Melegségével zsarolták, besúgó lett, végül megírta a történetét

Ez az a szó, ami végig ott zakatolt a fejemben Molnár Gál Péter, azaz MGP elveszettnek hitt, de most, csaknem tíz évvel a szerző halála után mégis kiadott, Coming out című emlékiratainak olvasása közben. Egy vaskos kötetnyi viszolygás, csak lélegzetvételnyi szünetekkel.

És nem azért, mert MGP ügynök volt. A Népszabadság neves színikritikusa 2004-ben bukott le: 1963-ban, homoszexualitásával zsarolva beszervezték, hogy jelentsen az államvédelemnek a színházi világ tagjairól, és ezt tizenöt éven keresztül meg is tette. De nem ez az indok: a zsarolás miatti aláírás ténye sokkal összetettebb téma annál, hogysem ilyen egyszerű és kategorikus állításokat lehessen tenni róla. Ez a könyv csakis azért viszolyogtató, amilyen stílusban, amilyen alapállásból, amilyen hozzáállással, amilyen eszközökkel MGP minderről ír.

Emdzsípí

Molnár Gál Péter nem véletlenül vált MGP-vé, nem véletlenül rövidült a neve – angolosan kiejtendő – márkavédjeggyé: a magyar színháztörténet megkerülhetetlen alakja volt, aki színházi szakértőként végigírta a huszadik század második felét, és hivatkozási alappá vált. Elérte, hogy a közvélekedés máig őt tartsa a legjobb magyar színikritikusnak, akinek biztosan minden színikritikáról szóló formális és informális beszélgetésen elhangzik a neve, még azzal együtt is, hogy egyúttal mindig mindenki megjegyzi róla, munkássága során mindvégig elfogult volt, és a szakmai megítélését rendszeresen befolyásolta a személyes hozzáállása valamely művészhez (azaz híján volt annak az alapvető, első és legfontosabb tulajdonságnak, ami a hitelességhez szükséges). Csakhogy stílusa másokéval összetéveszthetetlen, tudása megkérdőjelezhetetlen, színház iránti szenvedélye elvitathatatlan volt.

A róla alkotott képet azonban alapvetően formálta át, amikor 2004-ben fény derült addig eltitkolt és a rendszerváltáskor sem bevallott párhuzamos életére: sok évtizedes lapjából, a Népszabadságból kirúgták, onnantól csak kisebb lapokban és online felületeken publikált. A helyzetet pedig olyan rosszul kezelte, ahogyan az csak elképzelhető. Amikor felröppentek a pletykák, néhány nappal később kiadott egy közleményt, mindössze ennyit:

Hetek óta feltételezések terjengenek egykori ügynökmúltamról. 1963-ban valóban aláírtam egy beszervezési nyilatkozatot. Elszámolással önmagamnak tartozom a történtekért. Többet erről nem fogok mondani.

Nemhogy bocsánatot nem kért senkitől, de még arról sem volt hajlandó tudomást venni, hogy az ügynökkérdés nem magán-, hanem közügy, és a legkevésbé sem igaz, hogy az érintettek kizárólag maguknak tartoznának elszámolással, nem pedig azoknak, akiknek a jelentések befolyásolták az életét, vagy többi állampolgárnak, akik ebben a besúgásra épült rendszerben éltek. MGP a fenti nyúlfarknyi közleménnyel kijelentette, hogy nem hajlandó felelősséget vállalni, nem hajlandó a nyilvános szembenézésre, nem hajlandó az őszinteségre. Minderre – a besúgással ellentétben – nem is kötelezheti senki. De az sem kérdés, hogy az ügynöktéma agyonhallgatása nem vezet semmi jóra.

Coming out

Ezért is keltett nagy várakozásokat, amikor kiderült, hogy a Magvető a Tények és tanúk sorozatban mégis kiadja MGP kéziratban maradt szövegét, amelyet lebukásakor kezdett írni, és amelyről életében végül úgy döntött, nem jelenteti meg; ugyanakkor nem rendelkezett arról sem, hogy meg kívánná semmisíteni vagy ellenezné a kiadását. (A jegyzeteket Schmal Alexandra rendezte sajtó alá, Lakos Anna szakmai segítségével.) Az ügynökkérdés olyannyira kibeszéletlen téma mindmáig, hogy minden egyes erről szóló vallomás segíthet az utókornak és a kortársaknak megérteni az előző rendszer folyamatait, a rendszer működése által befolyásolt és a rendszer működését végső soron lehetővé tevő egyéni döntéseket. De nemcsak emiatt fontos MGP visszaemlékezése, hanem azért is, mert arról talán még kevesebbet lehet tudni, milyen volt melegnek, meleg értelmiséginek lenni a Kádár-korban.

Ha úgy tűnt, hogy a fenti közleménynél rosszabbat már nem lehet tenni ebben az ügyben, a Coming out első negyven oldala erre keservesen rácáfol. MGP ugyanis azzal kezdi a kötetet, hogy becsmérli az őt ügynökmúltja miatt elítélőket. És ezt még csak nem is egyenesen, saját véleményét vállalva teszi, csak kerülőúton, manipulatív technikákkal.

Hosszú-hosszú oldalakon keresztül idéz névtelen kommentelőket, kiválogatva az idiótákat, akik például „szemét zsidónak” nevezik őt, vagy más ordas állításaik vannak: mintha az, hogy vannak, akik ostobaságokat mondanak róla, azt jelentené, hogy általában is ostoba vagy antiszemita emberek azok, aki elítélik őt. És mintha lenne bármi igazság abban, hogy a világ bármely témájáról szóló online cikkek alatt kötelezően felbukkanó, gyűlölködő, arctalan kommentelők „a nép hangjának” reprezentánsai lennének; mintha az ő fröcsögésük bármi relevánsat mondana a magyar nép hozzáállásáról az ügynökkérdéshez. Emellett MGP olyan sunyiságokat is megenged magának, mint hogy az őt bíráló Gálvölgyi Jánosról nem említi meg, hogy egy színészről van szó, elintézi annyival, hogy egy „parodista”, hiszen úgy máris kevésbé tűnik tekintélyesnek az illető. Az őt – egyébként valóban téves állításokkal – sárba tipró újságírónak meg nem a tévedéseire hívja fel a figyelmet, csak fitymálóan annyit ír róla, „bulvár kartársam vérszegény tolla megszaladt”. Egy vitában nem érveket sorolni, hanem a másik vitázót becsmérelni: ócska technika.

Itt kezdődik a viszolygás – és MGP tesz róla, hogy szabálytalan időközönként vissza-vissza is térjen.

A kötetet végig átitatja a tagadás: MGP sokszor, sokféle módon hangsúlyozza, hogy besúgónak lenni valójában nem akkora skandalum, mint amilyennek a közhangulat beállítja (megint csak: sosem egyenesen vállalva ezt a véleményét, csak a szóhasználatával érzékeltetve). „A közfelfogás szerint szégyenletes, megvetendő dologhoz adtam magam” – írja egyszer, de nem teszi hozzá, ugyan mi az, ami cáfolná „a közfelfogás” igazát, vagy hogy ő maga szerint milyen dologhoz adta magát, ha nem szégyenleteshez és megvetendőhöz. Ezek után még azt is kijelenti: „Igazi lelkiismereti problémám (minden undorodásom mellett) nem az informátorsággal volt, erősebben azzal, hogy a Népszabadság munkatársa vagyok.” Hasonlóan állandó jellemzője ennek a sajátos emlékiratnak a „de bezzeg mások is” gyermeteg daca is; az egyik fejezet címe az, hogy „Miniszterelnök lehet, színházi kritikus nem”, de mindenütt, ahol a rendszerhez hű komisszárok kerülnek szóba, áthatja ez a szellem a szöveget.

Ha a gyásznak több fázisa van, úgy talán a saját magunkkal való szembenézésnek is. Ha ez így van, akkor ez a szöveg még a legelső fázisban születhetett; abban, amikor az ember talán még nem is érti, mivel kéne szembenéznie. Legalábbis a teljes félreértés képe rajzolódik ki az olyan részletekből, mint amikor 

Mintha bárki szerint is az lenne a kérdés, mintha bárki szerint is az lenne a lényeg, hogy kiről hány darab jelentés szólt, és nem maga a besúgás ténye! Pontosabban: mintha MGP-n kívül bárki más szerint is ez lenne a lényeg.

Teljes félreértésnek tűnik az is, hogy MGP egy ponton közli: mivel a zsarolás révén közüggyé vált magánügye, a melegsége, ezért hát részletesen fog írni erről a témáról – és valóban kendőzetlen nyíltsággal számol be szexuális kalandjairól, néha egyenesen a kabarétréfák nyelvezetével, a legrosszabbkor a zárt ajtón dörömbölni kezdő rokonnal, ablakon keresztül való meneküléssel. Vagy talán nem félreértés ez, hanem valamilyen lélektani folyamattal magyarázható hárítás, hiszen épp azzal a részletességgel ír a homoszexualitás megéléséről és az ezzel való szembenézésről, ahogy a besúgásról is írhatott volna. 

De ez legalább úgy-ahogy meg van indokolva a szövegben. Rengetegszer tökéletesen érthetetlen viszont, miért került papírra egyik vagy másik szövegrész, miért érezte úgy MGP, hogy közölnie kell valamit, hogy joga van közölni valamit, vagy hogy ízléses közölnie valamit. Mégis mi indokolja, hogy a magáén kívül más emberek szexuális természetű magánügyeit is kifecsegje, és leírja, hogyan szórakoztatta magát a már nem élő színházigazgató egyszerre három férfival, és hogyan szólította fel a többi résztvevőt a saját élvezete érdekében trágár szavak használatára? Hogy felsoroljon néhányat a rég meghalt vidéki színésznő hálószobatitkai közül?

Szerepem fitogtatva

De szex nélkül is épp elég, hasonlóan visszataszító epizód van a könyvben. Alapvető probléma, hogy a rövidke, egymással jellemzően semennyire nem összefüggő fejezetekből álló szövegnek nincs se célja, se iránya (ami fiókban maradt kéziraton persze nehezen kérhető számon). Így az sem érthető, miért ír MGP minden bevezetés vagy folyomány nélkül néhány oldalakat az elmúlt hetven év színházi és filmes életének látszólag szinte véletlenszerűen kiválasztott szereplőiről, akár olyanokról is, akik életrajzuk és a leírtak szerint sem voltak meghatározóak a szerző életében. Hosszú fejezet szól például Németi Irénről, „Irénkéről”, a Nők Lapja egykori, MGP szerint nagyon csekély képességű főszerkesztőjéről anélkül, hogy kiderülne, hogyan is kapcsolódik ő bármihez, amiről MGP addig vagy később írt.

De ez így is a jobbik eset azokhoz képest, amikor a fejezeteknek semmi más célja nincs, hogy MGP beszóljon rég halott embereknek, több évtized távlatából. Hogy idézze, hogyan költötték át Hajnal Anna férjéről, Keszi Imréről szóló versének egy sorát „Melled, mint az aranyér”-re. Hogy hosszú fejezetet írjon egy általa jegyzett forgatókönyvről, mint végül kiderül, csak azért, hogy végül rosszmájú megjegyzést tegyen az arról negatívan író kritikus tárgyi tévedésére, szintén több évtized után. Hogy hosszú szövegrészek fussanak ki arra, a rendszer melyik kádere volt ócska alak.

De rendszeres az is, hogy ezek az életrajzi fejezetek nem futnak ki sehová: többször konkrétan lexikon-szócikkhez hasonlóan, felsorolásszerűen, évszámokban, tőmondatos életrajzi adatokkal ír erről vagy arról a művészről anélkül, hogy a leíráshoz hozzátenne bármit. Lehetne mindez korrajz, ahogy a könyv apró hányada tényleg az – beszél a kávéházi életről és a korabeli sajtóviszonyokról, Aczél György működéséről –, és erre utal az is, hogy a kiadó csaknem 400 jegyzettel és aprólékos névmutatóval látta el a könyvet (ez teszi ki a 400 oldal felét). De ehhez túlságosan csapongó, vázlatos és széttartó a szöveg, ráadásul még egy olyan egyszerű szervezőelv sincs benne, mint mondjuk a kronologikus vagy a tematikus szerkezet. Igaz, nem tudhatjuk, milyen lett volna ez a memoár, ha MGP saját maga rendezi kiadás alá – csak egy félbehagyott vállalkozás törmelékei kerülhettek az olvasó elé.

Van viszont egy olyan állandó elem, ami bizonyára a soha el nem készült memoárra is jellemző lett volna, és a legrosszabb önéletrajzok sajátja:

A fejezetek jó része ugyanis semmi másra nem fut ki, mint arra, hogy bemutassa, mennyire csodálatos dolgot tett az adott helyzetben MGP. Bátran és szellemesen beszólt a Párt gerinctelen kiszolgálójának. Tanácsot adott Honthy Hannának, és utána a teljes színházi vezérkar nem győzte dicsérni ötletének nagyszerűségét. Színházi rendezőként felfedezett egy tehetséget, mert rajta kívül senki nem látta meg azt az illetőben, amit ő, hogy aztán sorra járuljanak oda hozzá mind a többiek megkérdezni, ő honnan tudta. Csak miatta meghúztak egy hosszú és unalmas román filmet, és láss csodát, a rövidített verzió díjat nyert egy fesztiválon. Tanácsot adott Ascher Tamásnak egy színházi szöveg hosszúságával kapcsolatban, de Ascher nem fogadta meg, így aztán „a nézők feje megdagadt az áradó verbalitástól”. Ő maga személyesen egy rendező kezébe adott egy drámát, amelyet – miatta! – a rendező meg is rendezett, és ebből lett aztán a színház „egyik legforróbb sikere”. És lám, később még az is kiderült, hogy Zsótér Sándor, az egyik legtehetségesebb magyar rendező is pontosan emiatt az előadás miatt döntött úgy, hogy a színházzal fog foglalkozni. Ami, ugye, MGP nélkül eleve létre se jöhetett volna! „Korántsem szerepem fitogtatva tolongok”, írja egyszer, amikor már neki is feltűnik, micsoda dicshimnuszt zeng magáról. Nem ez az egyetlen tévedés a könyvben.

MGP végül aztán, az utolsó oldalak egyikén mégis kibök valami olyat, amiről akár az egész kötet is szólhatott volna, arról, hogy miért is nem vallotta be soha a rendszerváltás után a múltját.

Bíztam az örök hivatali slamposságban? Elsikkadok a papírtömegben, az adminisztrációs papírkígyóban? Nem kerül rám a sor, lévén teljes életemben beosztott újságíró (az utolsó tíz évben a főmunkatársi cím szépségflastromával)? Lapultam a megúszás reményében? Tagadhatatlan: így is volt.

Fájóan kis túlzással ez az egyetlen igazán őszintének tűnő rész a kötetben. Amelyen nem azt kérem számon, miért nem hintett a fejére a fenti rövid szakaszhoz hasonlóan hamut MGP. Egyáltalán nem: az ügynökkérdésről való álságos, sablonválaszokra épülő beszéd épp annyit érne, mint a semmilyen. Csak legyenek őszinte gondolatai róla; legyen akár büszke rá, tegyen fel róla elméleti kérdéseket, írjon a rendszer működésének kényszerítő erejéről, csináljon bármit – csak ne bagatellizálja el a jelentőségét, ne mismásoljon.

Egy egykori ügynök nyilvános kitárulkozásától érthető, ha az ember azt várja, az majd elárul valamit az ország működéséről, amelyben élünk, feltár valami olyat róla, ami segíti a bennünket körülvevő világ megértését. És a Coming out végül tényleg ezt teszi:

(Borítókép: Molnár Gál Péter színikritikus, újságíró 1967-ben. Fotó: Szalay Zoltán/FORTEPAN)