Kossuth-díjas karmester: A közalkalmazott-törvény mindent tönkretesz

Semmilyen illúzióm nincs: biztos vagyok benne, hogy megszavazzák ezt a törvényt, de ezt akkor sem lehet szó nélkül hagyni

– mondja a Kossuth-, Liszt- és Prima Primissima-díjas érdemes művész, Kovács János, a Magyar Állami Operaház egykori első karmestere arról, hogy a kormány egy, a járvány közepén benyújtott törvényjavaslattal, minden szakmai egyeztetés nélkül megszüntetné a kulturális szférában dolgozók közalkalmazotti státuszát.

Ahogy arról beszámoltunk, az intézkedés nagyjából 20 ezer munkavállalót érint a könyvtárakban, levéltárakban, múzeumokban, egyes színházakban és zenekarokban. A változás november 1-jén lépne életbe, és eltörölné a bértáblát, amely alapján a közalkalmazottak az adott intézményben eltöltött idő és más szempontok szerint, sávosan kapják a fizetésüket, és azt a számos kedvezményt is, amely a közalkalmazottaknak jár szabadságoktól és a jubileumi jutalmaktól az utazási kedvezményekig. De legelsősorban a dolgozók kiemelt védelmét: könnyebb lesz kirúgni őket, kevesebb végkielégítést kapnak majd, és nem lesz kötelező új állást ajánlani nekik az előző helyett.

Fekete Péter államtitkár és az Indexnek is nyilatkozó L. Simon László szerint ugyanakkor a javaslat az intézményvezetőknek ad majd nagyobb szabadságot a bérezésben és a rosszul dolgozók elbocsátásában, és aki tisztességesen dolgozik, annak nincs mitől félnie. Egyes színházigazgatók pedig úgy vélik, a közalkalmazotti státusz „nyugdíjas állássá” tette a színházi munkát, és ezen segíthet az intézkedés. Erről és a szakszervezetek által felsorolt megannyi veszélyről korábbi cikkünkben részletesen írtunk.

Kovács János, a Magyar Rádió zenekarának állandó karmestere, a Tokiói Filharmonikusok első vendégkarmestere, a Bayreuthi Ünnepi Játékok korábbi zenei asszisztense ezzel az intézkedéssel kapcsolatban kereste meg az Indexet, hogy a Magyar Állami Operaház példáján keresztül, saját, 47 évnyi tapasztalata alapján elmondja a véleményét a tervezett intézkedésről, mondván: „Ez nem politikai, hanem kizárólag szakmai kérdés, én is így, semmilyen politikai oldalhoz sem csatlakozva szólalok meg, mert én nyugdíjasként megtehetem, nem úgy, mint azok, akik az állásukat féltik. Nem politikáról, hanem egyszerűen egy téves lépésről van szó.” Ráadásul, mint mondja, Kodály és Kocsis Zoltán halála óta nincs az országban olyan megkérdőjelezhetetlen tekintély, aki a szakmai tévedésekre úgy tudná felhívni a figyelmet, hogy arra mindenki odafigyeljen.

„A rendszerváltás előtti években néhány kompetens szakember méltatlankodásának adott hangot, mert az énekes szólisták között gyér számban, elenyésző kisebbségben ugyan, de előfordultak olyanok, akik már nem tudták azt nyújtani, amit felvételük idején, és őket »túlvédte« a közalkalmazotti jogrend: csak nagyon nehezen vagy sehogy sem lehetett megválni tőlük. Ezt viszont akkor még a szakmai nyugdíjjal humánusan lehetett rendezni.”

Kovács azt is felidézi, hogy az Operaházban évekkel ezelőtt, a társulati rendszer megszüntetésekor valamennyi énekes éves szerződést kapott az addigi állandó fizetés helyett, még a nyári hónapokra is; azóta a korrepetitorok státuszát is megszüntették. Így a legnagyobb részük elvesztette az egzisztenciáját, évi 3-10 fellépéssel. És bár maradt tizenöt-húsz művész, aki nagyon jól keresett, „de ők sincsenek biztonságban” – mondja Kovács, hozzátéve, nemrég viszont „örömteli fordulat volt, amikor Ókovács Szilveszter hároméves szerződést kínált egy társulatnyi énekesnek havi fizetésért.”

November elsejével viszont egy amúgy is nagyon stresszes szakmában dolgozó réteg biztos egzisztenciája megszűnik, az intézményvezetők pedig kontroll és fék nélküli teljhatalmat kapnak

– mondja a karmester. „Az államtitkár úr arról beszélt, hogy aki nem dolgozik elég jól, az kapjon kevesebb fizetést, vagy váljanak meg tőle. De ebben a szakmában ez nem így működik: a felvételt megelőző próbajáték és a próbaidő garantálja, hogy akit felvettek, az megfelel az intézmény színvonalának. Onnantól fogva nem kell mást tenni, mint a művésznek karbantartania önmagát, az intézménynek pedig biztosítani a munka feltételeit, de ha valaki mégis elereszti magát, azt mindig lehet figyelmeztetni, nem kell ehhez egy olyan törvény, amely mindent tönkretesz, és amely nemhogy csökkentené a stresszt egy olyan időszakban, amikor amúgy is mindenki az életéért küzd, hanem az egekbe szökik tőle. Igaz, két karmestertől is hallottam azt az irgalmatlan förtelmet, hogy »Nem baj az, ha fél a zenész«” – mondja Kovács János.

Egyébként is úgy gondolja, a közalkalmazotti státuszt sokan összekötik „egy csúf tévhittel”: hogy az nyugdíjas állásként elkényelmesítené a munkavállalókat, akik hátradőlve nem is végzik úgy a munkájukat, ahogyan kellene.

Bárki, akivel pályám során ezen a területen találkoztam, erre tette fel az életét, és gyerekkora óta arra készült, hogy énekesnek, balettművésznek vagy zenésznek álljon, most pedig ez az élete.

Ha bárki azt látja, hogy valaki mégsem dolgozik megfelelően, az azt jelenti, hogy számára ellehetetlenítették az értelmes munkát, munkaszervezéssel, infrastruktúrával vagy más körülményekkel: ezt orvosolni kell, vagy végső soron megkeresni a jogi lehetőséget arra, hogy elbúcsúzzanak tőle. Elenyésző kisebbség, aki ne szívvel-lélekkel, hanem csak a megélhetésért végezné a munkáját, és ezek nem idealista szavak: nemcsak az Operaházban töltött 47 évem tapasztalata alapján látom így, de vendégként az ország szinte az összes zenekarában megfordultam.”

Kovács János arról is beszél, nem igaz, hogy az intézményvezetők keze meg lett volna kötve a fizetések tekintetében, mert lehetőség van a mozgóbér alkalmazására, így viszont bármilyen indokra – akár épp a vírusra – hivatkozva is ki lehet majd rúgni bárkit. Úgy véli, a művészi területen lehetetlen a munka törvénykönyve szerint alkalmazni a munkavállalókat. „Egy énekes nem napi nyolc órát dolgozik, hanem jó esetben havi négyszer lép színpadra. De ezért irgalmatlan mennyiséget gyakorol: neki ez a munkája.”

Kovács reagál arra is, hogy a törvény támogatói azzal érvelnek, ami a versenyszférában nem elfogadható, az a művészeti szférában sem lehet az. „Többször idéztem már Sir Rudolf Bing, a Metropolitan Opera menedzserigazgatójának könyvéből, hogy

aki azt mondja, piaci alapon fent lehet tartani a világ legveszteségesebb műfaját, az vagy nem ért hozzá, vagy gazember.

A művészetet a piacgazdasághoz hasonlítani a legnagyobb tévedés, a kettőnek semmi köze egymáshoz.”

A karmester hozzáteszi, a Magyar Rádió zenekaránál volt időszak, amikor megtapasztalta, hogyan lehet értelmezni a költséghatékonyságot a művészet területén: például úgy, hogy minél kevesebbet próbálnak, és soha nem játsszák például Sztravinszkij Tavaszi áldozatát vagy Mahler szimfóniáit, mert azok százfősnél nagyobb zenekart igényelnek. „Ennek az ágazatnak az értékét nem lehet sem pontosan meghatározni, sem kilóra mérni. A zene hallgatása a többi művészethez hasonlóan szellemi életünk legfontosabb része, nem pedig szórakoztatóipar. Ezt a szférát csak az egészségügyhöz lehet hasonlítani: ott sem termelődik kézzelfogható haszon, mert a célja, hogy megmentse és meggyógyítsa az embereket. Mind a két terület nonprofit: sok pénzt igényel, de ezt meg is kell adni neki, mert az emberek jobbulását szolgálja, és a pénz busásan megtérül.” 

(Borítókép:  Kovács János karmester vezényli a Pannon Filharmonikusok zenekart a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertjének főpróbáján a Művészetek Palotájában a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben 2014. március 18-án. - f otó: Kovács Tamás / MTI)