Megégett a tankjában, mégis mindent túlélt Izrael 88 éves magyar hőse

Azt, hogy barátsággal, ugye két g-vel kell írni? Ezt kérdezi tőlem a 88 éves, sapkás öregúr, aki úgy ül a pódiumon, könyvekből rakott mellvédje mögött, mint egy ószövetségi pátriárka. Miközben dedikálja nekem az Egy izraeli páncélostiszt élete című könyvét. Persze pontosan tudja, hogy két g-vel kell írni, cseppet sem felejtette el anyanyelvét, a magyart, kiejtésén mákszemnyi akcentus sem érezhető, ami persze annak is köszönhető, hogy miután 1948-ban alijázott, vagyis kivándorolt Izraelbe, édesanyjával és bátyjával kizárólag magyarul beszéltek otthon, így aztán sokáig nem is tanult meg rendesen héberül, a helyesírással pedig talán még ma is gondjai vannak, olykor keveri a betűket, az álefet és az ajint. 

Tuvja Raviv ő, az Izraeli Védelmi Erők nyugalmazott ezredese, legendás harckocsiparancsnok, az 1956-os, az 1967-es és az 1973-as jom kippuri háború hőse, aki végigharcolta az 1967 és 1970 között dúló, úgynevezett felőrlő háborút (War of Attrition) is. A veterán már 88 éves, de szelleme csillogó, és bár már nehezen jár, élmény hallgatni, ahogy felidézi a történelmi időket.

Például szülővárosát, a magyar–szerb vegyes lakosságú Bajmokot, ahol mezőgazdasági nagyvállalkozó anyai nagyapjának köszönhetően irigylésre méltó jólétben élt a család. Igaz ugyan, hogy a látens vagy nem is annyira látens antiszemitizmus már a kis Révész Tomi életét is megkeserítette, és az édesapa, József korai halála – 1938-ban, amikor Tomi még csak négyéves volt – is súlyos csapást jelentett. Így aztán a család, vagyis a két fiú, Tibor és Tamás és a hihetetlenül harcos és talpraesett édesanya, Piroska 1941-ben, amikor a Délvidék visszatért Magyarországhoz, felköltözött Budapestre, először az Astoria szállóba, majd az Abonyi utca 5. szám alatt vettek egy nagypolgári lakást. 

Döbbenetes viszontagságok után visszatért a család – mármint Piroska és a két fiú, mert időközben a nagypapát elhurcolták Auschwitzba, ahonnan már nem tért haza – Bajmokra, amely akkor már ismét jugoszláv felségterület volt. A gazdaságot szétdúlták, szétrabolták a szerbek, de a talpraesett, szorgos Piroska újból felvirágoztatta a birtokot, Tamás azonban egyre égetőbb vágyat érzett, hogy kivándoroljon az akkor alakulófélben lévő Erec Izraelbe, azaz Izrael Államba. Végül sikerült rábeszélnie édesanyját és bátyját, és 1948-ban hajójuk kikötött Haifában. 

Tamás akkor 14 éves volt, Tibor bátyja azonnal belépett az Izraeli Védelmi Erők kötelékébe, hiszen a frissen alakult állam kezdettől fogva háborúban állt az arab szomszédokkal.

Ettől kezdve egyre feljebb lépdelt a ranglétrán, század-, majd dandárparancsnok lett, előbb hadnagyi, majd századosi, őrnagyi, végül ezredesi rendfokozatban. Pályafutása során az izraeli és a világtörténelem olyan legendás alakjai voltak a parancsnokai és fegyvertársai, mint Haim Bar-Lev, Aríél „Árík” Sárón, Ehud Barak vagy éppen Jichák Rabin. Közülük Bar-Levet második apjának tekintette, de Sáronra is maximálisan felnézett, ugyanakkor voltak olyan parancsnokai is, akiket sötét színekkel festett le a könyvében. Ilyen például Rafael Eitan, azaz Raful, aki a Jordán folyó túlsó partján szinte a halálba küldte Tuvja Raviv páncélosegységét.

Csoda, hogy élek, nem is egyszer kis híján otthagytam a fogamat

– mondja elhomályosuló tekintettel az öreg katona, majd így folytatja:

„Először az 1956-os háborúban, amikor az Isherman harckocsim telitalálatot kapott, és felrobbant. Én kirepültem a tankból, a testem összeégett, már ott akartak hagyni a szanitécek, mert azt hitték, meghaltam. Végül mégis kórházba kerültem, ahol meglátogatott Eszter, a feleségem, de kiment a kórteremből, mert azt mondta, nincs ott a férje. Annyira összeégett az arcom és a kezem, hogy nem ismert rám. ”

Katonai pályafutása legtragikusabb eseménye az 1973-as jom kippuri háborúban következett be, amikor parancsot kaptak a Sínai-félszigeten egy megerősített egyiptomi állás, az úgynevezett Missouri magaslat elfoglalására. Ami lehetetlen vállalkozásnak ígérkezett az egyiptomi páncéltörő ágyúk kereszttüzében. Ezt Tuvjáék is pontosan tudták, de a parancs, az parancs, és elindultak a biztos halálba.

Száztizenhárom M60-as Patton harckocsinkból tizenkilenc vészelte át a reménytelen ütközetet, a többi megsemmisült a személyzettel együtt – mondta szinte könnyek között az öreg harckocsizó. – Parancsnokaink a biztos halálba küldtek, de nekem csodával határos módon sikerült túlélnem ezt a földi poklot.

Leszerelése után is aktív maradt Tuvja, döntő szerepet vállalt például a szarajevói zsidók kimentésében a délszláv háború rémségeiből. Aztán 2014-ben megírta emlékiratait, amelyeket kizárólag belső használatra, bajtársai számára írt, bámulatra méltó tárgyilagossággal, megemlítve a kudarcokat és a tragédiákat is, nem csak az Izraeli Védelmi Erők fényes diadalait. 

Csakhogy a könyv annyira jóra sikerült, hogy elkezdték kapacitálni az obsitost, adja ki nyilvánosan is, és fordíttassa le magyarra. Az érdem egyértelműen Sisák Gáboré, a Peko Kiadó felelős szerkesztőjéé, aki elképesztő alapossággal gondozta a kéziratot, no meg a műfordítóé, Szilágyi Erzsébeté. És persze dr. Számvéber Norbert hadtörténészé, aki a katonai szakkifejezések labirintusában igazítja el az olvasót – ők mindhárman jelen voltak a könyv csütörtöki bemutatóján, ahová Tuvja megannyi barátja, harcostársa is eljött, továbbá két fia a háromból.

És amiről feltétlenül említést kell tennünk, az a szentföldi kóser vörös- és fehérbor, amivel megvendégelték a bemutatón részt vevő vendégsereget. 

Zárszóként csak annyit, hogy a könyv a hazai történelmi kiadványok bestsellerlistáján ez idő szerint a harmadik helyen áll, összesítésben pedig a huszonhatodik a legolvasottabb könyvek között.

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)