Simon, Szimonetta
7 °C
16 °C
Index - In English In English Eng

Mi a baj Arany Jánossal? Túl nagy a bajsza?

TZIHZ20160330021
2020.09.22. 12:33
Janisch Attila filmrendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára (SZFE) tanára. Azok közé tartozik, akik folytatják az oktatást. Úgy gondolja, hogy személyes frusztrációk és ma még nem világos célok miatt támadták meg az egyetemet. Nem készít filmet az eseményekről, de a diákjait arra biztatja, hogy jól nézzék meg, milyen belülről egy királydráma.

Senki se látja kívülről – nem tudom, bentről látszik-e, mit kellene tenni azért, hogy az SZFE helyzete elmozduljon a holtpontról. Milyen lehetőségeket lát a továbblépésre?

Először is, szeretem, ha konkrétumok hangoznak el, mert már épp elég szó esett olyasmiről, ami nem konkrétum.

Vegyük akkor sorra mindazt, amiknek ön szerint el kellett volna hangoznia, de nem hangzott el.

Onnan kell kezdeni, hogy mit történt, mi vezetett idáig.

Dragomán György pont erről írt az ön Másnap című filmje kapcsán. Emlékszik?

Nem emlékszem, nincs kitapétázva a szobám a filmjeimről megjelent kritikákkal. Dragománnal egyébként nagyon jóban voltam, terveztük is, hogy megfilmesítem a Fehér király című regényét, de végül a svédek csinálták meg angol, francia koprodukcióban. Nem biztos, hogy az enyém jobb lett volna, de az biztos, hogy több közöm van az erdélyi magyarság helyzetéhez. Már benne is vagyunk a nemzeti kultúrában, hiszen Dragomán György a magyar kultúra része. Azokat a szituációkat, amelyeket ő csodálatosan megírt, miért nem olyan filmesek valósítják meg, akik ismerik a szituációt, plusz nagyon alaposan utánajárnak, felkészülnek, mindent megtanulnak arról, amiről filmet akarnak csinálni? Itt kanyarodnék vissza az egyetem dolgaira, hiszen a Vidnyánszky-csapatnál először is épp az ismeretek hiányát kifogásoltuk. Hol van az, hogy bejárunk az iskolába, beülünk az órákra, megnézzük a vizsgákat, a vizsgafilmeket, bekéredzkedünk a szenátusi ülésekre, mélyinterjúkat készítünk a hallgatókkal, tehát fölmérjük azt, min, mit, hogyan és miért akarunk változtatni. Az, hogy itt ideológiai képzés van, meg ilyenek, az hablaty, semmi alapja nincs.

Ön szerint mikor kezdődött el a történet?

Amikor Kerényi Imre 2014-ben bejelentette, hogy itten a buzi lobbi működik. De facto ezekkel a szavakkal. Ez volt az első igazi támadás. A dramaturgokat említette, akiknek az egyik lábukon lila, a másikon zöld harisnya van. Majd hozzátette, hogy ha ő alkirály lenne, bedöntené az egészet és csinálna egy újat. Szerencsére nem volt alkirály, de erre is hivatkoznak a mostaniak. Ekkor kezdődtek a nyílt támadások az egyetem ellen. Vagy ott van az a kijelentés, hogy már a rendszerváltás után át kellett volna alakítani az egyetemet.

Ezt mondta nálunk megjelent interjújában Kálomista Gábor is.

Pontosan, és évtizedekkel ezelőtti nyilatkozatokra hivatkozott ő is, mint még többen a táborából. Schilling Árpádot és nem is tudom, kit említett, de ezek a leggyakrabban az eredeti kontextusukból kiragadott és/vagy időközben már a közlőik által is megcáfolt szövegek – lásd pl. Schilling öncáfolatát. Annak idején, több évtizede Gaál Erzsi valahol azt mondta, hogy az egyetemi színészoktatás kizárólag a túlhaladott kisrealista Sztanyiszlavszkij-módszeren alapul. Ezt Vidnyánszky is felhozta, ő, aki tényleg egy egész más színházi kultúrából érkezett, de ez sem igaz. Ennek cáfolatára később még visszatérek.

Szakmai szempontból milyen alkotónak tartja Vidnyánszky Attilát?

Azok közé tartozom, aki az ő művészi eredményeit – amelyeket azelőtt mutatott, míg össze nem házasodott a politikával – nagyra értékelik. Látomásos, egyedi, erőteljes előadásokat hozott létre. Egyébként az egész szakma elismeréssel fogadta megjelenését a beregszászi színházzal. Rengeteget segítettek neki, nem sorolom fel mindet, de például az SZFE másfél évre befogadta a tanítványait. Most nem részletezem, miként lett belőle sértett, önmagát kirekesztettnek érző művész, de nagyon tanulságos és minden alkotó ember számára intő példát mutató folyamat.

Az átalakítás mellett állók egyoldalúnak, ideológiával terheltnek látják az egyetem eddigi oktatási rendszerét. Ezt mivel cáfolja?

A kultúra organikus, létező valami, amiben mindennek helye van. Ők is ezt mondják, lásd az Index Kálomistával készített interjújának vagy Vidnyánszky Attila és Máté Gábor a Nemzeti Színház honlapján olvasható közös interjújának idevágó részleteit, de később mégis teljes önellentmondásba kerülnek. Én egy szót sem szólok ideológiáról, hanem a kultúra organikusságáról, sokszínűségéről, sok elemének az együttműködéséről beszélek, miközben ők azt mondják, várjon, felírtam, szó szerint idézek egy cikkből: 

„keresztény, konzervatív, nemzeti szellemi metódus.” Mondja már el valaki, mi ez a szemlélet, pontosan mit is jelent. Amikor ezeket a szavakat egymás után kimondom, nem tudok másra gondolni, mint hogy ez egy ideológia.

Nem formai, tartalmi, hanem ideológiai, sőt olykor kifejezetten pártpolitikai és többnyire egyoldalú megközelítés. Kálomista azt mondja, minthogy az ő színházában mindenki azt gondol, amit akar, szabad a politikai szemlélet, lásd Molnár Piroska, de a színpadra nem lehet fölvinni az ideológiát. De közben azt mondják, hogy nálunk pont ez az általuk mindannyiszor és hangsúlyosan nevesített ideológia hiányzik a színjátszásból. Mi nem beszélünk arról, hogy van egyfajta ideológia. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen nincs ideológiai képzés. Ezt kijelentem, állítom. Aki az ellenkezőjét mondja, az jöjjön oda, üljön be az órákra, érjen tetten. Többször felajánlottam, hogy az én óráimra bejöhetnek, akár álruhában is beülhetnek a hátsó sorba. Elég kicsi a terem, észre fogják venni, de ha bekopogtat maga Kálomista Gábor, és azt mondja, szeretném meghallgatni, hogy az óráidon milyen ideológiai oktatásban részesíted a diákjaidat, akkor behívom, hogy a saját szemével győződhessen meg arról, része-e bármi ilyesmi az óráimnak. De tőlem beszereltethetnek rejtett mikrofonokat és kamerákat is, nincs titkolnivalóm, és szerintem egyetlen tanárnak sincs az egyetemen. Ha én azt várnám el a diákjaimtól, hogy ideológiailag hozzám idomuljanak, már rég abbahagytam volna a tanítást. A művészképzésnek a leglényege, hogy egyoldalú, egyszemléletű ideológiáktól mentes legyen. Sőt, még szakmai szempontból sem várom el az idomulást. Beszélek az órákon a klasszikus szabályokról, mondjuk, a filmnyelv használatát illetően, de akkor vagyok a legboldogabb, ha egy tehetséges hallgató felrúgja ezeket a szabályokat és megalkotja a sajátjait. Egy tanárnak ez a legnagyobb öröm, és nem az, ha a saját képére formálja a hallgatóit.

Mit tettek az egyetemhez vagy vettek el a Marton László -, Gothár Péter-ügyek?

Marton László ügyében érdekes módon még nem jelent meg, hogy az egész egyetemet le kell rohanni. Én is tanítottam az osztályában, vagyok annyira jó emberismerő, filmrendező, hogy észreveszem, ha valaki hazudik, érzékeltem volna azt is, ha a hallgatóknak lett volna valamilyen mélyebb problémájuk. Az ilyesmit nem lehet titokban tartani, megváltozik a tekintet. Tehát biztosan lehet tudni, hogy Marton semmit se csinált az egyetemen. De az egyetem döntése – nagyon helyesen – az volt, hogy bárki, aki ilyen súlyú vétket követ el, akár másutt is, morálisan alkalmatlan a tanításra.

Aztán jött a Gothár-ügy, amely szintén nem az egyetemen történt, hanem a Katona József Színházban, de az egyetem vizsgálatot indított. Nem talált semmit, amit ott elkövetett volna, mégis megvált tőle, mert morálisan méltatlanná vált a tanári szerepkörre.

Az én professzorom, Fábri Zoltán erkölcsileg és morálisan megkérdőjelezhetetlen ember volt. Szakmailag talán nem is tanultam tőle annyit, mint emberségből, tartásból, egyenességből, a nyílt beszédből és a vélemény vállalásából. Nem mondom, hogy ebből valaha is nagy hasznom lett volna, de ma is felnézek rá, büszke vagyok arra, hogy Fábri Zoltán volt a professzorom, és hogy ezt az örökséget hoztam tőle és a családomból is. A Gothár-ügy kapcsán tavaly novemberben épp Kálomista Gábor fókuszálta át a célkeresztet az egyetemre, mondván, hogy ez az intézmény „a magyar színházi és filmes élet rákfenéje, betegségének gócpontja”. Ezek visszakereshető dolgok, én nem hablatyolok. Két hét múlva megkezdődött az SZFE elleni támadás. Decemberben írtam egy cikket a Magyar Narancsban, hogy itt einstand lesz, ki is forgatták, per is lett abból, hogy kiforgatták a szavaimat, most nyertem meg. Így indult el az egyetem elleni támadás. A közhangulat megnyeréséért zúdulni kezdtek ránk a rágalmak. Olyan mondatokat mernek leírni, hogy az egyetemen szexuális szolgáltatások nyújtásával juthatnak előbbre a diákok. És ezek után nem sokkal jött az, hogy modellváltás kell, alapítványi egyetemmé alakítják át az addig állami fenntartású egyetemet.

Az alapítványi forma önmagában rossz?

Nem, hiszen a világon számos alapítványi fenntartású egyetem működik. A Magyar Mozgókép Közalapítvány is így működött az Andy Vajna előtti időszakban, amit szintén olyan rágalmakkal döntöttek be, amelyeket a mai napig nem sikerült bíróság előtt bizonyítani. Tehát jött a modellváltás, amit nyomdafestéket nem tűrő, személyeket és az intézményt is rágalmazó kommunikációval igyekeztek alátámasztani. Az igazán nagy baj abból lett, hogy a politika részéről nem voltak tárgyalások, csak diktátumok. Semmit nem kaptunk meg írásban, csak szóban jöttek az üzenetek. Nem kaptunk például választ arra, hogy a demokratikusan megválasztott rektort, Upor Lászlót miért nem nevezik ki. Indok nem érkezett a minisztérium részéről, majd a törvény előterjesztésének napján elhangzott, hogy egy olyan egyetemen, ahol Gothár-ügyek történnek, ne csodálkozzon senki, hogy a fenntartó nem nevezi ki a megválasztott rektort. De hát nem ott történt a Gothár-ügy! Ennek ellenére Uporék mindent megpróbáltak, hogy tárgyalásos alapon konszenzusra juthassanak az egyetem autonómiájáról és alapértékeiről.

Fontos megjegyezni, hogy ezek nem csak az SZFE alapértékei, hiszen az egyetemi autonómia például minden demokratikus társadalomban megkérőjelezhetetlen. A hallgatók meg nem hülyék, felnőtt emberek, leendő művészek, akik pontosan látták, látják, mi történik, és akik számára a függetlenségük a legnagyobb érték.

Művészeti pályára készülve az átlagosnál sokkal erősebb bennük az igény a dolgok lényegének megismerésére, és meglehetősen érzékenyek mindarra, amit nem éreznek őszintének.

Nyilván, hiszen ők mint alkotók vágynak arra, hogy szabadon dönthessenek, és senki ne befolyásolhassa őket abban, mit és hogyan gondolhatnak. A változások minimuma a tárgyalás, a konszenzus, a megegyezés, ahogy a színpadon vagy a filmkészítés közben is erre van szükség. Amikor kiderült, hogy semmiféle konszenzusra nem lehet jutni, a diákok önállóan, senki által nem felhergelve úgy döntöttek, hogy tiltakoznak. Nem volt Amnesty International felkészítő tábor a nyáron, hanem a hallgatók által, saját kezdeményezésükre szervezett előadások voltak az egyetemek átalakításának témakörében, pl. a Corvinuson és a MOME-n tanító oktatók meghívásával. Egyébként Kálomista ellen se gyűjtött senki aláírásokat az iskolában – ahogyan azt ő az Index-interjújában állította –, hanem fiatal filmesek indítottak egy tiltakozó petíciót még a Kút című film körüli történtet kapcsán, amire kizárólag gmailen lehetett csatlakozni.

Szakmai fejlődést is ígérnek a változtatók.

Persze, mindig kell fejlődni, de a fejlődés valamire támaszkodik, csak valahonnan lehet fejlődni valahová. Bizonyítható, mert dokumentált, hogy mennyi okos, hasznos, szakmailag izgalmas és bizonyítottan működőképes változás, fejlődés történt az egyetemen. Negyedik színészosztályát indítja Zsótér Sándor, akinek rendezői és művészi szemlélete más, mint mondjuk Máté Gáboré vagy Zsámbéki Gáboré. Aki ismeri Horváth Csaba előadásait – aki ugyancsak a harmadik fizikai színész-rendező-korográfus osztályát indítja az SZFE-n –, nem mondhatja, hogy nincs semmiféle változás, és ott van Vidnyánszky Attila fia is, aki most indított színészképző osztályt az egyetemen, és az ő szemlélete sem idejétmúlt vagy korszerűtlen. A filmes szakon pedig 2011-ben kidolgoztunk egy teljesen új képzési rendszert, ahol producer, rendező, operatőr, vágó, hangmester és forgatókönyvíró tanul együtt, tehát stábokat képzünk. Azóta Hartung Attila megrendezte első nagyjátékfilmjét, Kovács István a Diák Oscar-díjig jutott el ebben a mostani kritikusai szerint rossz minőségű és szemléletű egyetemi oktatásban. Egymás után három évben kaptak Oscar-jelölést a hallgatóink, amit Kovács István a diplomafilmjével díjra is váltott. Az első új rendszerben tanuló évfolyam összes hallgatója filmet csinál azóta. Miről beszélünk?

A nemzeti kultúra súlyát, szerepét is erősítenék az egyetem oktatási struktúrájában.

Jó, akkor beszéljünk erről is. Továbbra sem tudom, mi ez a keresztény, konzervatív nemzeti metódus, ahonnan már csak a hetero hiányzik, de azt tudom, hogy az első évfolyamunknak Örkény István-adaptációkat kellett készíteni. Hét kisfilm született, számos díjat nyertek velük a hallgatók. Örkény nem a magyar kultúra része?

A második évfolyamunk diákjai az Arany János-bicentenárium idején vizsgafeladatként versadaptációkat készítettek, összesen tizennégy film lett belőle. Végignyerték velük a fél világot, ott vannak a filmek a minisztérium polcain, meg lehet őket nézni. Mi a baj Arany Jánossal? Túl nagy a bajsza?

A mostani évfolyam másodévesei a Körkép című novellaválogatásból választhattak maguknak adaptálandó írást. Ez a kiadvány a kortárs magyar novellairodalom legjavát tartalmazó válogatás, ami szintén a magyar kultúra része.

Az egyetemet elfoglalták a diákok, az autonómia megsérült, tárgyalások nincsenek, miért alakult ez így?

A nonlineáris filmek, amelyeket például én is szeretek, az ok és okozati összefüggések felcserélhetőségről szólnak. Ha végimész egy napodon, reggel, kávézás közben még nem tudod, hogy délben vagy este pontosan mi történik majd veled. Nem tudsz azonnal délre ugrani, végig kell menni a nyolcon, kilencen stb., és nem láthatod pontosan, mi lesz a következő lépés, mondjuk, délután, pedig talán épp a reggeli ébredéssel lesz összefüggésben. Este már rálátsz a napodra, és a valódi összefüggéseket veszed észre.

Mondjon néhány ön által felismert, meghatározó összefüggést!

Előbb egy példát. A Másnap című filmem főhőse azért követ el egy gyilkosságot, mert nyitott arra, hogy megrontható legyen. Ha nem lenne nyitott a rosszra, nem fogadná be, hiába mondanának neki bármit. Tehát ha nem vagyok magammal tisztában, akkor billenékeny vagyok, bármire rávehető. Hogy ők miért csinálják ezt? Ha ezt filmként szeretném elkészíteni – most nem fogom –, akkor mindaz, amiben épp benne vagyunk, hallatlanul izgalmas téma. Mondtam is a hallgatóimnak, hogy egy valódi királydráma közepébe kerültek. Figyeljék, hogyan döntenek a karakterek, ki hogyan változik, érvel, ki mit mond, kinek segít, kinek árt, ki árul el, és kit árulnak el, ki kivel fordul szembe vagy kinek az oldalára áll, és így tovább. Ha követik a folyamatot, akkor ez egy párját ritkító egyetemi szintű dramaturgiaképzés. Nyilván az a lényeg, hogy kellő objektivitással nézzék, mert akkor láthatják csak a karakterek működését. Tehát ez egy nagyon komoly iskola.

Hogy látja a karakterek motivációit?

Ők miért csinálják ezt? Valamiféle frusztrációt látok a másik oldalon.

Az egyetem története fókusszá vált, országos, sőt nemzetközi üggyé, ami túlmutat valamiféle frusztráción.

Azt Orbán Viktornak pontosan tudnia kell, hogy ha valaki rossz passzt ad, és a labda a csatár lábáról átperdül a oldalvonalon, akkor nemcsak az a hibás, akiről kipattant, hanem az is, aki a rossz passzt adta. Itt nyilván nemcsak az SZFE-ről van szó, hanem az egész magyar felsőoktatási rendszer átalakításáról. Abba most még nem látunk bele, hogy mi áll az ideológiai köntösbe rejtett folyamatok hátterében, amelyekhez, mint látjuk, kiválóan fel lehet használni frusztrált embereket. Nem tudom, hogy ténylegesen mi állhat az egyetemek magánkézbe adása mögött, de majd kiderül. Az természetes, hogy az SZFE esete kelti a legnagyobb a visszhangot, hiszen a kultúra valamilyen formában mindenkit érint. Nagyon hasonló dolgok történtek a MOME-n, a Corvinuson, de azokból nem lett botrány, nem kavarta fel a közvéleményt. Viszont mindenki néz filmeket, hallgat zenét, nézi a tévét, és sokan járnak színházba is. Egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a kultúra olyan emberi szükséglet, mint a levegő, a kenyér meg a víz. Ha kulturális területen történik egy politikai indíttatású konfrontáció, ami egyébként más, általánosan elfogadott elvekkel is ütközik, az nagyon gyorsan kiélesedik. Az nem reális feltételezés, hogy valaki az egyetemről felhívja Cate Blanchette-et, és azt mondja, hogy írja már rá a tenyerére, hogy free SZFE. Ennyi sztárt és jelentős alkotót, ahányan most az SZFE mellett demonstrálnak, nem lehet felhívni. Magától eszkalálódik a dolog, mert azt minden demokráciában tudják, mi az az egyetemi autonómia és az alkotói függetlenség.

A széles körű figyelemben bízva remélik, hogy elérhetnek valamit az ellenállással?

Meg lehet nézni az SZFE honlapján azokat a dolgozatokat, amelyek az egyetemen zajló munkát elemzik, mutatják be. Azért dolgoztak velük a tanárok, a megválasztott vezetők, mert abban bíztak, hogy a tények tárgyalási alapként szolgálnak majd. Amikor a diákok látták, hogy a tanáraik kudarcot vallottak, nem tudták elérni, hogy megtarthatók legyenek az egyetem alapértékei, radikalizálódtak. Olyan lépésre szánták el magukat, amely kifejezi a tiltakozásukat. A tiltakozás egyik alapvető célja, hogy általa valamiféle eredményt érjenek el, és azt is jelzi, hogy eddig és ne tovább. Én úgy látom, hogy nem azért nem ülnek le a kuratóriummal tárgyalni, mert a tagokat utálják, hanem mert antidemokratikusnak és ezért illegitimnek tartják az egész folyamatot. Ha engem neveztek volna ki ugyanezzel a módszerrel, ellenem is lázadnának. Nem a személy a kérdés, hanem a módszer. Vissza kéne menni az elejére. A minisztériumnak, amely még most is a felügyeleti jogokkal rendelkezik (egy évig még) kellene belátnia, hogy ami eddig történt, az egyszerűen nem jó.

Van erre esély, vagy az ellenállás egy erős gesztus, ami tart egy ideig, aztán elfárad és véget ér?

Arra is lehet cinikusan játszani, hogy mikor fárad el egy gesztus. Azt nem tudom, hogy a hallgatók hogy gondolják. Létrehoztak egy saját egyetemi demokráciát. A tanárok nincsenek is ott, pár alkalommal hívtak csak be minket, de nem szóltunk bele, csak néztük, ami történik. Egy fantasztikusan izgalmas demokratikus rendszert hoztak létre, mindent ők csinálnak, és nagyon sokat tanulnak az egészből. Alkotóként hisznek a függetlenségükben, és ahogy a tanárok elmentek a tárgyalások végső pontjáig, szerintem ők is ki fognak tartani egészen addig, amíg nem tudom, mi lesz. Az első rossz lépést a minisztérium tette, vagy az, aki még följebbről azt mondta a minisztériumnak, hogy ezt így kell intézni. Nem tudom, nem voltam ott, fogalmam sincs ki, kinek, mit mondott, de az egyedüli elfogadható és demokratikus megoldás egy ilyen szétágazó, egyre nagyobb figyelmet keltő vitában a tárgyalásos befejezés lehetne. Az eddigi rossz döntések újratárgyalása és valódi konszenzusos alapokra helyezése nem a kormány gyengeségét jelezné, hanem az erejét. Az én megoldási javaslatom az, hogy az összes megalapozatlan vádat, tényállítást, amelyekkel a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, hallgatóit és tanárait illették, ejtsék el, és kezdjük el új alapokon a tárgyalásokat.

(Borítókép: Janisch Attila. Fotó: Zih Zsolt / MTVA/MTI)