Egy lépésre vagyunk, hogy Ukrajna újra a kozákok földjévé váljon

Már akkor is érdekesek voltak az Ukrajnában készített videófelvételek, amikor születtek, de most visszanézni egészen döbbenetes: egy mélyszegénységben élő falusi asszonyközösség énekli el minden fájdalmát, hiszen megélték a II. világháborút, Csernobilt – és erre jött most a háború.

És ne felejtsük el a Holodomor (éhhalál) tragédiáját 1932–33-ban. A tömeges éhínség fő oka az volt, hogy a szocialista típusú szovjet gazdaságba egyáltalán nem érkezett működő tőke, ezért csak a mezőgazdaságtól lehetett elvonni a forrásokat az iparosítás és a sokszor felesleges, megalomániás állami építkezések számára. Ennek következtében egy tél leforgása alatt 3-3,5 millió ember halt éhen Szovjet-Ukrajna területén, de összesen 7-7,5 millió ember a teljes Szovjetunióban. Vannak, akik ennél is több halottról írnak. Megrázó interjúink vannak, hogyan emlékeznek erre a legidősebbek. Az elmúlt napokban nagyon sokat telefonáltam, felhívtuk azokat az idős embereket, akiknél korábban jártunk, ott, ahol a harcok jelenleg zajlanak. Ők is mondták, hogy azt hitték, ezt már nem kell többet megélniük, és most megint pincékbe menekülnek a lövöldözések elől, előhozva mélyen eltemetett gyermekkori emlékeket.

Ukrajna egész területén gyűjtött népdalokat – nem csupán Kárpátalján, magyarlakta területeken, amit egy kicsit ismerünk. Nincs is talán még egy ember Magyarországon, akinek ilyen mély és hosszú ideig tartó kapcsolata lett volna az országgal.

Az általunk bejárt terület mérete és a települések száma egy átlagos ukrán számára sem mindennapi. Az első utam kutatási eredményei annyira izgalmas távlatokat nyitottak, hogy néhány hónap múlva újra Ukrajnában voltam. Mára, ha számokban akarom bemutatni az eredményeket, 160 településben dolgoztunk, közel ötezer dalt, szokást és ezekhez tartozó interjúkat rögzítettünk az ország nyugati csücskében elterülő Kárpátoktól egészen a keleti háborús övezetig, északról a Belarusz határtól le a Fekete-tengerig.

Padon ülő asszonyok

Hogyan került először Ukrajnába?

Koncertezni hívtak Nyugat-Ukrajnába, falusi környezetbe, úgy képzeljük el, mint a helyi Művészetek Völgye fesztivált. A zenekarunkkal, a Naprával kellett volna játszanunk, de annyira rosszak voltak az utak, hogy erre az – egyébként szakavatott – szervezőcsapatunk nem volt felkészülve, így lekéstük a fellépésünket. Odafelé már a buszút lenyűgözött. Az átszervezett koncertünk után elmentem sétálni a faluba, és azt láttam, hogy asszonyok ülnek kint a padon és magukban énekelnek, igazán különleges dalokat.

Mitől volt különleges ? A keleties hangzás miatt?

Ezt így nem lehet mondani, ennél nagyobb volt a történelem során a jövés-menés. Az ukrán népzenében sok minden van: a bizánci hagyományok, az ortodox egyházi zene, a sztyeppei népek hagyományai, valamint a nyugatról jött zenei hatások mellett számos valaha volt városi zenei divat nyomai is megtalálhatók. Innentől az egész munkánk arról szólt, hogy ezeket dalokat és kontextusukat értelmezzük és bemutassuk.

2014-ben visszament egy kocka Ladával, kezdetleges felvevőkészülékkel, később pedig profi csapatot és hátteret szervezett, és megszületett a Polyphony Projekt. Mi az, amit végül megértett?

Európa és az egész keleti régió zenetörténete benne van ezekben a dalokban. Ahogy a magyar népzenében is izgalmasan meg lehet állapítani a relatív és az abszolút időmeghatározásokat, itt is látjuk, hogy mely rétegek hol helyezkednek el egy képzeletbeli idővonalon, és mindez még ma is megtalálható a falvak dalkincsében; asszonykák egy csapatban énekelnek különféle dalokat, de ők nem hallják, hogy adott esetben akár több száz év különbség is lehet a dalok eredetében. Ők a szovjet énekekre is azt mondják, hogy „nagyon-nagyon régi dal”, hiszen adott esetben gyerekkoruk óta ismerik. Egy karácsonyi vagy Szent Iván-éji szokásdal mellé egy pillanat alatt jön egy újabb stílusú, többszólamú dallam vagy egy szovjet nóta; ugrálunk a korokban a legtermészetesebb módon. Ráadásul a közösség egész életen át tartó együtténeklése egységes stílusba rendezi ezt a nagy zenetörténeti sztrádát. Ennek az értelmezése és szemléltetése volt a célunk, és ehhez akartunk minél több dallampéldát gyűjteni, majd a Polyphony Projekt honlapján keresztül a nagyközönségnek bemutatni.

És egy magyar fiatalember volt az, aki ezeket az ukrán dalokat egyáltalán elkezdte gyűjteni.

Természetesen Ukrajnában korábban is zajlottak népzenekutatások, gyűjtések: a mi munkánkban talán az volt az érdekes, hogy magyar kutatók is részt vettek benne – magukkal hozva az itthoni tudományos életben meglévő tapasztalatokat, módszereket –, másrészről próbáltam az ottani kutatók munkáját is bevonni, és a projektünk szempontjából egységesíteni. Ez jelentős tudományszervezői szerep volt, így most, amikor azt mondjuk, hogy a Polyphony Projekt hét év után – az adott körülmények miatt – lezárul, már 35-40 ember dolgozott velünk a kutatásaink során.

Ez a gyűjtés is az utolsó pillanatban történt?

Az látszik, hogy nagy változás van az énekkultúrában az egyes generációk között. A 70 év feletti asszonyok még éneklik ezeket a különböző történeti hátterű dalokat, de 50-60 év között már egyre jobban érezni a közművelődés megjelenését, az ennél is fiatalabbak meg jellemzően alig énekelnek.

Az 1920-as évek elején indul egy hatalmas kultúrházépítési hullám, amelyet ideiglenesen megakasztott a világháború, hogy aztán az 50-es évektől még nagyobb lendülettel folytatódjon. 

A XX. század új templomai tömegesen emelkedtek ki a földből, bizonyos becslések alapján 1922-től 1973-ig több mint százezer közművelődési színtér létesült Szovjetunió-szerte. De a felépülő infrastruktúra még sokáig kereste a tartalomra vonatkozó irányát. Évtizedekig tartott, amíg minden faluba közművelődési szakembereket, kórusvezetőket neveltek.

Ez nyilván változást hozott az éneklésben.

A szerveződő kórusok énekeseit a klasszikus zene énektechnikájára tanították. Ez jelentős változás volt a falvak életében, ennek következtében megváltozott az éneklés módja, hangzása is. A fiatalabb énekesek valójában már amatőr előadóművészek voltak. Csak hogy egy szemléletes példát említsek: az éneklés itt már – a megfelelő légzéstechnikához – állva történik, és számukra az ideális az, ha színpadon adhatják elő a dalokat. Ezért náluk az éneklés jellemzően előadást, vagy az előadásra való próbát jelenti, a dalrepertoárjuk valamilyen korábban betanult darabból, koncertről származik.

Az idősebb generációnál ez sokkal kevésbé jellemző. Az általuk rendszeresen énekelt dalok eredete jóval sokszínűbb, az előadás módja sokkal kötetlenebb. A falvakban az 1960-as, 70-es évekre megerősödő kórusvezetési módszertan az 1920-as, 30-as években születettekre sokkal kevésbé hatott.

Persze ezek a folyamatok nem egységesek Ukrajnában. Az iparosodottabb keleti és tengerparti területein, valamint a korábban az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó nyugati részeken sokkal korábban megjelenő polgárosodás miatt ezeket a jelenségeket már nem lehetett érzékelni. De a többi területen jelentős átalakulást láthattunk, és ezt a változást a felvételeink is megörökítették.

Bombasztikus szovjet zene

Voltak olyan dalok, amiket a szovjet időszak alatt betiltottak?

Ez izgalmas kérdés. Először is érdemes megjegyezni, hogy az igazán nagy összecsapások az 1930-as években, Sztálin „felülről jövő forradalma” idején zajlottak. Ekkoriban indult az erőszakos kolhozosítás, kuláktalanítás, a templomok bezárása. A mi alanyaink nagy része ekkoriban született. Érdekes lett volna az ő szüleikkel, nagyszüleikkel beszélni erről az időszakról. Mi már azt tapasztaltuk, hogy voltak a falusi létnek a hivatalos terei, mint a kultúrház, az iskola, az ünnepek során a főtér, ahol egyértelműen a szovjet művészet nyelvén zajlottak az események. Úgy szerveztek ünnepeket, koncerteket a kultúrház színpadára, hogy meg volt adva, milyen dalokat énekelhettek.

De nem csak arról van szó, hogy kötelezték erre az embereket; hatalmas divatja volt ennek a kifejezésmódnak, főleg a fiatalok között. A szovjet kor a művészetben számos újítást hozott. Gondoljuk el, a Szovjetunió idejében rendszerszerűen felkerül az éneklés és a tánc a színpadra. Megjelennek a szervezett kórusok, amelyek versenyezni kezdenek egymással, és ennek során a legjobbakat mindig próbálták utánozni a többiek. Új hangszerek lepik el a kultúrházakon keresztül a falvakat, ráadásul ezek minden esetben dallamokkal együtt érkeznek. És akkor még nem beszéltünk a rádió, a zenelejátszók, a televízió megjelenéséről.

A régi dalok nem voltak totálisan betiltva, csak nem támogatták őket a hivatalos terekben. De megtalálhatók voltak az otthonok mindennapjaiban és a földeken, emiatt is emlékeznek a régi dalokra a mai napig. Ha a csapatunk a kultúrházban találkozott a falu lakóival, akkor automatikusan egy reprezentatív helyzet állt elő, és mindenki szovjet időkből származó dalokkal fogadott minket – hiszen a tér és a szituáció a dalokat is meghatározta –, de ha kértük, akkor balladákat is énekeltek. Egyszóval a szovjet daloknak és a régebbi énekeknek is megvan a szerepük az emberek életében, amihez ragaszkodnak.

Ügyesen volt ez kitalálva, a szovjet dalokat mi is lelkesen énekeltük az iskolában.

Persze. Ez a zene bombasztikusan hatott az emberekre. A világháború romjain felnövekvő fiatalok már egy szuperhatalom részei voltak, akik meggyőződéssel építették a szebb, új világot. Az első hangosfilmek, amelyek tömegekhez jutottak el, minden esetben tartalmaztak egy olyan dalt, amit aztán a falvakban, városokban énekeltek az emberek. A fiataloknak ez volt a generációs hang, amely összekapcsolódott a nyertes háború élményével. De közben a népzene is jelen volt a mindennapokban, ez is a zenei anyanyelvük része volt. Az egyiket adott esetben oroszul énekelték, a másikat ukránul, tehát még nyelvi eltérés is van, de mind a kettőhöz természetesen kötődnek.

Az identitásukban ez hogyan nyilvánul meg?

A keleti részeken az idősebb generáció érdekes azonosságtudattal rendelkezett: büszkék voltak a szovjet múltra, de amikor azt kérdeztük, hogy csatlakoznának-e Oroszországhoz, akkor azt mondták, hogy nem. 

Hasonló ellentmondások gyakoriak voltak az idősebbekkel való beszélgetések során. Egy alkalommal hallottam, hogy a 2013-14-es forradalom után egy idősebbekből álló asztaltársaság panaszkodott arról, hogy falusi vandál fiatalok mennyire tönkretették a falu takaros parkját. Volt benne szobor, virág, padok, ahogy kell. Erre a fiatalok lerántották traktorral a Lenin szobrot... Miért nem lehetett csak lefesteni kék-sárgára, és kész? Most nincs szobor a parkban.

Másképpen gondolkodnak a világról az északnyugati Polisszjai-alföld mocsarakkal körülvett falvaiban élő idősebbek. Itt inkább egy középkori identitás-struktúrát láthatunk, ahol többek között a falu és a vallási hovatartozás számít. Az itt élő idősebbeknél a korábbi birodalmi és az új ukrán nemzeti identitás rétege alig megfigyelhető.

Mi a helyzet a fiatalokkal?

Náluk viszont határozottan az ukrán nemzeti identitás köré szerveződik az élet, akár északon, keleten vagy délen. Talán az 1,2 milliós Kárpátalja lóg ki ebből a sorból. De kijelenthető, hogy Ukrajnában egy új nemzet kezd körvonalazódni. Míg előtte határozott volt a keleti és a nyugati részek szembenállása, Zelenszkij 2019-es megválasztásával először történt meg, hogy nem lehetett a szavazatok alapján leképezni a kelet-nyugati törést Ukrajnában. Gyakori jelenséggé vált, hogy orosz anyanyelvűek ukránnak vallják magukat.

Ha tíz évvel korábban történik a mostani megszállás, könnyen széteshetett volna az állam; ez alatt a szűk tíz év alatt olyan változáson ment keresztül Ukrajna, amit én végig testközelből láthattam. Egy cseppet sem csodálkozom, hogy ennyire keményen beleálltak a mostani háborúba. Az, hogy megszállták a Krímet és a keleti régiót, olyan egységes elutasítottságot hozott létre, hogy az oroszbarátok és az oroszellenesek egy platformra kerültek, a politikai vezetés és a kommunikáció pedig ezt egybefogta, meglovagolta, és létrehozott egy új jövőképet.

Ők bizony mégsem jönnek! 

A videókon az éneklés előtti beszélgetések zseniálisak: az egyiken, ahol üzennek a magyaroknak, azt is mondják a jókívánságok között, hogy ne legyen háború. Ezt most nagyon furcsa hallani, de a háború ezeknek az asszonyoknak a tapasztatában benne van.

Gondoljuk el, hogy az ő generációjuk lényegében újraépítette az országot. Ők voltak azok az ismeretlen emberek, akik reggeltől estig dolgoztak, hogy a gyerekeiknek, unokáiknak már jobb életük legyen. Ők Kassák Lajos Mesteremberek című versének főszereplői. Borzasztó látni ennek fényében a mostani eseményeket.

Megkérdezik az asszonyokat, hogy tudják-e, hol van Magyarország, és azt válaszolják, hogy nem. Hogyan tudta őket mégis többször Magyarországra csábítani? Hiszen felléptek az Ördögkatlan Fesztiválon, a Müpában, a Várkert Bazárban is.

A szovjet közművelődési rendszernek, mint említettem, fontos pillére volt a versengő kórusok hálózata. Volt a falunak egy kórusa, és akkor az elutazott a szemben lévő faluba, aztán a másikba, harmadikba, és különböző díjakkal tértek haza. A magyarországi meghívásnál arra hivatkoztam, hogy fiatal korukban is utazgattak a szomszédos falvakba. Ez is ilyen utazgatás lesz, csak egy másik országba és busz helyett repülővel. Igyekeztünk a hasonlóságokat hangsúlyozni...

Voltak nem várt nehézségek?

Egy alkalommal, amikor az Ördögkatlan Fesztiválra hívtunk falusi énekeseket, már mindent megszerveztünk, nagy nehezen rávettük őket a repülésre, és egyszer csak üzent nekünk az egyik nénike, hogy ők a barátnőivel bizony mégsem jönnek! Mindezt úgy, hogy a repjegyek már a kezünkben voltak. Kérdeztük, hogy miért nem, erre azt mondták, hogy most fordította le nekik valaki, hogy az úti cél nevében szerepel az ördög szó, és ők ilyen helyre nem mennek. Ezek a kedves történetek persze mindig megoldódtak.

Tartották azóta velük a kapcsolatot?

Mind a 160 településsel nem tudtunk mindannyian kapcsolatban maradni. De vannak falvak, amelyekkel valamiért különösen közeli viszony alakult ki, tucatnyi faluval nagyon szoros a mai napig a kapcsolat. Félévente felhívjuk őket, érdeklődünk, van-e szükségük valamire, hogy vannak, betegek-e, meghalt-e valaki. Vannak további települések, ahonnan el-eljutnak hozzánk információk, de sok az olyan falu is, ahonnan azóta nem hallottunk hírt.

A nyugat nem érti a keleti világ gondolkodását 

Hogyan élte meg , amikor kitört a háború?

A háború nyitónapjának hajnalán megdöbbentem, és több napban telt, mire felfogtam, hogy ezzel az én életem egy szakasza is lezárult. Az első nap a sokk feldolgozásával telt, de már a második nap elkezdtek özönleni az üzenetek. Nagyon sok ukrán kollégám, barátom keresett meg – néprajzosok, énekesek, idős énekesek unokái –, hogy segítsünk, mit csináljanak, mit tudunk tenni, mit javasolunk, hova menjenek, és azóta is megállás nélkül segítjük a magunk eszközeivel a kijutásukat, elszállásolásukat.

De már az első érkező családnál éreztem azt a felelősséget, hogy a gyerekeknek hamarosan iskolába kell menniük, a felnőttek pedig dolgozni akarnak. Mindezt jelentős nyelvi és kulturális különbségek közepette. A magyar társadalomnak ezt lehetőségként kell felfogni, mindamellett komoly tehertétel lesz a jövőben. Mindenesetre mind az orosz, mind az ukrán, mind a belarusz nép tekintetében önsorsrontásnak és mélyen elítélendőnek tartom ezt a háborús agressziót, amely nemcsak Ukrajnát destabilizálja, de Oroszországot is.

Sok felelőtlenséget követett el az ukrán politika is az elmúlt években – például a kárpátaljai magyarokat is sújtó nyelvtörvény, vagy a geopolitikai realitást figyelmen kívül hagyó NATO- és EU-tagság stratégiája –, de számomra ebből a váratlan konfliktusból is egyértelműen kirajzolódik, hogy

Enélkül csak a sztereotípiák maradnak, amelyek alkalmatlanok a nagyobb események előrejelzésére, nem beszélve a negatív sztereotípiák teremtő erejéről.

Bármilyen kimenetele is lesz a mellettünk zajló háborúnak, az ukrán állam viszonylagos stabilitása megbomlott. A világ minden pontjáról ezrével érkeznek idegenek harcolni az országba, a lakosságot elöntő fegyvereket hosszú idő lesz újra kivonni a forgalomból, a milliónyi civil élet értelmetlen tönkretétele csillapíthatatlan dühöt fog szítani az emberek között. Még most sem tudom felfogni, hogy ez pontosan mire irányul, milyen haszna lehet ennek az inváziónak? Értem a hátterét, értem az orosz indítékot és az ukrán érdekeket is, de azt, hogy ezt frontális háborúvá eszkalálták, felfoghatatlannak és elfogadhatatlannak tartom. Egy lépésre vagyunk, hogy Ukrajna újra a kozákok földjévé váljon.

Gondolom, ön előtt van az egész „térkép”, ahogy haladnak az egyes falvak felé.

Hát hogyne. Minden egyes városban, ami most támadás alatt áll, sok időt töltöttem, mindenhol vannak ismerőseim. Szumi, Harkiv, Herszon, Mikolajiv, Zsitomir olyan települések, ahol többször is megfordultam. Még az Ukrajna legnagyobb atomerőművét üzemeltető Energodar városa mellett is készítettünk csodás felvételeket, az öt kilométerre fekvő Vodyane faluban.

És biztos, hogy lezárult egy korszak az életében ?

Erről még korai lenne nyilatkozni, de érthetően elég bizonytalanná vált a munkánk. 2010-ban voltam Szíriában, és miután visszajöttem, ősszel megkezdődött ott is háború. Soha többet nem tudtam visszamenni. Trianon után a magyar néprajzosok java része is elvesztette a kutatási terepét. Nem véletlen, hogy például Bartók nagy gyűjtőútjai 1918-ben végleg lezárultak, ezután már csak alkalomadtán gyűjtött.

Dzsingisz kán telefonnal

Minden ember, akivel beszél, a „védjük meg a hazánkat” állásponton van?

Határozottan. Ezért is felfoghatatlan, hogy pontosan mi a cél. Több mint 40 millió embert megrendszabályozni elképesztő költségekkel és katonai kapacitással jár, a civilek egy jelentős része partizánná fog válni.

Oroszországnak a nyugattal közismerten ingadozó kapcsolata volt. Mindig jellemzőek voltak a nyugatra nyíló ablakok, amelyek aztán időről-időre bezáródtak. A tatárjárás az oroszság egy részét évszázadokra rabigába hajtotta, míg a nyugati oroszság közben lengyel befolyás alá került több száz évre. Ennek a hosszú ideig tartó szétválásnak köszönhetően ágaztak le az oroszságból az ukránok és belaruszok. A keleti oroszok a Mongol Birodalomban élték a mindennapjaikat, a nyugati oroszok meg a Litván Nagyfejedelemségben, majd a Lengyel-Litván Unióban. Később a keleti oroszok megerősödésével kiűzték a mongolokat, majd hatalmas hódításokba kezdtek, ez volt a keleti oroszok nagy gyarmatosításának ideje. Fontos megértenünk, hogy a mongol uralom alatt a keleti oroszok maguk is mongolokká váltak; 

De érdekes példa Nagy Novgorod története is. A város szerencsésen elkerülte a mongol betörést és afféle pravoszláv köztársaság lett, amely – az itáliai városállamokhoz hasonlatosan – az üzletre összpontosított. A Hanza-szövetség társult tagjaként persze nemcsak áru, hanem szellemi és kulturális irányzatok is érkeztek a városba. 1478-ban III. Iván moszkvai nagyfejedelem kegyetlen dúlást követően totálisan a hatalma alá vetette a várost, a kereskedelmet felszámolta. 250 évet kellett várni, mire ez az ablak újra kinyílt, ez volt Szentpétervár.

A Hagyományok Háza hogyan tud most segíteni?

Felajánlottuk a buszainkat az emberek szállítására, és befogadunk tíz főt teljes ellátással. Próbálunk olyan konstrukciót kitalálni, hogy a nők tudjanak esetleg dolgozni, hogy úgy érezzék, el tudják magukat foglalni. Emellett szeretnénk egy heti táncházat és kézműves foglalkozást indítani, amit alapvetően az ukránoknak szánunk.

Miközben a gyerekeket elfoglalják, a felnőttek tudnak beszélgetni, információt cserélni. Felhívást tettünk közzé a néphagyomány területén alkotók, valamint lehetséges helyszínek számára, szeretnénk segíteni, hogy az országban máshol is hasonló programok születhessenek. Első körben persze szendvicsre meg takaróra van szükség, de ha ez az egész elhúzódik, akkor azt is ki kell találni, hogy mit fognak itt ezek az emberek csinálni. A gyerekek hova fognak iskolába járni, a felnőttek milyen módon fognak tudni dolgozni? Hogyan tudnak olyan értelmes életet élni, ami az országnak is jó, és ők is hasznosnak tudják érezni magukat? Sokan hívnak minket, hogy hogyan segíthetnének: annak is teret akarunk adni, hogy az emberek megélhessék azt, hogy adhattak, ezért gyűjtést szerveztünk a Katolikus Karitásszal karöltve. És amit a kultúra területén meg tudunk adni, azt igyekszünk mindehhez hozzátenni.

Folyamatosan követjük az orosz–ukrán háború eseményeit, percről percre frissülő cikkünket itt találja.

(Borítókép: Both Miklós. Fotó: Papajcsik Péter / Index)