Halhatatlanabbak vagyunk, mint hinnénk

A szép Burmányinénak viszonya van dr. Rakamazovits Edével, de Rakamazovits pénzt fogad el tőle. Ez Molnár Ferenc szerint egy jó pletyka, mert mindenkit a víz alá nyom, de ennél is jobb a következő. A szép Burmányinénak viszonya van dr. Rakamazovits Edével, de Rakamazovics pénzt fogad el tőle, Burmányi ezt tudja és visszapumpolja a pénzt Rakamazovitstól. Tetejében az egész pletyka Csákóbergertől ered, aki a szép Burmányinét pénzeli.

A pletyka természetéről szóló zseniális írás nem is származhatna mástól, mint Molnártól, aki szerint a pletykának művészi szintje is van, ezen a szinten nem csak mindenki más lealacsonyíttatik általa, mi pedig felmagasztosulunk, a jó pletykának erkölcsi alapja és erkölcsi magaslata is van, és a legrosszabb pletykát is úgy kell előadni, mintha az ember végtelenül fel volna háborodva. Hallatlan! Erről a derék, angyali, tisztességes Görredönyinéről azt merik mondani, hogy fogadásból egyszerre kilenc postatisztnek volt a szeretője!

amely nélkül olyan volna az élet, mint hír nélkül az újság, tejföl nélkül a túrós csusza, szerelmi szál nélkül a színdarab, vagy könnyű szél nélkül egy forró nyári nap.

Ezt nemcsak Molnár tudja, de a tárcáiból, karcolataiból, humoreszkjeiből a Szülőfalum, Pest című estet összeállító Fesztbaum Béla is, akiről bátran mondhatjuk, jelen színházi világunkban a szerző legmélyebb ismerője, legszakavatottabb és elhivatottabb tolmácsolója. Ha azt mondjuk, Molnár, rögtön Fesztbaum Béla ugrik az eszünkbe, ő a 21. századi Molnár-örökség őrzője, értelmezője és továbbvivője, nemcsak a molnári színész, a polgári színjátszás par excellence képviselője, a szó régi, nemes és romlatlan értelmében, nemcsak az, aki számtalanszor alakította figuráit – itt van mindjárt Gál, az író szerepe a Játék a kastélyban című vígszínházi örökzöldben –, de rendezett nagyszínpadi Molnár-anzikszot is, Molnár jeleneteiből, novelláiból és tárcáiból úgy állította össze a Monoklit, hogy a Vígszínház nagy öregjeinek, Halász Juditnak, Szegedi Erikának, Kern Andrásnak, Lukács Sándornak, az azóta távozott Venczel Verának és Tahi-Tóth Lászlónak, valamint a színháztól végleg elköszönő Harkányi Endrének adott nosztalgiázási és időutazási lehetőséget. A Szülőfalum, Pestet is ő állította össze, ő válogatta, szerkesztette, rendezte és ő is adja elő.

Az est tehát, amely a címét egy, a 60-as években megjelent Molnár-tárcagyűjteménytől kölcsönözte, nem pusztán monodráma, de színháztörténeti jelentőségű tett, vallomás, személyes viszonyulás Molnárhoz, mi több, küldetés. Itt ugyanis Molnár ritkábban hallott, pláne színházi közegbe ritkábban kerülő műveit, tárcáit, karcolatait, irodalmi igényű publicisztikáit ismerjük meg, amelyek az írói életműnek is jeles darabjai, és hát döbbenetes, mennyire hatnak ma is.

az emberek elidegenedése és ingerküszöbünk megkopása − ki rezzen már össze arra, ha a körúton lelőnek valakit –, mind-mind olyan téma, ami száz év óta mit sem változott, ami ugyanolyan aktuális ma is, csak a szereplőket kell kicserélni.

A tárcák szociális érzékenységről, mély humánumról, társadalmi anomáliákról tesznek tanúbizonyságot, tűpontos korrajzok, Fesztbaum szerkesztésében pedig egyszersmind színdarabfélévé rendeződnek, amelyet, mint tudjuk, kutya nehéz elkezdeni. Béla kijön, leül az asztalhoz, néz maga elé, és vár. Jóleső csend ez, a politikai csatározások és a háború kakofóniájában jó hallgatni. Talán ennek a csendnek is más jelentése van békeidőben, akkor csak az a feszültség, tanácstalanság van benne, milyen nehéz elkezdeni egy színdarabot, ahogyan Turai és Gál is mondja. Persze ez nem színdarab, hanem prózai szövegekből összeálló, a szerzőt megidéző önálló est, ezért itt be kell mutatkozni, a színész feláll, ő Molnár Ferenc, és innentől tényleg az.

Az étlapon pedig a következő:

A Nádor utcai úri házi fogadáson a yorkshire-i disznónak mahagóniketrecet csináltatnak és tanárt akarnak hívatni a leölésére, hasára-hátára különböző festményeket rendelnek, majd a disznó leölése következik mint fő attrakció. Az urak jönnek, hisz az illusztris társaságban mutatkozni kell, és amúgy sem árt egy kis szórakozás, de a vért, jaj, azt nem bírják látni. Tisza István párbaja után, amiről egymillió embernek van tudomása, a rendőrség hivatalosan közli, párbaj nem történt. Tudják, hogy tudjuk, hogy hazugság. A néger cirkuszi mutatványos, Abdullah rosszul lesz mutatvány közben, krank, krank, mondogatja elhaló hangon, a direktor kivezettetné, de a közönséget, ahogy ma is, a másik pusztulása mindennél jobban érdekli.

És a kedvencem, a legerősebb írás a Lencsés Ferikéről szóló, aki tizenkét éves, épp ennyi órát dolgozik naponta, de hozzá még gyalogol Kispestről kétszer másfelet, hogy a villamost elérje, újságos fiú a kávéházban, apja nincs, anyja egy hentesnél főz, és gyakorlatilag, amit keres, villamosjegyre megy el. Lencsés Ferike története szívszorító, különösen a kávéház nyeresége és Nádor utcai disznóöléses villogás fényében.

de attól az még magyar. Vagy a záróakkord, a kabátról szóló írás, amely a társadalmi tablóképen, a mikro és makro szociális látószögön is túlmegy, az általános emberit, a humánumot célozza meg, a halálról szól, mindannyiunkéról, legyünk kis vagy nagy emberek, látszók, kevésbé látszók, vagy egészen láthatatlanok. Legyen bár hagyatékunk pusztán egy otthagyott kabát, amely halálunk után az utóéletét éli, néha taxiba száll és kölcsönadja magát annak, aki fölveszi, vagy egy betört ablak, amelyért a földből homokot bányásznak ki, az üveges pénzt kap a javításáért, amiből a fiának hegedűt vesz, szóval az élet lendülete él tovább, mert halhatatlanabbak vagyunk, mint hinnénk, tovább élünk tetteinkben és az általunk okozott történésekben, tovább élünk pusztán a matéria és a cselekedet által, így válva részévé minden egyes sóhajunkkal a világ körforgásának.

A Szülőfalum, Pest 2016-ban már bemutatkozott és nagy sikert élt meg a Rózsavölgyi Szalonban, eredetileg oda készült, most került át a Víg házi színpadjára. A Rózsavölgyiben annyiban jobb volt, hogy adott volt a kávéházi közeg, ahol ezek az írások születtek, a Vígszínházban pedig meg kell teremteni, kétsornyi asztal be is van téve, de ez nem ugyanaz. Itt színházban vagyunk és nem kávéházban, és nem tudom, a pódiumról nézve milyen, de nézőként a szalon kedvezőbb volt és a közönséggel is élénkebb kapcsolatra adott lehetőséget.

A jelenetek sorrendisége bizonyos dramaturgiát követ, és egymástól különböző effektekkel vannak elválasztva. Fesztbaum hol háttal hajol meg a közönségnek, hol a zenészek (Termes Rita, Farkas Izsák, Simkó-Várnagy Mihály) húznak egy-egy rövidke csárdást, operát vagy polkát két jelenet között, mikor mi dukál. Fesztbaum több párbeszédes jelenetben egyszerre két szereplőt alakít, paravánt és bábokat is használ, de ezt leszámítva igazából egy kávéházi asztal meg egy szék, és mimimális kellék áll a rendelkezésére.

A halhatatlansághoz bőven elég.

(Borítókép: Gordon Eszter / Vígszínház)