Egy kicsit rossz most, de elmúlik

A nemzet özvegye című darabot Kelemen Kristóf írta és rendezte. A fiatal alkotó 1990-ben született, tehát nemhogy nem lehetnek emlékei a rendszerváltásról, de még csak nem is élt akkor, amikor Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársai újratemetésére emlékezve ünnepelt a tömeg Budapesten, a Hősök terén. Felvételről és korabeli beszámolókból tudhatja, hogy 1989-ben a 301-es parcellában feltárták azokat a jeltelen sírokat, amelyekben arccal lefelé fordítva, összedrótozott kézzel, törött lábszárcsonttal feküdtek az 1956 után kivégzett forradalmárok. A sírok pontos helye évtizedekig titkos volt, a megemlékezők kis csoportját lovas rendőrök verték szét.

Tabuk nélkül

Mihez kezd mindezzel a rendszerváltás után született nemzedék? Kelemen Kristóf már az első jelenetben lebontja a nemzet özvegyének szobrát: hús-vér nőről van szó, akinek vannak testi megnyilvánulásai, például menstruál, szemben egy történelemkönyvbe merevedett nőalakkal, és mint ilyennek, lehetnek érzései is. Ezek az érzések pedig nem biztos, hogy beleillenek az „elvárt” keretekbe, de érdekes sztori kiindulópontjai lehetnek. Ennek a „gondolatkísérletnek” – hogy újkori történelmünk egy elhíresült kifejezését idézzük – a fiatal szerző művében semmi nem állít korlátot, tabuk nélkül gondolja végig a történetet.

Kezdődik ott, hogy ez a nemzet özvegye, akit Für Anikó alakít szürke kosztümjében is szexin és büszkén, nem akar a hivatalos megemlékezés részévé válni, nem óhajt beállni a sorba, ahol belügyesekkel, elvtársnőkkel és szőke történésznőkkel kell egyeztetni. Családi ügyként szeretné az újratemetést kezelni, és ahogy – szelíden, de megingathatatlanul – próbálja a saját álláspontját képviselni, érezzük, hogy nem mindennapi nővel van dolgunk.

Erre a nemmindennapiságra pedig szüksége lesz akkor is, amikor újra szembesül azzal, amit addig is tudott: a férjének volt egy szeretője, akkor is, amikor ők Romániában, egy kastélyban élvezték a román belügy vendégszeretetét, amikor pedig a férfit letartóztatják, Magyarországra hurcolják és börtönbe vetik, tulajdonképpen „szívességet tesznek” a szeretőnek, mert abban a helyzetben tényleg már csak ő áll mellette. Két nő néz tehát szembe egymással, és a Kerekes Éva által játszott szerető – aki még csak el sem tudta rendesen gyászolni a számára fontos férfit – ugyanolyan csinos, intelligens és büszke, mint a feleség.

Csavar a csavarban

Nem kis kalamajka már ez így sem, de van még legalább két csavar a történetben. Az egyik az, hogy a férfinak igazából a Párizsban élő Anna a szerelme – egyedül neki van neve a darabban –, közte és a nő között a szerető próbált közvetíteni, a másik pedig az, hogy a romániai fogságban a feleség beleszeret az egyik román őrbe, aki talán a jelentéseket is írja róla. Tehát amikor a férjét Magyarországa viszik, ő is örül, mert így talán esély van arra, hogy ez a szerelem beteljesüljön. A feleség mindezt a fiának meséli el, aki megköszöni, hogy megosztotta vele ezt a történetet.

És valóban: mi a rosszabb, ha vállaljuk és megosztjuk az érzéseinket, hiszen ezek valósak és megtörténtek, vagy valamilyen elvárásnak megfelelve eltitkoljuk, akár magunk előtt is. Mindegy, hogy ez hol és mikor játszódik – azért a sokszoros aláhúzás, hogy fikcióról van szó – a lényeg az, hogy

Izgalmas látni, ahogy az Y vagy Z generáció felfedezi magának a 80-as éveket, és filmet vagy színdarabot rendeznek belőle, ahogy A besúgó című mozi alkotói is tették. A nemzet özvegyében is megjelennek a kor dalai: egyrészt az Elmúlik (Tudom, hogy tudod) című Csókolom-Balaton-Európa Kiadó-számot éneklik az underground szcénából („egy kicsit rossz most, de elmúlik (…) / és a nagyon rossz is elmúlik / meg a nagyon jó is elmúlik”), másrészt a kor „hivatalos” slágerei közül Kovács Kati Hull a hó a kéklő hegyeken színű dalát játsszák be felvételről („Szívet cseréljen, aki hazát cserél”), és bár az 1969-es dal jóval korábbi, hangulatában megidézi a szocializmust.

Kortárs panoptikum

A darab ilyen szempontból is megállja A besúgóval való összehasonlítást: bizonyos elemei teljes nonszensznek hatnak – például, hogy a férj a kivégzése előtt a börtönből próbálja intézni a válást, vagy hogy az egész család kiköltözött volna Párizsba, esetleg Svájcba, hogy a férj aztán majd a szerelmével lehessen –, de nem vonhatjuk kétségbe sem azt, hogy ez fikció, sem azt, hogy az Y-osokat foglalkoztatja a közelmúlt, ami nekik már történelem.

a fura frizurás elvtársnő, akit háromszor nem vettek fel a színművészetire, Csákányi Eszter alakításában, vagy szintén tőle – csak nem fekete, hanem szőke parókában – a történésznő, aki kőbe akarja vési a narratívát és meg akarja mutatni, hogy nők is írhatják a történelmet, miközben az ingatlanpiaci helyzetéről sem feledkezik meg, vagy Voith Ági belügyese, aki szintén gyászol, csak a másik oldalon. De a panoptikumban ott a minden lében kanál dokumentumfilmes nő (Bíró Kriszta) vagy a sírok feltárásakor segédkező asszisztenslány (Józsa Bettina) is, akit tulajdonképen ez az egész nem nagyon érdekel, a bulizás és a párkeresés tölti ki a gondolatait. Az újratemetés pedig olyan, mint egy jól megkoreografált divatbemutató, ahol egymás után vonulnak fel az özvegyek.

Hát így élünk mi itt, tart tükröt elénk a darab, és a nézőtéren lélegzet-visszafojtva várjuk, hogy mi lesz a rendszervál… befejezése: -tás, -tozás, esetleg -toztatás, mert nem mindegy, sokat elárul az illető világnézeti hovatartozásáról. Kicsit viccesek vagyunk ezzel, gondolják az Y generáció tagjai, és jól gondolják.

(Borítókép: Horváth Judit / Örkény Színház)