Hogyan rúg labdába a pályakezdő rendező?

Bármilyen szakon végezzen is az ember, a pályakezdés mindig is nehéz volt, van és lesz, hisz egy dolog a jó diploma a zsebben, attól még nem kéri fel az élet keringőzni az embert. A kiszámíthatatlan, rizikós és speciális művészdiplomák esetében pláne nem, ami azt jelenti, hogy színházi rendezőként pályát kezdeni most, az előadóművészet gyakorlatilag egy évvel ezelőtti megszűnése után szinte lehetetlen. És akkor még nem beszéltünk az SZFE korábbi formájában való megszűnéséről, a művész szakma kétfelé szakadásának intézményesüléséről és annak következményeiről. 

Két pályakezdő és egy pályakezdőnek már nem mondható, de fiatal rendező, Tárnoki Márk, Szokol Judit és Kovács D. Dániel beszélgetett erről egy FB Live eseményen a minap Csizmadia Tibor rendezővel, akinek saját bevallása szerint még könnyű dolga volt pályakezdőként, mert az ő idejében jöttek, érdeklődtek az igazgatók, megnézték a vizsgaelőadásokat, és neki is volt már végzősként szerződése. Na, ma ez egyáltalán nincs így.

Az SZFE-ügy kirobbanásához is köze van annak a több vidéki színházigazgató által hangoztatott és azóta az érintettek által már megcáfolt tételmondatnak, miszerint a fiatal rendezők, színészek nem akarnak vidékre menni. Nos, ezt a ki tudja, mire alapozott állítást mindhárom ifjú rendező tagadja.

Olyannyira nem igaz ez, hogy mindhárman nagyon szívesen mennének vidékre. A 2019-ben végzett Szokol Judit például, aki rendezett már Celldömölkön, Dunaújvárosban, Szentendrén és Kolozsváron is, kifejezetten nehezményezi, hogy az egyetem utolsó két évében nincs kötelező vidéki gyakorlat.

A vidéken rendezés persze nem annyira egyszerű, mondja Kovács D. Dániel, Junior Príma díjas rendező, aki e téren már több tapasztalattal bír. Mert előfordul ugyan, hogy létrejön a szerződés a vidéki kőszínház és az ifjú rendező között, de a vidéki színházak, még ha meg is hívják őket, gyakran biztonságra játszanak, és úgy gondolkodnak, jó, jöjjön a fiatal rendező, de azért valami olyat kéne játszania a színháznak, ami „működni szokott”. 

A szintén 2019-ben végzett Tárnoki Márk – az általa jegyzett, Háy János-féle szavalóversenyről nemrég itt írtunk – is rendezett már vidéken, például a győri Vaskakas Bábszínházban vagy a pécsi Janus Egyetemi Színházban, illetve ő is kapott már meghívást határon túlra, Nagyváradra, a klasszikus kőszínházi felkérés, illetve rendezés az eddigi repertoárjából még kimaradt. Természetesen őt sem rettenti el a vidéken rendezés gondolata, bár nem annyira az adott társulat milyensége foglalkoztatja, inkább az, mennyire lehet ott szabadon dolgozni.

Csizmadia Tibor szerint a fiatal pályakezdő rendezők vidéki kőszínházi szárnypróbálgatását az is hátráltathatja, hogy ezek a direktorok általában már idősebbek, más nyelvet beszélnek, de a probléma gyökere véletlenül sem az ifjú rendezők menni nem akarása. Ráadásul szerinte adott esetben egy vidéki társulatban kézenfekvőbb, egyszerűbb az, ha a színház adott színészének támad kedve rendezni, hisz ismeri a társulatot, helyben van, minek meghívni valakit Pestről, ami persze az egész rendezőképzés létjogosultságát megkérdőjelezi.

Abban is egyetértettek az ifjú rendezők, hogy a szabadúszásnak, a független szcénához való tartozásnak fiatalon abszolút vannak előnyei. Ilyenkor az ember jobban kiélheti alkotásvágyát, többet tud kísérletezni, nem kötik a formák és a hierarchia, így jobban kikristályosodhatnak a saját elképzelései is. Kovács D. Dániel például négy évig dolgozott a Bodó Viktor-féle Szputnyik-társulattal, mielőtt két évre a Vígszínházhoz ment volna (oda is azért hívták, hogy valamiféle új látásmódot közvetítsen, új lendületet adjon a színháznak), Tárnoki Márk pedig még a Színművészeti Egyetem előtt köteleződött el egy független társulattal.

Ugyanakkor, bár a független szféra befogadóbb, elengedhetetlenül fontos lenne, hogy a regnáló színigazgatók folyamatosan nézzék a fiatal, végzős rendezők munkáit, ám

Pedig a mostani végzősök adják majd egykor a színház gerincét, tehát ez az igazgatók kutya kötelessége lenne.

Ha egy rendezőt visszahív egy színház, az már igazi sikernek számít, hisz akkor már nem a pályakezdőnek vagy a pályakezdésnek szól a meghívás, hanem a rendezőnek magának. Ez pedig igazán bizalmi légkört tud teremteni, mondja Kovács D. Dániel, ráadásul ilyenkor már a rendező is sokkal jobban ismeri a színészeket vagy akár a műszakot is, jobban tudja, kinek mi az erőssége, s erre már lehet építeni, adott esetben az ilyen helyzetből csodát lehet kihozni. Ő például már többször rendezett a budapesti Katona József Színházban – például a korabeli társadalmi tablóképet felmutató Berlin, Alexanderplatzot –, de ő rendezte a Secondhand – szovjetűdöket is az Örkény Színházban.

De azért mára is érvényes lehet a legendás Horvai István mondása:

Ezt Tárnoki Márk egy kicsit másképp látja, ő nem tartja valószínűnek, hogy az ember pályakezdőként szerződést kapjon egy társulatba, de ha az ember szabadúszóként, kívülállóként mutathat valami olyat egy társulatnak, amit ők eddig nem vettek észre, vagy másképp láttak, az gyümölcsöző tud lenni. Ehhez képest saját társulatot alapítani jóval nehezebb.

A fiatal rendezők most tanulják azt is, hogy mivel az igazgatók elég ritkán kíváncsiak a rendezéseikre, nekik maguknak is kell jelentkezniük azoknál a társulatoknál, illetve színházaknál, amelynek esztétikájával, műsorpolitikájával, törekvéseivel azonosulni tudnak. Persze ez még mindig nem biztos, hogy eredményt hoz, de hozhat. Ugyanakkor egyes – elsősorban fővárosi – művészszínházaknál megfigyelhető, hogy presztízskérdés pályakezdő rendezőt hívni, mert ezzel is jelzik nyitottságukat, a fiatalok gondolkodásának megismerésére irányuló kíváncsiságukat. Sőt, adott esetben teljesen pályakezdőnek lenni ilyen szempontból még egyszerűbb is, mert erre a „státusznak” szóló érdeklődésre 5-6 év múlva már nem lehet számítani.

A női színházi rendező manapság még mindig nagyon ritka, Szokol Judit eleinte iszonyatos tehernek élte meg, hogy bármit mond, százszor jobban el kell magyaráznia vagy alá kell támasztania, mint férfi társainak. Mostanra tán már érzi ennek működését, de nyilván továbbra is nehéz szerep női rendezőnek lenni, huszonévesen egy idősebb kollégát meggyőzni valamiről, amiről esetleg ő azt gondolja, hülyeség.

Ami a jövőt illeti, a szkeptikus hangok előjönnek mindannyiuknál: Szokol Judit azt mondja, a rendezés mellett mindenképp mást is szeretne csinálni, mert azt nem tudja elképzelni, hogy tíz éven keresztül évente három darabot rendez, ehhez neki több rákészülés kell. Ráadásul a pandémia miatt, mivel rengeteg félbehagyott rendezés, előadás feltorlódott, amiket a színházak pótolni fognak, a pályakezdőknek sokkal kisebbek lesznek az esélyei. De talán a legszomorúbb dolgot a már tapasztaltabb Kovács D. Dániel említi: a helyezkedés és az oldalakra állás ugyanúgy megfigyelhető sajnos a fiatal korosztályban, és ne reménykedjünk, hogy a színházi, kulturális és politikai kettészakadás megáll a fölöttük lévő generációkban.

A pályakezdő színészek és rendezők lehetőségeiről az Index kulturális podcastjában beszélgettünk. 

(Borítókép:  Mészáros Béla (b) Franz Biberkopf és Szirtes Ági (j) Bastné szerepében a Berlin Alexanderplatz című előadás próbáján a Katona József Színházban 2018. március 7-én. Alfred Döblin regényének színpadi adaptációját Kovács D. Dániel rendezésében március 9-én mutatták be.  Fotó:  Szigetváry Zsolt / MTI )