András, Andor
-3 °C
3 °C

Bojár Iván András: Munkácsy nem volt valami hatalmas festő. Bezzeg Maurer Dóra!

TRAL9370
2020.11.09. 07:11
Bojár Iván András művészettörténész, kritikus új kortárs képzőművészeti teret hozott létre Törökbálinton Gallery Max néven. Azt mondja, a művészet befektetés, a jelenlegi kulturális kormányzat „áporodott és komenista”, de az MMA-ösztöndíj hasznos, Munkácsy pedig nem volt hatalmas festő.

Nem öngyilkosság a pandémia kellős közepén galériát nyitni?

Még nem tudni, hogy az-e. Volt már egyszer galériám az octogonos időszakomban, ami pont 2009-ben, a világválság hatására dőlt be. A Lehman Brothers 2008. szeptemberi bukása után egyik napról a másikra senki nem nyitotta ránk többé a galéria ajtaját. Úgyhogy bennem ez az élmény nem váltott ki félelmet. Sőt. Most mi fogunk győzni a válságos időszak felett. Budapest belvárosában lakva szomorúan látom, ahogy az üzletek egymás után lehúzzák a rolót, a törökbálinti központban pedig, ahol egyszerre több tematikus üzlet van koncentráltan jelen, ezzel a kortárs művekkel foglalkozó galériával rá lehet kapcsolódni a lehetőségekre.

El tudja képzelni, hogy valaki azért megy ki Törökbálintra, hogy megtekintsen egy kiállítást, vagy képet vásároljon?

Persze, hiszen Szentendrére is kimegyünk képeket nézegetni, a Dunaújvárosi Galériát vagy a Paksi Képtárat is megnézi az, aki meg akarja. De nyilván ez egy építkező munka, aminek az eredményeképpen tud kialakulni a látogatói kör. A törökbálinti MaxCityben van élet, vannak komoly látogatottsági adatok, ha nem lennének, én se jönnék ide. És egyáltalán nincs messze, az IKEÁ-tól két perc. Persze nyilván ez egy másfajta megjelenési mód, nem az a fesztelen, bemegyek-kijövök típusú kiállítótér, mint a belvárosban, ugyanakkor koncentráltabb és nagyszabásúbb megmutatkozási lehetőség. De ott van például a Gica, a Godot Kortárs Művészeti Intézet Óbudán, az sem egy belvárosi történet, mégis jól működik.

Hivatalos kurzusok

A galéria első kiállítása a Titkos kert címet viseli. Reagálnak-e ezek a művek a ma történéseire, egyáltalán, a hazai kortárs képzőművészet reagál-e ezekre?

A magyar képzőművészetben nem annak a hagyománya alakult ki, hogy a közéleti aktualitásokra reflektáljunk, inkább a különböző belső univerzumok, az individuális felfogás kap és kapott mindig is hangsúlyt. Az amerikai Jasper Johns például az amerikai zászlót festette kritikai éllel vászonra hatvanöt éve. Akkor botránykő volt, mára klasszikus lett. Vagy ott van Andres Serrano kubai származású katolikus hátterű művész, akinek blaszfémikus Jézus-fényképe oltári botrány volt annak idején, kongresszusi felszólalások lavináját indította el. Amerikában média és művészet, politika és művészet viszonya sokkal direktebb.

De nálunk is van elvétve példa: Szöllősi Géza, akivel sokat dolgoztam az előző galériámban, a magyar történelem érzékeny idegvégződéseire, a diktatúrákra, elnyomó rendszerekre reflektált, Horthyra és a két világháború közti önellentmondásos, álszent világra.

Miért lehet ez így? Hogy a magyar képzőművészet nem reagál ilyen élénken?

Nálunk annyi hivatalos kurzus volt, ami egyáltalán nem tett jót a művészetnek. Sokan eltávolodtak attól, hogy az itt és mostra reflektáljanak. 

Időről időre voltak a hatalom oldaláról forszírozott elvárások, de amikor a művészek ennek alámentek, rendszerint sematikus, unalmas, semmitmondó dolgok születtek.

Így alakult ki, hogy a művészek mentsvára önmaguk lett.

Kik állítanak ki a Titkos kertben? Milyen tendenciák mutatkoznak meg?

Vannak fantasztikus, beérett élő klasszikusok, mint például Bikácsi Daniela. Vagy az egykori fiatalok a régi galériámból, akik mára középnemzedékké nemesedtek, például Verebics Ági és Verebics Kati, de vannak olyanok is, akik most mutatkoznak be, és egészen friss hangon reagálnak, kapcsolódnak a jelenlegi nemzetközi tendenciákba.

Ilyen Kárándi Mónika vagy Horváth Orsi, aki a rendszerváltás utáni neves lipcsei iskola által érintett, hiszen évekig ott élt és festett. De alapvetően, ahogy a cím is sugallja, ezek a képek nem a létezés legdurvább borzalmaira reagálnak, inkább szép tárgyakat, gondolatokat, érzéseket közvetítenek, amikkel jó körülvenni magunkat. Márpedig ha valaki képet vesz, többnyire együtt akar élni vele. Ezekkel a tárgyakkal együtt lehet élni. Itt jön be a galerista szerepe, ő tudja, mi az, ami később is érték lesz, mert mondjuk az illető a 21. század Rippl-Rónaija vagy Vaszaryja.

Olyanokat bevesz a galériába, akik nem tartoznak az ízlésvilágába?

Nem. Olyat tudok csak kiállítani, akihez van közöm, akihez kapcsolódni tudok, akiben hiszek. A vevők szemében nagyon fontos a galerista személye, mert ki kell szűrni a komoly alkotókat. Több ezer művész van, és ha valaki azt akarja, hogy ötven év múlva is értékes legyen az, amit ma vesz, mert meghatározó, mert igaz, mert valami egyénit képvisel, akkor ehhez kell a szakember szeme. Most én leszek ez a szakember.

Elfogytak a 19-20. századi klasszikusok

Ki vesz ma képet? Az átlag magyar értelmiségi megengedheti ezt magának?

Meg kell hogy engedje. Ez befektetés, nem avuló érték, és ötven év múlva is az lesz. Egy egyetemi tanár, aki színházba, moziba, hangversenyre jár, kortárs irodalmat olvas, kell hogy tudjon képet venni. Ha majd azt látom, hogy valaki iszonyatosan beleszeret egy képbe, de nem tudja kifizetni, akkor kitalálok valami olyan konstrukciót, hogy elvihesse. És nemcsak egyetemi tanárok, de vállalkozók, üzletemberek is, ahogy a polgárság virágkoraiban ez mindig jellemző volt.

A képeknek az a sorsuk, az a dolguk, hogy a műteremből valaki otthonába kerüljenek, ahol megbecsülik, szeretik őket.

A képpel való együttélés erős oda-vissza kapcsolat, aktív viszony. Különben csak dekoráció, ami engem galeristaként nem igazán érdekel. A magyar kortárs képzőművészet felfutóban van, sőt, még jobban fel fog futni a közeljövőben. Azt mondják, a 19–20. századi klasszikusok javát felvásárolták, ezek a művek most 60-70 évre ott maradnak a tulajdonosaiknál, mire újra aukciókra kerülnek. De ha ez nem is igaz így, a kortárs hazai művészet fokról fokra elfoglalja az őt megillető rangot és helyet.

A Ludwig Múzeumnak van egy kiállítása, a világhírű magyar fizikus, Barabási Albert-László és csapata, a BarabásiLab képzőművészek és intézmények kapcsolati hálóját felrajzoló tárlata. Művészettörténészként mit gondol erről?

Abból a szempontból biztos jó ez a kiállítás, hogy geometriai rendszerben láttatja a tematikus összefüggéseket és megerősíti a művészekben, hogy fontos a művészet kultúrszociológiai beágyazottsága, így a galériás rendszer is. Amit a művész magányában megalkot, az a galériás rendszeren keresztül jut el a közönségig. És nagyon nem mindegy, hogy egy művész hol állít ki.

Ugyanakkor egészen komoly alkotók nem szerepelnek a kiállítás névsorában. Fontos kísérlet tehát, de nem tekinthető „a helyzetképnek”. Inkább egy erős állítás. Figyelemre méltó, de nyilván nem mindent átfogó. Egy veszélye viszont van. Abban a pillanatban, amikor egy művész elkezd az itt megjelenő szempontok és tapasztalatok alapján gondolkodni, spekulálni, elkezdődhet a művészet prostituálódása. A művész alkosson, az összes többi a környezetének a feladata.

A műalkotás: részvény

Magyarországon lehet-e a divatot pusholni? Lehet-e külső, piaci vagy manipulatív eszközökkel egy művész, egy műalkotás árát befolyásolni?

Andy Warhol volt az első, aki felismerte, hogy a műalkotás tulajdonképpen részvény, és az egész környezet, eladó és vevő egyaránt abban érdekelt, hogy a részvény ára emelkedjen. Műalkotás-értékű gesztus volt, ahogy feltolta a képei árát. Ha úgy tetszik, a saját vagyonosodása nála művészeti tettnek számított.

Amerikára jellemző ez, ahol minden – még a szerelem és a halál is – materiális. Tönkre is teszi az Egyesült Államok a fél világot ezzel a Földet kifosztó attitűddel.

Nálunk ez ilyen mértékben nincs jelen, de annak van jelentősége, hogy magyar lobbisták dolgoznak a Tate Modern, a Moma vagy a Pompidou Központ körül, akik helyzetbe tudnak hozni olyan kiváló magyar művészeket, mint Maurer Dóra vagy Keserü Ilona. Az ő londoni sikereik vagy Bak Imre közelmúltbeli kiugró varsói aukciós szereplése azt mutatja, hogy a lobbimunka működik. Arra szükség van. Olyan ez, mint Andy Vajna tevékenysége volt Los Angelesben a magyar film világhírűvé válásában, az Oscar-díjak körüli lobbimunkában, vagy a magyar irodalom szakmai lobbistáinak tevékenysége abban, hogy Nádas Péter, a Nobel-díjassá lett Kertész Imre, Esterházy, Krasznahorkai a Suhrkamp Kiadón keresztül eljutott Németországba és az egész világra a keresztül.

Az a törésvonal, ami a magyar irodalomban nagyon erős, létezik a képzőművészetben is?

Egyszer pár éve kiírtam egy posztot a netre, amiben arra buzdítottam a jó művészeket, hogy igenis vegyék igénybe az MMA-ösztöndíjakat, támogatásokat, szavazzák be egymást oda. Hisz az MMA a mi pénzünkből segít művészeket. Csak azért, mert nem súlytalan kurzusművész, csak nagyon fontos alkotó valaki, ne legyen szégyenlős élni az adóforintjaink kínálta lehetőséggel. Erre törzsi alapon elég rendesen nekem jöttek, nem is kevesen. De hála istennek, az a nagyon durva szekértáborharc, ami a kultúra más szféráiban dúl, azért a képzőművészetben nem jellemző. 

Nem néhány krumplifej ideológiai sorvezetője mentén dől el, ki jó művész, ki nem az. Ezt a szakma mindig tudja.

Itt Gálvölgyi János nagyon igazságtalan, egyben nagyon igaz kijelentésére kell hivatkoznom, aki most az SZFE elleni támadás kapcsán azt mondta:

„Tényleg létezik egy háttérhatalom. Tehetségnek hívják.”

Ugyanez áll a képzőművészetre is. Harminc Kossuth-díjat aggathatnak valakire, ha nem érdemi, amit létrehoz. Ilyenkor előtérbe tolakodhat a hivatalos kurzus, az adminisztráció, de ki fog emlékezni rájuk néhány perverz, önkínzó történészen kívül harminc év múlva?

Áporodott, komenista, bornírt és akarnok kultúrkormányzat

Azért Wass Alberttel meg lehetett kavarni a fejeket, úgy értem, akik még nem alakították ki az álláspontjukat vagy nem kiforrott az ízlésük, azoknál hat a hivatalos kurzus szándéka.

Az, hogy a közhely meg a giccs jobban hasít, természetes. Mindig is így volt. Így lesz. A kulturális lobbimunka egynegyed szemmel óhatatlanul a piaci értékekre is tekintettel van, mialatt valóságos kulturális értékeket közvetít. Az ideológiailag túlsúlyos kulturális kormányzati munka viszont kontraproduktív.

A mostani sajnos teljesen régi vágású, áporodott és komenista kultúrkormányzat, bornírt, hozzá nem értő, iszonyatosan akarnok komisszárokkal.

Ebből nem tud semmi jó kisülni, ugyanis a kultúra és a művészet nem így működik. Ezzel csak kárt lehet okozni. A kultúrát, a művészeti életet szinte gyerekkorom óta, a 70-es évek vége óta figyelem.

Sok csodát láttam. És rengeteg szánalmas marhát, aki hatalomból hülyeségeket beszélt. Aztán eltűnt a süllyesztőben, mert ez az ilyenek sorsa. Miniszterek, államcickányok, rezsimek jönnek-mennek, de a kultúra akkor is van.

A műterem, stúdió, könyvtár alkotói közegében tőlük teljesen függetlenül tenyészik a teremtő gondolat, a magával ragadó érzelem. A kultúrát sosem ők, az aktuális tótumfaktumok képviselik. Ha kellő alázattal működnek, persze tudhatják szolgálni mindezt, de ha nem, akkor csak ártanak.

A színházi világban sem lehet láncfűrésszel rendet tenni.

Egy példa: a szüleim ’71-ben elvittek Salgótarjánba egy nyomorúságos cigánytelepre, egy 68 éves „ősöreg” bácsihoz. Bementünk egy otthonnak alig nevezhető szűk putriba, ami annyira sötét volt, mint az éjszaka, öt perc után szokott hozzá a szemünk. Majd ez az ember kiterelt minket a háza elé, és a meszelt vert fal mellé kitéve megmutogatta nekünk a festményeit. A képei szikráztak, ragyogtak a napfényben. Balázs János cigány festő volt, akinek a nevéhez fölösleges is odatenni, hogy cigány, mert ennek semmi jelentősége, ő egy univerzális zseni, a magyar Vámos Rousseau vagy Frida Kahlo, aki 65 éves koráig egyetlen képet nem festett és egy tollvonást nem tett. Leélt egy életet kirekesztve a putriban, gyárudvart söpört, mert a társadalmi működés, ahogy ma is teszi a cigányokkal, ide szorította.

De a tehetség, a kifejezni akarás áttört, és öregkorában csodálatos, hihetetlen festmények jöttek ki a keze alól. Szegénynek aztán pont a kurzus rajongása lett a veszte: élete végén a cigánytelepet eldózerolták, őt meg berakták egy meleg vizes, központi fűtéses panellakásba. Na, abba belepusztult. Az ő példája azt mutatja, hogy a művészet igazsága a közöny, az előítélet, a kirekesztés és a hülye bürokrácia legvastagabb páncélfalán is átsistereg.

Nemrég nálunk az Indexen megjelent egy cikk arról, miszerint a hazai néző nem tud értelmezni egy kortárs művet, ezért értékelni sem igazán tudja, mert a közízlés megrekedt Munkácsynál.

Maurer Dóra képei a világ egyik legjelentősebb kortárs múzeuma, a londoni Tate Modern falain függenek, és ma már százezer eurót érnek, miközben a szakmát és az általa kinevelt nemzedékeket leszámítva Magyarországon széles körben nem ismerik a nevét. Mert mi valóban megrekedtünk Munkácsynál, pedig csendesen és félve jegyzem meg, 

Munkácsy nem volt valami hatalmas festő.

Az orosz Repin vagy az olasz Boldoni, a svéd Anders Zorn a kortársai közül szerintem sokkal jobbak voltak nála. Munkácsy elképesztően ügyes volt, jó kezű, de én nem szeretem a kiszámított és sekélyes színhasználatát, a felületeit. Ezzel nem azt mondom, hogy nem csinált jó képeket, de ez csak sima szalonfestészet, ami hasított a 19. század végén. Akkor még nem volt mozi, nagy színes fényképek, reklámfelületek: a nagy vizuális orgiák a csendes festészeti szalonokban tobzódtak, és ő ügyes volt ezen a téren.

Sosem lesz már ekkora jelentősége egy kiállításnak, mint azokban az időkben.

Egyfelől igen, de közben itt ülünk, beszélgetünk egy galériában, és mi van körülöttünk? Olaj, vászon. Szóval a műfaj él, virul. És megmarad.

(Borítókép: Trenka Attila / Index)