Mint oly sok szívet melengető történet, ez is tragédiával kezdődik. A második világháború idejében, 1940-ben járunk, a naptár június 10-ét mutat, Norvégia pedig két hónappal azt követően, hogy a Harmadik Birodalom hadserege megindította támadását Norvégia és Dánia ellen (Weserübung-hadművelet), kapitulál.
A németek számára fontos területnek számított Norvégia, egyrészt a Norvég-tenger hajózhatósága, valamint a tengeri hadviselés kiterjesztése miatt, másrészt így felügyeletük alatt tarthatták a nyersanyagszállítmányokat, főként a Golf-áramlat jótékony hatása folytán mindig hajózható Narvik kikötőjét, amely a svéd vasércszállítmány egyik legfontosabb kereskedelmi pontjának számított.
Csaták dúltak a fjordokban, a tengeren, a németek városokat bombáztak. Az Egyesült Királyság már 1939 szeptemberében, azt követően, hogy a németek lerohanták Lengyelországot, hadat üzent a hitleri birodalomnak, de angol és német katonák a szárazföldön először éppen Norvégiában, 1940 tavaszán csaptak össze először. Az angol expedíciós erők ezzel párhuzamosan a nyugat-európai fronton, a Benelux-államok és Franciaország német támadását követően már hadban álltak, és nem sokkal később, 1940. július 10. és 1940. október 31. között lezajlott a második világháború legnagyobb légi csatája is – Nagy-Britannia felett.
De hogy mi köze van mindennek ahhoz, hogy Norvégia 1947 óta minden évben karácsonyfát küld Londonnak? A választ a Weserübung-hadműveletnél, valamint az azt követő eseményeknél kell keresni.
A németek ugyanis a hadművelet részeként azt is tervbe vették, hogy amennyiben sikerülne őrizetbe venni Dánia és Norvégia uralkodóját, akkor hamar megtörne az északiak ellenállása. A német megszállás így is gyorsan ment, X. Keresztély dán király pedig, mentve az ország civil lakosságának életét, szinte azonnal megadta magát.
Norvégia viszont ellenállt. A norvég kormány és Norvégia uralkodója, Keresztély Frigyes Károly György Valdemár Axel, vagyis VII. Haakon inkább az illegalitást választotta.
A norvég kormány és az uralkodó 1940. június 7-én Angliába menekült, Londonban megalakult a norvég emigráns kormány, amely a háború végéig az angolok egyik legfőbb szövetségeseként küzdött Németország ellen. A második világháború után, 1947-ben pedig Norvégia úgy döntött, hogy hálája jeléül minden év decemberének első csütörtökén karácsonyfát ajándékoz Angliának.
Ebből azóta szép hagyomány kerekedett. A fát – 50-60 éves, 20 méternél magasabb norvég lucfenyő – minden évben november végén választják ki, közös ünnepségen vágják ki, azon részt vesz Westminster főpolgármestere, a norvég brit nagykövet, valamint Oslo polgármestere. A fenyőt ezt követően tengeren szállítják az Egyesült Királyságba, majd teherautóval viszik Londonba, ahol a Trafalgar téren állítják fel, és hagyományos norvég díszekbe öltöztetik.
Vagyis ha advent idején valaki Londonban jár, és a Trafalgar téren meglátja a norvég fenyőt, gondoljon arra, hogy a szépség és a meghitt ünnep mögött maga a történelem, az emberi gonoszság és jóság örök küzdelme rejtőzik.
(Borítókép: Karácsonyfa-állítás a Trafalgar téren. Fotó: Colin Davey / Getty Images)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
