Szenes Hanna, az ellenálló – huszonhárom év jutott neki

Huszonhárom év jutott neki. Kevesebb, mint Petőfinek, Masaccionak vagy Amy Winehouse-nak. Még egy fél emberöltőhöz is kevés. Mi fér bele huszonhárom évbe? Egy szívbeteg apa, a színházi ember, színpadi szerző, humorista Szenes Béla korai halála, a kitűnő bizonyítvány dacára háromszoros tandíj a református gimnáziumban, a továbbtanulás, a tanárnővé válás lehetetlensége a numerus clausus és a zsidótörvények miatt. A középréteghez tartozó, budapesti asszimilálódott zsidó családba született Szenes Hanna ekkor szembesül azzal, hogy zsidóként nem válhat azzá, amivé szeretne, és ha katolikus lenne, nem gátolnák a pályaválasztásban.

Az Anna Frank hangját idéző naplójában így fogalmaz erről keserűen:

Kezdtem érezni, hogy mint jelent zsidónak lenni egy keresztény társadalmon belül. Ha kereszténynek születek, akkor szabad előttem minden pálya. Lehetek tanárnő is, eljutok ahhoz a foglalkozáshoz, ami nekem a természet szerint a legjobban megfelel. De így ki voltam zárva mindenből.

Majd mintha szorosan fakadna ebből a felismerésből a folytatás:

Cionista lettem! Cionistának lenni, nekem azt jelenti, hogy tudatosan, erősen érzem, hogy zsidó vagyok és büszke vagyok rá. Az volt a célom, hogy Palesztinába menjek és érte dolgozzak.

És a neheze igazán még csak eztán jön. Szenes Hanna 1939-ben kivándorol Palesztinába (akkor még nem jött létre Izrael, a zsidó állam, arra csak 1948-ban kerül sor), és belép a zsidó fegyveres védelmi szervezetbe, a Haganába. Nem katonának született, nem volt katonaalkat, tanárnő szeretett volna lenni, normális fiatal lányként vágyott a szerelemre, de úgy érezte, nem tehet mást, nem tűrheti, hogy alacsonyabb rangú állampolgárként kezeljék, hogy megkülönböztessék, ezért cionista lett és minden erejével, idegszálával és teljes szívével harcolni kezdett. Egyike lett (nőként ráadásul egyedüliként) annak a mindössze tizenhét magyar zsidónak, akit az angol hadsereg képzett ki arra, hogy megkíséreljék megakadályozni a magyar zsidók deportálását úgy, hogy Jugoszláviában ejtőernyővel ledobják őket. A cél természetesen az volt, hogy ugyanezt Magyarországon folytassa.

A dombóvári kiállítás 17 óriásplakáton dolgozza fel, nyilván töredékesen ezt a rövid, töredékes, ám annál eseménydúsabb életet, igyekezve a kronológiát tartani a gyerekkortól, az apa színházi sikerein és halálán, az öccsével való szoros kapcsolaton át az eszmélés éveiig, majd a nagy fordulat, az elhatározás, a hazafiságé, 

És az, hogy még ilyen körülmények között sem hajlandó senkit és semmit kiadni, egyetlen információt elárulni a misszióról.

A fotókat, korabeli újságcikkeket, verseket és dokumentumokat bemutató-felhasználó kiállítás legmegrázóbb része az édesanyja, Szenes Béláné azon naplórészlete, melyből kiderül, majdnem szívrohamot kapott, mikor megtudta, lánya a mellette lévő zárkában van, miközben azt hitte, Palesztinában végez önszántából kétkezi munkát a földeken. Lányát öt éve nem látta, s mikor előhozták neki, sokkoló volt az elébe táruló látvány.

„Mégis, mit gondol, hol van most a lánya?” Megismételtem, hogy legjobb tudomásom szerint egy Haifa közelében fekvő mezőgazdasági településen. „Hát ha nem tudja, majd megmondom én. Itt van a szomszéd szobában". Egy asztal mellett álltam. Megragadtam két kézzel az asztal peremét, mert éreztem, hogy a padló kiszalad a lábam alól. Lehunytam a szemem és éreztem, amint pillanatok alatt omlik bennem össze egész életem hite, reménye, értelme. Mint ahogy a gyermekek által épített kártyavár összeomlik, fizikailag érzékeltem ezt a lelki összeomlást. De már nyílt is ajtó. Négy férfi vezette be. Ha nem tudom, talán első pillanatban meg sem ismerem az öt év előtti Anikót. Arcvonásai feldúltak, szenvedő kifejezést tükröznek vissza. Két nagy szeme alatt az arcán kék-zöld foltok. Anikó kiszakítja magát az őt kísérő férfiak közül, remegve jön felém, átölel, s zokogva mondja: „Édesanyám bocsáss meg!”

A nyilas hatalomátvétel után a fogház udvarán agyonlőtték. Kettejük szép, szomorú kapcsolata azzal a búcsúlevéllel végződik, amit kivégzése után ruhája zsebében találnak meg, s melyben arról vall, hogy az anyja az, aki minden fájdalma ellenére meg fogja érteni. Hamvait 1950-ben Izraelbe szállították és nemzeti hősként temették el a jeruzsálemi Herzl-hegyen.

A tárlat néhány verset is megismertet a nézővel attól a költőnőtől, akinek költeményeit húsz nyelvre fordították le több mint ötven országban, Izraelben a nevét minden iskolás ismeri, a tananyag része és érettségi tétel, miközben Magyarországon költőként, ellenállóként is szinte ismeretlen.

Örök fohászként értelmezhetőek az alábbi sorok:

Istenem, Istenem, soha ne legyen vége,

A fövenynek, a tengernek,

A víz morajának,

Az égragyogásnak,

Az emberi imának.

A fövenynek, a tengernek,

A víz morajának,

Az égragyogásnak,

Az emberi imának.

A kiállításon az utókor, az emlékezetpolitika szomorúsága is megjelenik a kor és az egyéni sorstragédián túl: azokat, akik részt vettek Szenes Hanna meggyilkolásában, akik háborús bűnöket követtek el, azóta rehabilitálták, sőt katonai rangjukat posztumusz visszakapták. Többek között: Dr. Simon Gyula hadbíró, Koréh Ferenc, Rátz Erzsébet.

Szenes Hanna emlékét Budapesten a VII. kerületben a Szenes Hanna park őrzi, ahol Mihail Kolodko őt ábrázoló miniszobra található, Izraelben utcák viselik a nevét, Dombóváron teret neveztek el róla.

A kiállítás szeptember 29-éig előzetes bejelentkezés alapján díjmentesen látogatható, majd a későbbiekben Zalaegerszegre megy.

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)