Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!A találkozó a Szabadság téren volt, a szovjet emlékmű előtt. Valamivel korábban érkeztem, körbejártam a hányatott sorsú obeliszket, és amikor szembe kerültem Ronald Reagan szobrával, amely határozott léptekkel az emlékmű – és ha az irányvektort meghosszabbítjuk, akkor az Egyesült Államok még öngyilkos merénylők számára is áthatolhatatlan kerítéssel körbevett nagykövetsége – felé tart. Az az amerikai elnök, aki emlékezetes módon a Gonosz birodalmának nevezte, majd csillagháborús programjával lényegében összedöntötte a Szovjetuniót...
Hát mi ez, ha nem városépítészeti perverzió, oda helyezni Reagan szobrát, ahol most áll?!
De ez csak egy futó gondolat volt, egy mellékvágány, nyilvánvalóan nem ezen az úton indultunk el a két szerzővel, Borbálával és Dáviddal, valamint a könyvet megjelentető XXI. század kiadó munkatársával, az írónak is elsőrangú Finy Petrával és az ezúttal különös szerepet játszó Rényi Ádámmal, a kiadó társtulajdonosával. Aki Messenger Boyként a nagyvárosi tárlatvezetés egyik központi figuráját, a huszadik század elejének triciklis futárját jelenítette meg, és háromkerekű járműve kosaraiból elővarázsolt finom sonkás és rántottás szendvicsekkel, majd később forró teával traktálta a téli sétának álcázott könyvbemutatón részt vevő és kissé didergő újságírókat.
A kinek felszabadulási, kinek megszállási emlékmű – ahogy Merker Dávid fogalmazott, a gettóból megmenekült zsidónak felszabadító volt a szovjet katona, majd annak a nőnek, akit esetleg egy órával később ugyanaz a harcos megerőszakolt, annak nyilvánvalóan megszálló – történetével megismerkedve még azt is megtudtuk, hogy a mai Szabadság tér helyén valaha, a monarchia idején hatalmas kaszárnya állt, és azt lebontva keletkezett a hatalmas nyílt térség, amely ma a főváros egyik ikonikus tere.
Innen a Dessewffy utcai zsinagóga felé vettük az irányt, amelyről szerintem a túra egyetlen résztvevője sem tudta, hogy egyáltalán létezik.
Nem csoda, hiszen az imaház az utcáról láthatatlan. 1870-ben az Első Budapesti Közszolga Önsegélyező Egylet tagjai – közérthetőbb nyelven: a pesti hordárok – megvettek egy romos istállót a Dessewffy utcában (a kevéssé kiművelt trolibusz-sofőrök figyelmébe: szigorúan Dezsőfinek ejtendő, mint ahogy a Cházár András utca is Császárnak!), és mivel a vörös sapkás hordárok túlnyomórészt ortodox izraeliták voltak, itt kialakítottak egy zsinagógát. Amely ma is működik.
No és itt jön be a képbe a kiadótulajdonos vendéglátók által alakított triciklis futár: 1909-ben egy sziléziai vállalkozó, bizonyos Glaser Ottó engedélyt kért és kapott a The Budapest Messenger Boy Company megalakítására, és a fiatal, csinos egyenruhában pompázó biciklis küldöncfiúk pár év alatt teljesen kiszorították a piacról a korosodó, nagy szakállú hordárokat, akik 1926-ban el is adták a zsinagógájukat egy másik ortodox egyesületnek.
A Dessewfy utcától csupán negyedórás séta, mire eljutunk az Andrássy út túlsó oldalára, az éppen átépítés alatt álló Balettintézet épülete mögé, a Paulay Ede – egykoron politikailag korrektnek aligha minősíthető nevén Szerecsen – utcába, az Újszínházhoz.
De minket nem az Újszínház érdekel, hanem az, ami valaha volt: a Parisiana mulató.
Friedmann Adolf, a „vörös Friedmann” érzelmi kombinátja tulajdonképpen a városligeti, de aztán lebontott Ősbudavár lebuj jogutódja volt, és a magyar szecesszió/art deco egyik legnagyobb mestere, a méltatlanul kevéssé ismert Lajta (eredetileg Leitersdorfer) Béla tervezte gyönyörű épületben lelt otthonra 1908-ban. A márványhomlokzaton ma is csillogó aranynégyzetek, a kék üvegberakások és az egzotikus közel-keleti figurák mind azt sugallták, az orfeum többé nem ócska lebuj, a feslett erkölcsű utcanők tanyája, ellenkezőleg:
a szórakozás új, izgalmas fejezete kezdődött Budapesten, a Duna-parti világvárosban.
A sors torz fintora, hogy a második világháború után az egykori orfeum Művész Színházként nyitott újra, majd Úttörő Színházként üzemelt, a jó erkölcsök őreként, hiszen a teátrum feladata az volt, hogy szovjet mintára a színjátszás eszközeivel terelje helyes irányba a tanuló ifjúságot.
Másfél órásra szabott lipót-, teréz- és erzsébetvárosi sétánk az Andrássy út 45. szám alatti Írók Boltjában zárult, ahol a feledhetetlen, ámbár a hirtelen beköszöntött tél hatására fogvacogtató túra pódiumbeszélgetésbe torkollott. Finy Petra kérdezgette a Hosszúlépés Budapesten szerzőpárosát a könyv keletkezésének körülményeiről, és elsősorban arról, hogyan szerettek bele menthetetlenül ebbe a világszerte egyedülálló hangulatú metropolisba, sokunk szülővárosába. Koniorczyk Borbála arról beszélt, hogy londoni, illetve párizsi tanulmányi évei csak még hevesebbé alakították fővárosunk iránti szerelmét, férje, Merker Dávid pedig kiemelte, hogy bár eddigi élete során sok mindenbe belevágott, de összes munkája mögött-felett ott lebegett örök háttérként, kikerülhetetlen díszletként, egyszersmind inspirációként szenvedélye, a Város, melynek – Cseh Tamással szólva – „neve is van: Budapest”.
Koniorczyk Borbála, Merker Dávid: Hosszúlépés Budapesten. XXI. század kiadó, 256 oldal. ( ára: 5990 forint)
(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
