Kitárta nekünk ölét az arisztokrata dáma

Claudio  mondja:

Rómában születtem, tőrőlmetszett romano voltam, de már harmincöt éve Milánóban élek, milanesének vallom magam. Róma rád zuhan, brutálisan maga alá temet, szinte megfojt, olyan, mint egy közönséges céda, aki ha kell, ha nem, a tied akar lenni. Nem menekülhetsz előle, így vagy úgy maga alá gyűr. Milánó finom, rejtélyes, cizellált nagyúri dáma, kinek szándékát csak hosszú évek alatt tudod kiismerni. Milánó meghódítása időigényes vállalkozás. A dáma arcát, bájait nem könnyű kiismerni, meg kell dolgoznod azért, hogy az arcát eltakaró finom csipkét fellebbentsd. De ha fellebbentetted, és elnyerted a hölgy kegyeit, örökre magához láncol. 

Claudio nem az a tipikus Airbnb-házigazda. Számára szenvedély, nem pedig – kizárólag – pénzkereseti lehetőség a szobakiadás. Ha csak a pénzért csinálná, nem jelenne meg fél órával a beköltözésünket követően (Via Leone Pancaldo 8, VII. emelet) szobánk ajtajánál – diszkréten kopogtatva –, és nem javasolná, hogy induljunk el a vezetésével városnéző sétára.

Miért is ne?

Ám alighogy kikanyarodunk a Viale Regina Giovannára, rámutat a Panarello cukrászda portáljára.

Ide most bemegyünk.

Nem kérdezi, hogy be akarunk-e menni, hanem kijelenti. És nemcsak bemegyünk, hanem megisszuk az eszpresszót, eszünk cannoncinót, ezt a mandulakrémmel töltött, porcukorral behintett miniatűr ágyúcsőre (cannoncino ágyúcskát jelent) utaló csodát. Claudio kontójára.

– Na, milyen volt? – kérdi, ám mielőtt válaszolhatnánk (hiszen nyilvánvalóan ízlett), befordulunk a sarkon, és elindulunk a Corso Buenos Airesen, majd áthaladva a Porta Venezia kapuja alatt máris megérkezünk a Piazza Cavourra, az egységes Olaszország atyjaként is emlegetett Camillo Bensóról, azaz Cavour grófjáról elnevezett térre.

Ami a Quadrilatero della Moda, a Divatnégyszög egyik csúcsa. Apropó, szeptember 21. és 27. között lesz a Milan Fashion Week, az a hét nap, amely megrengeti a divat világát. Claudio talán ezért is figyelmeztet:

Egyvalamire vigyázzatok: csak kívülről nézegessétek a kirakatokat, a Hugo Bosst, a Calvin Kleint, a Versacét, az Armanit, a Jimmy Choo cipőket, a Balenciagát, a Stella McCartney-t, a Guccit, a Burberryt, a Zengát, be ne menjetek, mert elájultok az áraktól.

Megfogadjuk, ezért nem ájulunk el, csak a szívünk facsarodik el. Nem is annyira az enyém, mint Anna lányomé. A Quadrilatero della Moda egy lépéssel Párizs, a Champs-Élysées előtt halad, annál nincsen frissebb divat, mint amit itt látunk a Piazza Cavour és a Piazza della Scala közötti néhány hektáros területen. Azért egy újabb kávéra és fagylaltra betérünk egy kívülről méregdrágának tűnő presszóba, de a fekete itt is másfél euróba kerül, a fagylaltnak pedig két és fél euró a gombóca, és az a gombóc akkora, mint egy kisebbfajta görögdinnye.

Aztán mire észbe kapnánk, máris ott állunk a világhírű Scala előtt, amely feleakkora, mint a mi Operánk az Andrássy úton. Claudio mondja is a lényeget:

A Scalának nem a külseje a fontos, hanem ami belül van. Kívülről fel sem tűnne, hogy a világ legmenőbb operaháza. Éveken keresztül bérletem volt a Scalába…

Khm… Nekem meg a BKV járataira, amíg el nem értem azt a kort, amikor már nem kell jegyet váltanom.

A Piazza della Scala közepén Leonardo de Vinci szobra magasodik. A zseniális polihisztor (festő? feltaláló? anatómus?) tizenhét évig élt Milánóban, harmincéves korától negyvenhét éves koráig, és talán leghíresebb alkotása, Az utolsó vacsora (La ultima cena) is Milánóhoz köti, hiszen Ludovico Sforza herceg megbízásából festette Krisztust és az apostolokat a Santa Maria delle Grazie kolostor falára.

Claudiónak persze Leonardóról is van sztorija. Nem  is titkolt felháborodással a  hangjában mondja, hogy 

amikor Emmanuel Macron francia elnök itt járt Milánóban, volt képe kijelenteni, hogy Leonardo munkássága a francia kultúra szerves része, sőt Leonardo tulajdonképpen francia. Elkezdte mondani, hogy a művész 1517-ben I. Ferenc király meghívására Franciaországba költözött. Ami sajnos igaz, amint az is, hogy kapott a királytól egy nyolcszobás kastélyt és fejedelmi életjáradékot, amit azonban csak két évig élvezhetett, mert 1519-ben meghalt. De ettől még nem lett francia.

Mire ezt végigmondja, máris benn vagyunk a Galleria Vittorio Emanuele II-ben, a földkerekség leghíresebb, legmenőbb passzázsában, amely összeköti a Piazza della Scalát a Piazza del Duomóval. A galéria Milánó egyik jelképe – van még néhány, például a Madonnina, aztán Az utolsó vacsora, de lehetne a San Siro is, ízléstől függően –, az egységes Itália első királyáról kapta a nevét, Giuseppe Mengoni tervezte 1861-ben, 1877-re készült el, és valóban lenyűgöző. Az árak (Prada, Guess, Borsalino kalapszalon stb.) úgyszintén.

– Na, most bemegyünk a Camparinóba! – jelenti ki Claudio ellentmondást nem tűrő hangon, így hát bemegyünk a Camparinóba. Ahol főleg Camparit lehet kapni (minő meglepetés), de kávét is, és felhörpintjük a nap harmadik feketéjét. A klasszikus art nouveau stílusú bárt az Andrássy úton is el tudnám képzelni.

A Madonnina árnyékában

Aztán eláll a szavunk, földbe gyökerezik a lábunk, kis híján elalélunk az ámulattól. Tudniillik kilépünk a Piazza del Duomóra, és ránk zuhan a világ legszebb épületének látványa. Tudom, a szépség szubjektív kategória, különben is, de gustibus non est disputandum, mégis, nálam a dóm veri a Notre Dame-ot, a Sagrada Familiát, és még a Szent Péter-bazilikát is. Pedig utóbbit maga Michelangelo tervezte.

Mintha brüsszeli csipkéből készült volna a monumentális épület, amelynek tetején ott aranylik a Madonnina, amelynek nevét nekünk, futballőrülteknek az AC Milan és az Internazionale városi rangadója, a Derby della Madonnina őrzi.

Na, gyerünk, már nincs idő felmenni a toronyba, későre jár, inkább bemegyünk a Rinascente áruházba, és a tetőteraszon iszunk egy üdítőt!

– adja parancsba Claudio, és nincs mit tenni, már vonulunk is felfelé a mozgólépcsőn.  A tetőterasz egy szinten van a  dóm  felső részével, ha kinyújtom a karom, az a benyomásom, hogy meg is érinthetném valamelyik márványcsipkét. (A márványra később még visszatérünk.) Persze ez nem igaz, köztünk van a tizenöt méter széles utca, meg a nyolcvanméteres mélység. De akkor is lélegzetelállító a látvány.

Bevágok egy raviolit, Anna egy pizza margheritát – az ára közlésétől kegyeleti okokból eltekintek –, aztán irány a földszint, majd a Castello Sforzesco, a Sforzák kastélya vagy inkább erődítménye.

Ez már hamisítatlan reneszánsz, semmi márványcsipke, semmi légies könnyedség, inkább robusztus erő. És barnás színű téglák. Francesco Sforza építtette, Milánó hercege, Ludovico apja. Az egyik helyiségben ott látható a Pietà. De nem ám a mindenki által ismert, a 24 éves Michelangelo által megfaragott, a Szent Péter-bazilika egyik mellékhajójában található, hanem a Rondanini Pietà, az agg Michelangelo műve. A művész 1552-től 1564-ig, gyakorlatilag a halála napjáig dolgozott rajta, így nem kevesebb mint 65 év van a két Pietà, a két mestermű között. Nekem az utóbbi tetszik jobban, az első túl tökéletes. A Rondanini durvább, keserűbb, már-már absztraktnak mondható, és hatásosabb. Egy 89 éves, már mindent látott és megtapasztalt aggastyán életbölcsessége sugárzik belőle.

Két nappal később visszamegyünk Claudióval a Dómhoz, találkozónk van Carolina Lucacciónival, a Veneranda Fabbrica del Duomo di Milano, a Milánói Dóm Tiszteletre Méltó Karbantartó Gyára egyik vezető tisztségviselőjével.

Ahol véget ér a Vatikán hatalma

Igen, van ilyen is. Érdekes módon magát a dómot 1396-ban kezdték el építeni, a Fabbricát pedig már kilenc évvel korábban megalapította Gian Galeazzo Visconti, a város Signoréja. Akkor még a candogliai (Piemonte) márványbánya karbantartása volt a gyár feladata, aztán ahogy az onnan kitermelt – és csillogóra polírozott –  mészkőből felépült a Dóm, immár azt kellett folyamatosan restaurálni, mind a mai napig. Carolina mondja is, hogy 

a Dóm sohasem készül el, mire végzünk a restaurálással, kezdhetjük elölről az egészet. Mindenki azt hiszi, hogy carrarai márványból építették, de nem, nekünk, mármint a dómnak van egy saját márványbányája Candogliában, onnan hozzuk a mészkövet, nem Toszkánából. Nekünk mindenünk saját, mindenünk különleges, mindenünk egyedi. Még a hitünk is.

Amikor ideér a monológban, látja, hogy eltátom a számat.

Igen, Milánóra nincs hatással Róma, a Vatikán. A mi katolicizmusunk különleges. Szent Ambrus püspöktől eredeztetjük, ő – azaz Sant’ Ambrogio – vezette be az úgynevezett ambrozián liturgikus énekeket a Krisztus utáni negyedik században, amelyeket Milánó és Lugano környékén ma is őriznek és használnak. A mi dómunk is független, anyagilag mindenképpen. Saját bevételeink vannak, az utolsó békeévben, 2019-ben, mielőtt beütött a Covid–19, 52 millió eurós bevételünk volt csak a belépőjegyekből. A jegyek darabja 13 euró, és négymillió látogatónk volt, tessék szorozni. De ez mind el is megy a folyamatos restaurálásra.

Este, amikor visszaérünk a Via Pancaldóba, azért utánanézek Carolina szavainak. Nos, tényleg a valót mondta. A milánói ambroziánus rítus valóban Ambrus püspökhöz kötődik. Bizonyos dolgokban eltér a római rítustól, például az advent tours-i Szent Márton-napja, november 11. utáni első vasárnap, a nagyböjt a hamvazószerda utáni vasárnap kezdődik, kereszteléskor a keresztelendő fejét víz alá merítik. A Szent Család ünnepét pedig a vízkereszt utáni harmadik vasárnapon tartják.

Torino, lepel nélkül

Piemonte és Lombardia – Itália két izmos tartománya  – határos egymással, a két regionális fővárost, Milánót és Torinót mindössze 141 kilométer választja el egymástól. Vonattal szűk két óra. A szerelvény az 1931-ben, Mussolini „fénykorában” – ha volt ilyen – épült Stazione Centraléból indul. A monumentális épületre azt mondanám, szocreál stílusú, de vannak benne neoklasszicista és art deco elemek is.

De most nem is az építészeti stílus a lényeg, hanem az, hogy amikor csütörtök reggel kisétálunk a pályaudvarra, hogy megvegyük a jegyeinket a torinói gyorsra, kétszáz méter hosszan kígyózó sor fogad. No, nem a jegypénztárnál, hanem egy vöröskeresztes sátornál.

Nem csoda, Olaszországot elég keményen sújtja a járvány, ottjártunkkor a napi új megbetegedések átlaga ötezer körül mozgott a hatvanmilliós országban, az éttermekbe, kocsmákba, múzeumokba csak arcmaszkban lehetett bemenni, a buszra, villamosra, vonatra, repülőre is csak maszkban lehetett felszállni. Házigazdánk, Claudio csak úgy engedett be a lakásába, ha előtte a bejáratnál lefertőtlenítettük a cipőnk talpát, és a kezünket is megmostuk az átható illatú folyadékkal. 

A pályaudvar hatalmas kivetítőjén a TIM, a Telecom Italia Mobile telefonszolgáltató reklámja pereg végtelenített videón, a szpot két főhőse Lino Banfi, az egyik legnépszerűbb olasz színész és Roberto Mancini, a friss Európa-bajnok labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya. Elfacsarodik a szívem: mikor jut odáig a magyar futball, hogy valamelyik szereplőjével el lehessen adni bármilyen topterméket? 

De már ki is gördül a szerelvény a Centraléról, száguldunk a 2006-os téli olimpia városa felé.  A tizenöt éve Torinóban töltött két hét sportújságírói pályafutásom egyik legszebb két hete volt. No, nem a magyar sikerek miatt – olyanok nem voltak –, hanem azért, mert Torino csodálatos város. Pedig nem is tipikusan olasz, dacára annak, hogy a Risorgimento, az olasz egység kivívása innen, a Szárd-Piemonti Királyság fővárosából indult ki a XIX. század közepén. Ha egymás mellé teszünk egy nápolyit, egy milánóit és egy torinóit, meg nem mondanánk, hogy ugyanannak a nemzetnek a polgárai. Pláne, ha meg is szólalnak. Nem véletlenül hangzott el százötven éve Massimo D'Azeglio, az író, majd miniszterelnök szájából: 

Most , hogy  megteremtettük Olaszországot, meg kell teremtenünk az olaszokat is.

Torino piemonti nyelven Turin. És ez a nyelv nem csupán fikció, hanem élő idióma, egyfajta átmenet az olasz és a francia között. 

Torinóba a Grande Torino miatt utaztam el. 1949. május 4-én csapódott a Superga bazilika oldalfalának a Lisszabonból hazatérő olasz bajnokcsapatot szállító repülőgép, fedélzetén többek között két magyarral, az edző (direttore tecnico) Egri Erbstein Ernővel és a játékos Schubert Gyulával. Találkozni akartam Egri Erbstein 95 éves lányával, telefonbeszélgetéseimnek köszönhetően régi ismerősömmel, Susanna Egrivel.

És meg akartam nézni az emlékművet a Superga hegy tetején. Mindkét vágyam teljesült. A bazilikában, a savoyai királyok nyughelyén végighallgattam egy idős művészettörténész lenyűgöző kalauzolását – már amennyit megértettem belőle, mert az úr hangsúlyozta, hogy ő csak két nyelvet beszél, az olaszt és a piemontit –, majd elzarándokoltam a Grande Torino-emlékhelyhez. 

A Superga tetejére az 1884-ben épített fogaskerekű visz fel, fillérekért. Érdemes megvenni a négyeurós jegyet, egyrészt, mert gyalog lehetetlen feljutni, másrészt élményszámba megy a húszperces vonatút. 

Odalent, a városban a Mole a főlátványosság, teljes nevén a  Mole Antonelliana. Nevét a tervezőjéről, Alessandro Antonelliről kapta, a tornya a város jelképe. Nem túl régi, alig másfélszáz éves, a földszintjét a mozimúzeum tölti ki. Egykor itt, Torinóban élt száműzetésben Kossuth Lajos is, hangját máig őrzi egy gramofonfelvétel, amit itt, Torinóban rögzített Felner Károly és Barna Tivadar 1890-ben.

Na és itt kanyarog Észak-Olaszország legnagyobb folyója, a Pó. A Dunához képest kis patakocska, de a városban felduzzasztották, és sokan eveznek rajta. A vize hínáros és meglehetősen meleg, szeptember elején körülbelül 22 fokos lehetett. 

Elkerültük egymást George Clooney-val

Óriási hiba lett volna kihagynunk a Comói-tavat. Mindössze ötven kilométerre van Milánótól északra, és nem véletlenül van a partján Madonnától George Clooney-ig megannyi celebritásnak villája. Nem is hagytuk ki, szombaton húsz euróért vettünk két vonatjegyet, és eldöcögtünk Comóba, a tó déli csücskén épült nyolcvanezres városba. Ha már a dialektusoknál tartunk: Como neve lombard nyelven Comm...

Fogaskerekű itt is van, amire szintén érdemes jegyet venni, mert fentről, a Brunate-hegy tetejéről sokkolóan szép a kilátás az ypszilon alakú tóra.

A sétahajóra több százan álltak sorba, el is ment a kedvünk a tolongástól, inkább beültünk egy tóparti cukrászdába. A koromfekete pincér barátságosan elbeszélgetett velünk, még munkát is ajánlott, no, nem nekem, hanem a kisebbik lányomnak, aki odahaza ugyancsak a vendéglátásban dolgozik.

Simán kapna itt munkát. Nézzen csak rám. Maga szerint kinek jobbak az esélyei, egy fekete férfinak vagy egy 21 éves, csinos szőke lánynak? 

Nem vitatkoztam a  sráccal...  Aztán eldöntöttem, hogy hajókirándulás nélkül innen nem megyünk haza, még egyszer lementünk a kikötőbe, egy hajó éppen indulóban volt, megkérdeztem a kapitányt, elvinne-e kettőnket, és 15 euróért ki is hajóztunk az egyórás körútra. Kikötöttünk négy-öt városkában – Tornóban, Cernobbióban, Rovennában, Blevióban, Moltrasióban –, élveztük a panorámát, én speciel azt kívántam, bárcsak meg tudnám állítani az időt.

Nem sikerült. Letelt az egy óra, George Clooney-val nem találkoztunk, kikötöttünk Comóban, éppen elkaptuk a Garibaldi állomás felé tartó vonatot, ötven perccel később már Milánóban voltunk.  Ha nem pörgettem volna vissza a telefonomon a mesés kirándulás képeit, akár azt is hihettem volna, csak álom volt az egész. 

(Borítókép: Gáll Anna / Index)