni. Oran modern város villamosokkal és kávéházakkal, szállodákkal és focistadionnal, és bár földrajzilag Algériában van, nincs benne semmi egzotikus, bármelyik francia megyeszékhely lehetne. Camus-t manapság kritizálják is azért, mert az arabokat egy-két futó említéstől eltekintve teljesen kihagyta a regényből, de az algériai születésű író jobban ismerte bírálóinál a valóságot: az 1940-es években Oranban a külvárosoktól eltekintve szinte csak európaiak, franciák és spanyolok éltek. Camus sokszor hangsúlyozza ennek a városnak és a lakóinak az átlagosságát, nincsen bennük semmi különös – csupán az, hogy olyasmi szakad rájuk, amiről addig csak a történelemkönyvekben lehetett olvasni.

Április 16-án Bernard Rieux doktor a rendelőjéből kilépve, a lépcsőházban egy döglött patkányba botlott. Rá se hederített, odébb rúgta, és lement a lépcsőn. 

Így kezdődik az 1940-es évek fiktív orani pestisjárványának a leírása. Orant a valóságban egyáltalán nem sújtotta pestisjárvány, de Camus meglepő éleslátással rajzolta meg, hogyan reagálna bármely város egy ilyen – a koronavírusnál sokkal halálosabb betegség – felbukkanására a kezdeti tagadástól az egyre szigorúbb járványügyi intézkedéseken át egészen a rettenetes apátiáig. A pestist pont az teszi dermesztő olvasmánnyá, hogy nincs benne semmi túlzás, a külvilágtól elszigetelt városban még a közrend sem bomlik fel, nap mint nap megtelnek a vendéglátóhelyek, az emberek aggódnak, filozofálnak és reménykednek, és a halál aratása közben lefojtva, csendesebben megy tovább az élet. A stadionból, a hotelekből és a hivatalokból karanténszállás lesz a betegek elkülönített családtagjai számára, az orvosok és a civil önkéntesek megfeszített munkával küzdenek, egyesek csempészárukon nyerészkednek, és a temetéseket már csak különleges óvintézkedések mellett engedik megtartani.

A halottak nagy száma miatt a hatóságok idővel elrendelik, hogy minden holttestet krematóriumban kell elégetni, temetés nélkül. Hogy a holttesteket a városon kívüli égetőbe szállítsák, üzembe helyezik a megszüntetett tengerparti villamosjáratot:

A szerelvényeket a célnak megfelelően átalakították, a motor-, illetve pótkocsikból kiszedték az üléseket, a vonalat pedig a kemence felé irányították, úgyhogy most már az lett a végállomás. És nyár végén, sőt még az őszi esőzések idején is furcsa kísértetszerelvények csörömpöltek végig minden éjszaka a tenger felett.

Camus stílusára jellemző ez a pontos, szenvtelen leírás. A pestis azonban mélyen humanista könyv, hősei, mindenekelőtt Rieux doktor, derék emberek, akik a maguk helyén mindent megtesznek azért, hogy enyhítsék a csapást. Az orvost nem ingatja meg a felismerés, hogy tulajdonképpen tehetetlen a fertőzéssel szemben, és hogy a betegek közül szinte senkit nem tud megmenteni. A családok egy idő után gyilkosként tekintenek rá, hiszen járványkórházba küldi haldokló szeretteiket, ahol biztos halál vár rájuk, és ha történik is néhány gyógyulás, annak semmi köze az ellátáshoz vagy a megmentőként várt kísérleti szérumokhoz. A doktor mindezt tudja, mégsem adja át magát a kétségbeesésnek. Camus ideálja a csendes, pózmentes kötelességtudat: az egyetlen, amit kritikus helyzetben az ember tehet, hogy zokszó nélkül ellátja a dolgát. (zsuppán)

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején (1985)

“Az irodalom a legjobb játék, amit az emberek kicsúfolására valaha is feltaláltak” – vallotta a mágikus realizmus egyik legnagyobb alakja, az 1982-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Gabriel García Márquez, aki a Száz év magány után közel húsz évvel megjelent Szerelem a kolera idején című klasszikusában egy életen át tartó, ám elbénázottsága miatt csak hosszú évtizedek, több mint 53 év múlva beteljesedő szerelem történetét meséli el – pedig a körülmények kedvező együttállása esetén ez a két szerencsétlen akár egy életen át is együtt lehetne.

A mű szerencsére nem csinál titkot abból, hogy a szerelem valójában mekkora szívás (“a szerelemnél nincs nehezebb dolog ezen a világon”), az egyik legizgalmasabb gondolata pedig a szerelmi szenvedély betegséghez, egyenesen a városban tomboló kolerajárványhoz való hasonlítása. Hogy érezhetőek legyenek az arányok, végeztem egy villámkutatást: Márquez művében (legalábbis a két éve elhunyt Székács Vera 4-500 oldalas fordításában) picit kevesebb, mint ötvenszer szerepel a kolera szó, míg a járvány 21-szer, a szerelem viszont 125-ször!

A kolera első két hetében a temető dugig megtelt, és a templomokban sem maradt egyetlen szabad sírhely se, noha számos névtelen honatya szúette maradványait átköltöztették közös csontkamrába. A székesegyház a rosszul lezárt kripták kipárolgásától bűzlött, és csak három év múlva nyíltak meg újra a kapui, abban az időben, amikor Fermina Daza először látta meg közvetlen közelről Florentino Arizát az éjféli misén

– írja le a nagy találkozást a művében Márquez.

A szép Fermina azonban végül mégsem Florentinót választja, hanem a régi vágású, jobb partinak ígérkező Juvenal Urbino doktort, akinek családi érintettsége miatt a kolera a rögeszméje és egyben szakterülete lett. A két férfi szinte mindenben különbözik egymástól, egyetlen tényezőt leszámítva: mindketten ugyanazt a nőt szeretik. Fermina több mint fél évszázadon át hűséges felesége lesz a társadalmilag megbecsült, a vécécsészét ugyanakkor rendszeresen lepisilő orvosnak, miközben a bohém Florentino más nők karjaiban, néhány nemi betegséget összeszedve vigasztalódva vár Ferminára, aki idős korára végre megözvegyül.

Az 1880 és 1930 között játszódó történet feltételezhetően abban a kolumbiai kikötővárosban, Cartagenában játszódik, ahol Márquez 1948-ban az írói pályáját kezdte. 20 évesen költözött ide, hogy újságíróként dolgozzon az El Universal nevű helyi lapnál, miközben folytatta jogi tanulmányait. A 87 éves korában elhunyt kolumbiai írót 2014-es halála után ugyan Mexikóban temették el, ahol a hatvanas évek eleje óta élt, 2015-ben azonban végül megszületett a döntés, hogy hamvait hazaszállítsák, egyenesen Cartagenába. (kovács d.)

Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja (1927)

Az emberiség történetének egyik legtöbb halálos áldozatot követelő betegségét, a pestishez hasonló pusztítást végző fekete himlőt ugyan már az ókorban is ismerték, mégis csak az 1970-es évek végére sikerült felszámolni. A járvány évszázadokon keresztül tombolt a kontinenseken, minden negyedik áldozatát megölte, a legtöbb túlélőjét pedig megvakította – például a Himnusz szerzőjét, Kölcsey Ferencet is, igaz, ő viszonylag szerencsésnek mondható, hiszen “csak” a fél szeme világát veszítette el.

Bár a betegséget több mint negyven évvel ezelőtt megfékezték, mégsem vagyunk tőle teljes biztonságban, a hidegháború alatt ugyanis az Egyesült Államok és a Szovjetunió is rendesen bespájzolt a vírusból, amit biológiai fegyverként terveztek hasznosítani, a készletek felszámolása pedig – a jelenlegi ismeretek birtokában – korántsem biztos, hogy megtörtént.

Az viszont nagyon is biztos, hogy a fekete himlő egyik csúcsidőszakában, a 18. században a betegség mintegy 60 millió ember halálát okozhatta csak Európában. Az amerikai Thornton Wilder 1927-ben kiadott második regénye, a Pulitzer-díjas Szent Lajos király hídja is ekkor, bár egy kontinenssel arrébb, a gyarmati Peruban játszódik, ahol 1714. július 20-án Lima közelében leszakad egy régi függőhíd, az azon éppen átkelő öt ember, köztük egy gyerek, pedig a mélybe zuhanva életét veszti.

Thornton Wilder az ő élettörténetüket meséli el egy indiánokat térítő ferences barát hat évig tartó kutatómunkáján és töprengésein keresztül. A szerencsétlenséget végignéző barát – hogy a traumát feldolgozza – vaskos könyvet ír az öt halottról, ám a kötetet és a szerzőt eretnekké nyilvánítják, és nyilvánosan elégetik Lima főterén. A barát munkájának köszönhetően azonban kiderül, hogy az öt áldozat élete összekapcsolódik, méghozzá egy emberen keresztül, aki nem más, mint az egykor szebb napokat is látott színésznő, Camila Perichole, aki a kor betegségét, a fekete himlőt elkapva, ünnepelt szépségétől megfosztva rejtőzködik a világ elől.

Egyesek azt mondják, (…) hogy mi az isteneknek olyanok vagyunk, akár a legyek, melyeket kisgyermekek egy nyári napon agyoncsapnak, mások pedig velük ellentétben azt állítják, hogy a verébfinak se hullhat ki egyetlen tolla anélkül, hogy Isten ujja ne érintené

– írja súlyos gondolatokkal teli művében Wilder. Ezzel összecseng Szerb Antal értelmezése is, aki A világirodalom története című háromkötetes munkájában úgy fogalmazott: “Az öt ember egymásba fonódó története igazolja a Gondviselést: egyikük halála sem volt vak véletlen, mind az öten életük olyan pontjára értek, ahonnan nem volt tovább út, csak a halálba.”

A Szent Lajos király hídjáért nem véletlenül volt oda sokan mások mellett Sigmund Freud is, aki a művet “szokatlanul gyönyörűnek” nevezte, a magyar olvasóközönség számára pedig Kosztolányi Dezső fedezte fel (“olyan alkotás, írta, mely … érzéseket közöl, oly közvetlenül, hogy arcomon végigcsorog a könny”), és csodálata jeléül le is fordította Thornton Wilder remekművét. A regényből 2004-ben filmet is forgattak olyan híres színészekkel, mint Robert De Niro, Kathy Bates és Harvey Keitel, de ezt egyöntetűen utálták a kritikusok. (kovács d.)

Daniel Defoe: A londoni pestis (1722)

Az angol felvilágosodás nagyja, Daniel Defoe elsősorban hajótöröttes olvasmányáról, a Robinson Crusoeról ismert, holott az ifjúsági olvasmánnyá öregedett survivortörténet mellett valószínűleg a járványról szóló dokumentarista regény műfajának alapköveit is ő fektette le A londoni pestis című művével – mely később sok más irodalmi alkotást inspirált, például Camus is innen kölcsönözte A pestis című regényének mottóját.

A londoni pestist Defoe 1722-ben írta az 1665-ös nagy londoni pestisjárványról. 1665-ben az író maga még csak 5-6 éves volt, így a regény főként anekdotákból és valószínűleg családi elbeszélésekből állt össze: például a szöveg végén szereplő

Hatvanötben a döghalál

Londonban dúlt, s e rém

A sírba döntött százezert,

De élve maradtam én!

négysorost egy bizonyos H. F. írta, aki nagy valószínűséggel Defoe nagybátyja, Henry Foe lehetett. (Foe 1674-ben halt meg, így az ifjú Defoenak is mesélhetett, illetve valóban túlélte a járványt is). Defoe elbeszélője egy mélyen vallásos nyergesmester, aki “Isten akaratára és belátására” hivatkozva városában marad a londoni nagy bubópestisjárvány kitörése után. Az őt ért atrocitások, az általa látott és hallott történetek elmesélése körvonalazza a regény olvasójának szépen fokozatosan, hogyan néz ki egy ilyen időszak, amikor egy egész nagyvárost járvány és elzárás sújt, a fertőzés emberről emberre terjed. Persze Defoe regénye nem bármelyik időszakról szól, hanem a sajátjáról, és a barokk kori Anglia minden tekintetben messze van tőlünk, de ha a háromszáz éves könyvet egy globális pandémia közepén otthon ülve olvassa az ember, egészen frissnek hat.

Önmagában is érdekes korkép egy járvány idejéről például az, ahogy a hatalom megpróbálja elsumákolni a halottak számát, esetleg más betegségeknek beállítani a halálozási okokat, mindössze azért, hogy megelőzze a pánikot. Aztán Defoe beszélője mesélni kezd a lezárt házakról (ami az otthoni karanténnak felel meg), a fogyóeszköznek számító lovakról (ilyenek ma a maszkok), a járványon nyerészkedő, kamu gyógyszereket vagy az életben maradáshoz szükséges dolgokat drágábban áruló kereskedőkről, a hiánycikknek számító élelmiszerekről és arról, hogy nincs liszt, mert mindenki otthon süti a kenyerét — vagy esetleg a kocsmákat érintő korlátozásokról, miszerint:

Vendéglőkben, sörözőkben, kávéházakban és pincékben a féktelen ivászatokat szigorúan szemmel kell tartani, mert az ilyesmi a mostani időkben közönséges bűn, és amellett a pestis legfőbb terjesztője.

Ezt olvasva az ember kénytelen belátni, hogy sajnos több a hasonlóság a 17. század és a 21. század katasztrófája között, mint azt elsőre gondolná. Persze, nálunk nem a csillagjósok hódítanak és eddig még nem hallucinált egy nagyobb hívőcsoport sem járványhozó szellemeket házak tetejére, de lehet hogy ez is csak idő kérdése, mert a társadalmi mentalitás mintha nem nagyon változna. (mr)

Edgar Allan Poe: A vörös halál álarca (1842)

A vörös halál álarca egy egészen rövidke Poe-novella, csupán néhány oldal, a története egyszerű és kiszámítható, és valamitől mégis annyira nyugtalanító, hogy ha az ember egyszer is olvasta, soha nem felejti el. Én először kamaszként találkoztam vele egy antológiában, és azóta rendszertelenül eszembe jut néhány évente, pontosan úgy, mint egy visszatérő rémálom. Műfajilag nem valami előkelő írás ez, igazából olcsó gótikus horror, ami először a Graham's Magazine című népszerű philadelphiai életmódmagazinban jelent meg, ahol Poe akkoriban szerkesztőként és kritikusként dolgozott.

A novella egy pestisjárvány idején játszódik Itáliában, amit az emberek vörös halálnak neveznek, mivel a fertőzöttek testén és arcán először skarlátszín foltok jelennek meg, amit éles fájdalom, szédülés és végül vérzés követ a pórusokon keresztül – a halál mindössze fél óra alatt bekövetkezik. Ilyen betegség természetesen nincs a valóságban, ezzel a leírással Poe azonnal a fantázia világába helyezi át a sztorit, amit a főhős, Prospero herceg neve is erősít. Ez egyben irodalmi utalás is, hiszen Prospero Shakespeare A vihar című drámájának mitikus fejedelme, de irodalmi utalás az alaphelyzet is, amiben a herceg a járvány sújtotta országból összehívja udvarának ezer egészséges és jó kedélyű fiatal lovagját és hölgyét, és elvonul velük egy hajdani apátságból kialakított kastélyba, hogy elzárkózzanak a járvány elől. Hasonló Boccaccio Dekameronjának kerettörténete, ahol a nagy középkori pestisjárvány idején három fiatalember és hét lány vonul el egy elhagyott vidéki villába, hogy történetekkel szórakoztassák egymást a hosszú karantén alatt.

Prospero herceg és udvara tehát bezárkózik a mindennel bőségesen ellátott, érckapukkal védett apátságba, hogy a járványt lakomázva-mulatozva vészeljék át.

A herceg gondoskodott a szórakozás minden lehetőségéről. Voltak ott bohócok, rögtönzők és balett-táncosok, voltak muzsikusok, volt szépség és volt bor. Ez volt a falakon belül: ez és a biztonság. Kívül – a vörös halál.

Gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy a vörös halál nem sokáig marad kívül, hanem utat talál az apátságba.

A vörös halál maszkja látszólagos egyszerűsége mellett súlyosabb kérdéseket is felvet önmagunk mentéséről, az egészségesek és fiatalok önzéséről olyankor, amikor a gyengéket és betegeket könnyen elviszi a betegség, meg arról, hogy tudunk-e szigetek lenni egy felbomló világban, akármilyen gondos óvintézkedéseket is teszünk. Tipikusan az a novella, ami elveszi az olvasótól annak megnyugtató érzését, hogy amikor az ajtót magunk mögött kulcsra zártuk, azzal a betegséget is kívül rekesztettük a lakásunk falain. (zsuppán)

Borítókép: AFP Fotós: Ina Fassbender