Gyáva dokumentumfilm nincs, de leforgatásukhoz szükség van bátorságra

Idén a Bátor a hívószó, ez a 8. Budapest International Documentary Festival mottója, és Sós Ágnes szerint ennyire, mint manapság, nem is jöhetne őszintébben velünk szemben a valóság. Öt szekcióban 32 versenyfilm forog 10 városban és Budapesten, a Cinema City Mammut II. mozitermeiben:

• Bátor gyermekek
• Bátor nők
• Bátor ellenállók
• Bátor útkeresők
• Bátor álmodozók

A bátorság azonban relatív, megnyilvánulásaiban eltérhet attól, amit e fogalomról gondolunk. Ennek oka pedig az, hogy sokszor a bátorság egzisztenciális kiszolgáltatottsághoz vezet, vagy talán még annál is rosszabb reakciókhoz. Ahogyan Sós Ágnes megfogalmazza:

Most először vannak anonim alkotók. Hongkong, diáktüntetések a szabadságért. Az alkotó nem adhatja a nevét a filmhez, mert életveszélyben van. Diákok, fiatal dokumentumfilmesek, fiatal újságírók készítették, de névtelenek. Ilyen az életemben még nem volt.

S bár a világunkban nagyon nagy szükség van a bátorságra, mondja Sós Ágnes, de mesél olyan szakértőről is, aki nem mer megszólalni, mert attól fél, hogy emiatt hátrány, megkülönböztetés éri; és akad olyan alkotó, akinek a hazáját kellett elhagynia, mert elkészített egy dokumentumfilmet.

Sós Ágnes azt mondja, hogy ahhoz, hogy ilyen fesztivál összeálljon, több száz dokumentumfilmet kell megnézniük, közülük válogatják ki a versenyfilmeket, valamint a versenyen kívüli alkotásokat. Különösen fontosan tartja, hogy ezek a filmek eljussanak a nézőkhöz, miközben 

a világ minden pénze sem elég arra, hogy szeressenek téged, hogy eljöjjenek a fesztiválra. De akik ezeket a filmeket megszeretik, azoktól soha nem félünk, mert ezek annyira jó filmek, annyira erősek, hogy akit ha egyszer behúznak, az megfertőződik. 

És a tendencia az, hogy a látogatók létszáma évről évre gyarapodik, duplázódnak a közönségszámok, az emberek megszerették a dokumentumfilmeket.

Tavaly ugyan a pandémia nem tett jót a fesztiválnak sem, hiszen át kellett állni online vetítésekre, de éppen az online verzió mutatta meg és bizonyította be azt, hogy a dokumentumfilmekre van igény.

Sós Ágnes ugyanakkor arról is beszél, hogy mi a helyzet a magyar versenyfilmekkel:

Nagyon el vagyok keseredve, mert ez az első olyan év, amikor nincsen magyar versenyfilm. Ennek több oka lehet. Nem a Covid-járvány. Egyrészt nagyon magas a színvonal, és nem engedhetjük meg, hogy gyöngébb alkotások bekerüljenek. A magyar dokumentumfilmesek között zseniális kollégáink vannak, de egy film több éven át is készülhet, és minden évben nem lehet  dokumentumfilmet forgatni, különösen akkor, ha nincs is rá költségvetés. Ez is egy ok.

A beszélgetésből kiderül, a dokumentumfilm-gyártás Magyarországon nagyon alulfinanszírozott. Azt is megtudjuk, hogy Magyarországon az összes dokumentumfilm nem kap annyi támogatást, mint ahány forintmillióból (560) készül a Hosszú Katinkáról készülő dokumentumfilm. Viszonyításként Sós Ágnes beszél a cseh, vagy a dán alkotásokról, és az is kiderül, hogy idehaza egy dokumentumfilm költségvetésének alsó határa 50 millió forint.

Vagyis ahhoz, hogy valaki pénzhez jusson, annak vagy gazdagnak kell lennie, vagy pályáznia kell, koprodukciós partnereket gyűjteni. A támogatások hiánya miatt sok magyar filmes elhagyja a szakmát.

Ha valaki lemaradt volna az arútluK múlt heti adásáról, ide kattintva meghallgathatja. Abban a beszélgetésben Szirtes Edina Mókus és Vári Bertalan a János vitéz című előadásról  mesélt, mert abban van bőven ének és tánc.

 (Borítókép: Kaszás Tamás / Index)