Hogyan érthetjük meg Kádár Jánost?

Hogyan lehet ismerős, ami ennyire elfeledett? És hogyan lehet megérthetetlen, ami ennyire ismerős? Tudjuk, ismerjük a nyelvet, amelyen ezek az emberek beszélnek, mégsem tudjuk, és mégsem ismerjük.

Azt hisszük, hogy értjük ezeket a szavakat. Értjük ezeket a mondatokat. Holott ez csupán a látszat, annak látszata, hogy ugyanazokat a szavakat használjuk, annak látszata, hogy még csupán néhány évtized telt el azóta.

A kommunisták magyarul ismeretlen nyelven beszéltek – magyarul. 1945-ben a társadalom nagy része számára értelmezhetetlen módon használták anyanyelvüket, […] a szavak részben elveszítették jelentésüket, részben újakat nyertek

– írta György Péter az Ismeretlen nyelv című kötetében.

Az embereket, akik e lapokon feltűnnek, megérteni csupán az képes, aki élt azokban az időkben, teljesen megérteni pedig csupán az tudja, aki közéjük tartozott. Mi megpróbálkozunk a megértéssel, de csak néhány közhelyig és időnként valamennyi meglepetésig juthatunk.

Mindezt Spiró erősíti meg a könyvterasz.hu-s beszélgetésben:

Nagyon különös világi vallás hívei a két Kádár-tragédiám hősei, közöttük tisztességes emberek és utolsó gazemberek egyaránt akadnak. Ezzel a fajta hittel még nagyon sokan fogják megváltani a világot és a halálba masírozni.

És nem csak a nyelv. Nem csak az, ahogy beszéltek. Az egész világ, amelyben éltek, az egész világ, amelyet létrehoztak maguknak, és amivé az egész világot át akarták formálni.

Az a gondolkodásmód, amelyet ezek a szavak közvetítenek vagy megpróbálnak közvetíteni. Hiszen inkább állnak itt a megértés akadályaként, mint közvetítőjeként annak, amiről beszélnek. Mint bemutatói, tolmácsolói annak, kik voltak ezek az emberek, és mi volt az, amit képviseltek.

Ahogy maga a szerző mondja a HVG-ben megjelent interjújában: 

Kádár, ahogy sok más kommunista, módosult tudatállapotban élt. Olyan vallásban, amelyben Isten helyén a Párt áll, és amelynek (vagy akinek, aki épp a pártot személyesíti meg) mindig igaza van, akkor is, ha korábban teljesen mást képviselt. Sok minden bűnnek minősülhetett így, amit a párt korábban követelt tőlük, de felmentést is adhatott szinte bármire. […] Elképesztő és tragikus, hogy az az ember, akit évekig börtönben tartottak, kínoztak, és a feleségének azt sem mondták meg, hogy él-e, hal-e, miután kiengedik, hűségesküt tesz Rákosinak, aki maga a párt. Az én nemzedékem talán az utolsó, amelyik tud erről a tudatállapotról még valamit.

Ezeknek a drámáknak a látszat, az első pillantás ellenére valódi főszereplője nem Kádár, nem Nagy Imre, nem Szőnyi Tibor, nem Gerő Ernő vagy Rajk László, hanem a fent említett tudatállapot, amelyet ha megérteni nem is tudunk, erre a megértésre törekednünk kell.

Spiró drámáinak jelentős része nem írói leleményből, nem a múlt fiktív felépítéséből fakad, hanem a szereplők valódi, nagyrészt hiteles, valóban elhangzott mondataiból: periratokból, kihallgatási jegyzőkönyvekből, levelekből, illetve ezek alapján rekonstruált jelentekből.

Az első dráma, a Főtitkárok középpontjában a Rajk-per áll, a kihallgatás. Szőnyi heréit már leverték, a volt belügyminiszternek erre még várnia kellett pár órát. Az eddigre már Rákosi által ideküldött Kádár nem cicózik, sokszor közbevág, néha megszólalni sem hagyja Rajkot.

Az, hogy a Párt, amelynek még a vádlottak szemében is igaza volt; amelyben csalhatatlan, vallásos vakhitük volt, Rajk vallomásán is áttetszik:

Ha egy ilyen állásfoglalás a pártvezetésben egységes, akkor az én számomra nincs más lehetőségem, mint az élet befejezése. […] Én emelt fővel azt tudom csak mondani, hogy nyugodtan nézek mindenkinek a szemébe. Hamis teóriára épül föl az egész. Olyan kristálytiszta az én párthűségem a párthoz, akármennyi hibát is követtem el…

Spiró a 168 órában megjelent interjújában így beszél erről:

A korabeli pártzsargont az utókor groteszknek érzi. Akik magától értetődő természetességgel használták, akiknek ez volt az anyanyelvük, mozgalmi kategóriákban gondolkodtak. A Pártban istenséget láttak, amelyben sokan még az akasztófa alatt is hittek. […] A nyelvnél jobban semmi nem jellemezte ezeket az embereket. Nagy Imre végül abba halt bele, hogy hűséges maradt a párthoz és a pártszerűséghez: elfogadta a határozatot, hogy nem működnek együtt a bábkormánnyal.

Ezért van az, hogy manapság arra, hogy megérthessük a világot, amelyben ezek az emberek éltek, már hajszálnyi esélyünk sincsen.

(Borítókép:  Ötvenhatosok tere – Felvonulási tér –, dísztribün, középen Kádár János, az MSZMP KB első titkára 1986-ban. Fotó: Szalay Zoltán / FORTEPAN)

---