A vers pofon üt, a költő sztár, vagy pedig kapja be

A nőci, ha negyven, még gondos a sminkje,

a nőci, ha negyven, aligha riszál,

a nőci, ha negyven, már taxikat int le,

és áll körülötte az éjjeli bál.

...

A nőci, ha negyven, a ráncai szépek,

és lányos a lába, hisz fitneszezik,

ügyel vonalak, színek egyvelegére,

és ötletes öltözetek övezik.

...

A nőci, ha negyven, még beste a teste,

a lánya kamasz, vele harcol erőst,

még könnyeden ébred, elalszik az este,

s útjára bocsátja a reggeli hőst.

Ezt írta Lackfi János öt évvel ezelőtt konzseniális soraiban válaszul Szabó T. Anna A férfi, ha negyven című, a költő születésnapjára írt versére, mellyel nemcsak a virtuális térben indult meg a verslavinának nevezett közéleti-költészeti turbulencia, de az irodalmi életben is. Sorra jöttek a negyvenes férfit zengő vagy épp ironikusan szemlélő versek, a szinte már társadalmi méreteket öltött évődéshez pedig további költők csatlakoztak: Kiss Judit Ágnes, Mesterházi Mónika, Jónás Tamás, Demény Péter és még vagy tucatnyian.

a negyvenesség hol szorongó, hol újrakezdő, hol lánglelkűen reménykedő, hol fádan hátradőlő létélményével. Úgy éreztük – hála Mark Zuckerbergnek és a virtuális térnek –, történt valami, a költészet igenis mindennapjainkat formáló, megkerülhetetlen tényező. Megfogalmazódott mind a női, mind a férfi középkorú ideál, s hozzá képest a „van”, ami persze szintúgy lehet egyfajta ideál.

A férfi, ha negyven, még győzi erővel,

a férfi, ha negyven, a csúcsra kiáll,

a férfi, ha negyven, még jól bír a nővel,

még fess, ha nem alszik, és friss, ha piál.

A férfi, ha negyven, még állja a harcot,

és tiszta az inge, a homloka fény,

és ránca a sármja, ha nézik az arcot,

és lámpa van hű szive legközepén.

A férfi, ha negyven, az élete rendben,

még nem tökörészik, és nem kapuzár,

nem bízik a földi s az isteni kegyben,

mert veszt, aki áll és veszt, aki vár

– állt Szabó T. Anna kezdő löketet megadó versében.

Az általa elindult Verslavina olyannyira versközéleti tett lett, hogy kötet is született a férfit és nőt megéneklő alkotásokból az Athenaeum Kiadó gondozásában Verslavina – A nő meg a férfi címen. Mondhatjuk tehát, Szabó T. Anna egykori Fb-posztjával jókor volt jó helyen.

Ehhez hasonló költészeti, közéletileg ennél is erősebb viharra 2012-ből, Kemény István hazavágó hangú hazaverse, a Búcsúlevél kapcsán emlékezhetünk, mely a rendszerváltás utáni húsz év csendet megtörve újra a köztudatba robbantotta a közéleti vers, a közéleti költészet fogalmát, aminek egyébként Kemény azóta is első számú képviselője. Számos műsor, interjú és publicisztika foglalkozott ezzel a valóban nagy és merőben új hangú hazaverssel, amelyben a haza mint egy megszemélyesült, megtestesült valaki szerepel, akit már elárulni se lehet, csak elhagyni, hisz annyira eltávolodtunk tőle. (Meg ő tőlünk.) 

Nem kértél, hogy mosdassalak,

annyit se morogtál, hogy hagyjalak,

mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin,

elárulni se hagytad magad.

Az én teám közben elforr,

nem vagyok az már, ki voltam egykor,

az életem nagy happy end nélkül is

véget érhet, mint egy verssor.

Azt játszod, hogy nem is hallasz,

túl nagy énfölöttem a hatalmad.

Hozzád öregszem és belehalok, ha

most téged el nem hagylak.

Kemény verse további verseket generált, Böszörményi Zoltán már közel sem olyan erős, Egy búcsúlevélre című művében számonkéri Keményt és az ő hazafogalmát. A jó költészet tehát választ, viszontválaszt, interakciót generál.

Nem mellesleg Kemény 2013-ban is megnyerte az év verse díjat Remény című, nem kevésbé fájdalmas hangú versével, melynél hasítóbban kevés költemény fogalmazza meg a közéleti magányt.

Azelőtt ilyenkor kétségbeestem,

mert innen már csak lefelé van út,

és idáig nem jár le az Isten.

De most itt volt, és ő kísért le később:

egy szó nélkül ballagtunk le ketten.

De ez a végén lesz, itt még csak állok,

és érzem, ahogy elkezdek nevetni:

hogy lettem én ennyire magányos,

és hogy teljes képtelenség, félreértés,

de ez mégse lesz már soha máshogy.

Nagyot szólt Erdős Virág hazaverse is, a Van egy ország (egy népszavazás margójára), melyet a Rájátszás nevű, költőkből és zenészekből álló banda is játszott, és még olaszra is lefordították. A vers a hajléktalanok melletti kiállás szimbólumává is vált, a költő maga mondta el például a Város Mindenkié tiltakozó megmozdulásán a Parlament előtt, ahol tizenkét fideszes képviselő hajléktalanellenes törvénytervezetét tárgyalták.

van egy ország ahol lakom

semmi ágán lógó flakon

van egy város ahol élek

ahány test épp annyi lélek

ahány lélek annyi lom is

utcára tett fájdalom is

mise után leszavaztak

bezabáltak be is basztak

pöri volt tán isler is

jóllakott az isten is

De ki ne emlékezne a jó néhány éve szintén a Facebookon lezajlott, országos méretű akcióra, melynek keretében előbb-utóbb mindannyiunkat elért kedves ismerősünk kérése, hogy ezúttal ne a macskánkról vagy az előző napi tiramisuról, málnás pohárkrémről vagy tafelspitzről posztoljunk, hanem osszuk meg a virtuális nagyérdeművel legkedvesebb versünket. Időkorlát is volt: kedvencünket 48 órán belül kellett az éterbe kürtölni, elvégre az idő nem szép lassan folydogál, mint Vajda János Télutó című költeményében. Üdvös volt látni, mennyien posztolták lieblingjüket, keringtek az Adyk, Kosztolányik, Varró Danik, Tóth Krisztinák az éterben. Tán kevesen tudják, hogy a kampányt Szabó Balázs, az ELTE BTK Amerikanisztika Tanszékének az irodalmat rendhagyó módszerekkel népszerűsíteni igyekvő oktatója indította el, de hogy ekkorát fut, maga se hitte.

Villoni stílusban íródott 2009-ben Kiss Judit Ágnes verse, mely önmagában forradalmi tett volt: a máig tartó prűd, iruló-piruló irodalmi és a széles nyilvánosságra is jellemző recepciót fogalmazta meg, amiért (s az Irgalmasvérnő kötetért zusammen) később a „civilben” középiskolai magyartanárnőt munkáltatója, a katolikus gimnázium kirúgta. (Lám, egy újabb bizonyíték, mekkora hatása van a költészetnek.) A Ballada a kettős erkölcsről üzenete máig él, olyannyira, hogy maga a költőnő nyilatkozta egy interjúban, hogy egy szerkesztőnek nagyon tetszett a verse, mégse közölte, mert azt mondta, ebben úgy beszél a férfiakról, ahogy azok szoktak a nőkről a kocsmában.

Ha kisfiúnak buzog túl a nedve,

mely testdúló szeretkezésre vár,

„a kis kakas” mondják rá kedveskedve ­

„no lám, miből lesz a cserebogár”.

Ám, bakfislány, ha ágyba hajszol véred ­

(megbocsáss, most csúf lesz a szavam) ­

„a kis lotyó” zuhan rád az ítélet ­

„mi lesz, ha máris baszhatnékja van?”

Dicső macsó nevet nyer el a férfi,

ha kétértelmű minden mondata,

s a rossz nyelvektől akkor sincs mit félni,

ha minden éjjel más nőt visz haza.

De hogyha nő mer szabadosan élni,

s nem csak célozgat arra, mit akar:

„akármit el tud csípőn alul érni,

vagy egyszerűen baszhatnékja van.”

Ha öregembert űz a gerjedelme:

„Istennek hála, jól tartja magát!”

Ha vénasszonyt: „na nézd, a csúf cemende,

ha nem vigyázol, becsusszan alád!”

S ha egy vers feszül az erotikától:

„Beh költői, és milyen férfias!

Hogy nő írta?... hát... hümm... igazán bátor

kimondani, hogy baszhatnékja van.”

Felség, megadom magam kényre-kegyre,

vétesd fejem, ha nincsen igazam:

a férfi vágyik testi szerelemre,

a nőnek meg csak baszhatnékja van.

A közoktatást is elérte az a szintén az internetről indult ádáz kommentháború, melynek egynémely szülő harcosa Varró Dani versét túl komolyan vette, nem belehelyezkedve a homokozóban játszó, néhány éves kisgyermek versbeszélő világába, és kikérte magának, miért kell apa fejét lapáttal verni, micsoda agresszió ez. Varró feleségének Varró Dánielné néven szó szerint a dedóig visszamenve kellett versmagyarázatba fognia, hűteni a körülötte felforrósodott levegőt és megvédenie férje alkotását, melyet az előtt, hogy tankönyvi esetté vált volna, a nem családközpontúsággal távolról sem vádolható Nők lapja is büszkén hozott le állandó szerzőjétől. Pedig elég lett volna odapökni az Arany János-i folklór szállóigéjét: „Gondolta a fene.”

Jó játék a lapát,

azzal ütjük apát.

Orrot, fület lapít,

jó játék a lapát.

A fenti példákat sokáig sorolhatnánk. Ami mit sem bizonyít jobban ma, a költészet napján, hogy a vers igenis él, üt, felkavar, egymásnak feszít, megváltoztat, formálja a közéletet, az meg őt. Nem lehet pókerarccal olvasni, hallgatni. Hiszen Petri György is megmondta:

Még hogy pokerface! Pókerfasz valék.

(Borítókép: Adam Berry / Getty Images)