A Nemzet Színésze telefonbetyárnak hitte Vidnyánszky Attilát

• Lehoczky Zsuzsa még gyermekként kezdte pályáját, mikor édesanyja beíratta a szegedi színházban működő balettiskolába.
• Sarlós Gábor főrendező elhívta magával Kaposvárra szubrettnek, így az 1956–1957-es évadot a kaposvári színházban töltötte.
• A forradalom idején tejeskocsival utazott haza Szegedre. Utána az ottani színházban játszott, több, jelentős szubrettszerepet.
• 1962-től a Budapesti Operettszínház tagja.

Miután a Nemzet Színésze lett, rögtön váltottunk pár szót, akkor nagyon felfokozott hangulatban volt. Most, hogy eltávolodtunk a hírtől, hogyan érzi magát?

Továbbra is boldog vagyok és büszke. Akármikor kiejtem a számon, hogy a Nemzet Színésze... a torkom minden alkalommal elszorul a boldog sírástól... ahogyan most is.

Amikor Vidnyánszky Attila felhívta, és közölte hírt, mi volt az első reakciója?

Azt hittem, hogy valaki viccel velem. Szegény többször is hallózott a telefonba. Egyáltalán nem számítottam erre. Vidnyánszky Attila érezte rajtam, hogy meghatódtam, és miután gratulált, a telefont körbeadta az ott lévő kollégáknak. Na, akkor kicsit már kezdtem elhinni, megnyugodtam. De a boldogság azóta sem múlik, és nem is tudom, hogy valaha alábbhagy-e. A lányom éppen nálam volt, amikor jött a hír. Délután általában le szoktam feküdni kicsit pihenni, ami nálam nem az öregedés jele, hiszen még tizennyolc éves koromban – amikor táncosként gyötörtem magamat – vettem fel ezt a szokást. Ilyenkor ki szoktam húzni a telefonokat, de aznap valamiért mégsem tettem így.

A Nemzet Színészeivel milyen viszonyban vannak? Mondhatjuk, hogy barátok közé érkezett?

Majdnem mindenkivel játszottam már együtt, jöttek is elő sorban az emlékek. A telefonban Molnár Piroska is azzal kezdte, hogy milyen volt együtt dolgozni. Csodálatos, kedves, fantasztikus színésznő. Majd átvette a kagylót egy jól ismert hang, „na, szervusz, tudod, ki vagyok én?” Persze hogy tudtam, hát Bodrog Gyula! Vele is felemlegettük, amikor a Mágnás Miskában agyonlocsoltuk magunkat a harmadik felvonásban. Volt egy rész a darabban, mikor a Csiribirit énekeltük, le kellett menni a rámpára, a színpad és a közönség közé. Aztán egy vasárnapi előadáson ennél a résznél – éppen két verze között táncoltunk Gyulával – megszólalt egy édes kis hangocska, hogy „mama, hoztunk nektek fánkot!”. Borzasztó nagy siker volt, a nézők is hátrafordulva a gyereket nézték. Anyám persze próbálta őt hátravinni, de tele volt a keze szalagos fánkkal.

Király Leventével Szegeden, Haumann Péterrel pedig az Operettszínházban és máshol is játszottunk együtt. Szóval, majdnem mindenkivel közelebbi kapcsolatban voltam. Kivéve egy színészt, akivel sosem dolgoztunk együtt, de neki nem mondom ki a nevét, ő úgy is tudja.

A Nemzet Színészei közé most került be először olyan művész, aki a zenés színházat képviseli.

Igen, és ez külön megtiszteltetés. Örülök annak, hogy a musicalt és az operettet ezek után talán nem úgy emlegetik, hogy „könnyű műfaj”. Persze, a megtiszteltetésnek eleget is kell tenni. Lelkileg, magatartásban, odafigyelésben. Ez egyben felelősség is.

Önre nem jellemző a túlzott médiaszereplés. Ennek mi az oka?

Na, az elmúlt napokra ez már nem érvényes,

El is fáradtam, de ez jófajta fáradtság. Máskor meg azért nem vállaltam ennyi tévés szereplést, mert nekem nincsenek celebtörténeteim. Az elmúlt másfél évben önkéntes karanténba vonultam, a családomon kívül nem igazán találkoztam senkivel, de ez nem zavart. Pont azért, mert nem vagyok nyüzsgő típus. Amikor a lányom megszületett, nem tudtam vele annyit foglalkozni, mint amennyit megérdemelt volna. Nem voltam ott minden este, hogy meséljek neki, vagy jó éjt puszit adjak. Délelőtt próbák voltak, délután felvétel, este előadás. Persze, nagyon jó kezekben volt, a nagymama vigyázott rá, és az édesapja is sokat volt otthon. De én érzem azt, hogy kevés volt az akkor együtt töltött idő. Ezt most, a karantén alatt be tudtuk pótolni.

Nemrég nyilatkozta egy interjúban, hogy gondolkodik a visszavonuláson.

Az elmúlt másfél évben végiggondoltam az életpályámat. Nem hencegés ez a számból, de sohasem játszottam kis szerepeket, és az a rengeteg színpadi próba és előadás, ami pörgött a szemem előtt, hát... már a gondolatától elfáradtam, hogy ennyit dolgoztam. Úgy hiszem, jár a pihenés. De még semmi sem biztos. Ha eljön július 18-a, a szülinapom, bejelentkezem az igazgató úrhoz, és amíg megyek befelé, hallgatom majd a szívverésemet, és figyelek a lelkem rezdüléseire. Mert fontos, hogy mit súgnak. Ennyi évnek, évtizednek nem könnyű csak úgy hátat fordítani, ahogy végigcsinálni sem volt az... Csak ki kell mondani az évek számát, és hanyatt esik az ember.

És ebben benne volt egy 1956-os évad is. Akkor éppen Kaposváron volt színésznő.

Emlékszem, a Mária főhadnagy című operettet játszottuk, de az előadást félbe kellett hagyni, mert az utcán már lőttek. Mindenki szaladt haza, én is elkezdtem intézkedni, hogy az édesanyámmal lehessek Szegeden. Nem jártak a vonatok, teljes volt a káosz. Nem tudtam, hogy fogok hazajutni, majd valaki azt tanácsolta, hogy kérjem meg egy tejeskocsi vezetőjét, hogy vigyen el. Így is történt, de ő csak Pestre tudott vinni, ott azonban megmutatta, honnan indulnak a Szegedre tartó tejeskocsik, így jutottam haza. Utána pedig már maradtam a Szegeden, ahol csuda jó szerepeket játszottam.

Szegedről pedig az Operettszínházba ment. Emlékszik az első élményeire Budapesten?

1962-ben kaptam egy telefont, hogy ha ráérek, akkor látogassam meg az Operettszínház akkori igazgatóját, mert mondanivalója van a számomra. Megbeszéltem édesanyámmal, hogy ha ez az, amire gondolunk, akkor nekem ez a sorsom. Pesten először az Éva utcában laktam, azt sem tudtam, onnan merre van a színház. Azt tanácsolták, hogy szálljak fel a földalattira, és amikor bemondják, hogy Opera, ott szálljak le. Vártam, vártam, de nem hangzott el, hogy Opera, majd egyszer csak a végállomáson találtam magam, ahol kiderült, hogy rossz irányba indultam. A színházba háromnegyed hétre értem be, ahol a színpad bejáratánál Simon Zsuzsa szúrós tekintettel nézett rám. Elmagyaráztam a földalattis bolyongásomat, és szerencsére ők nevettek a legjobban, nem könyveltek el késős fruskának. Sőt imádtam bejárni, és talán minden kollégám nevében mondhatom, hogy a színjátszás számunkra mindvégig olyan hivatás maradt, amit klasszikus értelemben vett munkának sem lehet tekinteni.

Hanem?

Földöntúli kapcsolat a színházzal. Mert mi másnak lehet nevezni azt, amikor esténként több száz ember fogad bennünket tapssal, és búcsúzik tőlünk az előadás végén.

Melyik az a szakmai siker, amire a legbüszkébb?

A második Jászai Mari-díjam meglepett. Nem számítottam rá. Ha az embernek nincsen önbizalma, akkor másképp kezeli ezeket az elismeréseket. Legbelül mindig is tudtam, hogy ezeket a díjakat talán megérdemlem. Persze, a Kossuth-díj az más, az egy igazán kiemelt tisztesség. De legjobban ez a mostani, az utolsó érintetett meg. Boldogságba rázott.

Nyáron lesz a 85. születésnapja. Számíthatunk ünnepi műsorra?

Nem, nem, nem, semmiképp. Volt a hetvenedikre és a nyolcvanadikra is egy hatalmas műsor, ahol barátok és kollégák ültek az első sorokban. Most nem akarom ezt is megünnepelni. Majd a kilencvenötödiket...

(Borítókép:  Kiss-B. Atilla főigazgató köszönti a nemzet színészévé megválasztott Lehoczky Zsuzsa színművészt a Budapesti Operettszínházban 2021. május 12-én.  Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)